Archív

Magritte rejtvényfejtőknek

Magritte 1

Olyan darabot láttunk, amely finom utalásrendszerével Magritte bonyolult világára rímel. (Béresi Csilla kritikája Podmaniczky Szilárd A fenyegetett gyilkos anatómiája című színdarabjáról)

„Ha nem festett, sakkozott – mondja Renéről egy interjúban Georgette, a felesége. – Sakkproblémákat oldott meg, a sakk élete sok óráját töltötte ki.” Azt is megtudjuk, ugyanebből az interjúból, hogy Magritte szerette a krimiket, a rejtvényeket. Ilyen rejtvény Podmaniczky Szilárd drámájának címadó festménye is, A fenyegetett gyilkos. Nem adja meg magát egykönnyen a magyarázatoknak, mégis megfejtésre csábít. A képen díványon heverő lehunyt szemű, meztelen nő látható, nyakára dobott fehér kendővel. Talán ezzel fojtották meg, mert külsérelmi nyomok nem láthatók a testén. Hogy mégis gyilkosság vagy erőszak történt, arról az orrából szivárgó vér árulkodik.

Hogyan illik ez a kép Magritte világába, és mit bont ki ebből Podmaniczky Szilárd lírai színjátéka?

Egy rejtélyes tetthely

A kép maga is tele van formai feszültséggel, ellentmondással. Az ablakon bekukucskáló három öltönyös alak egyetlen vízszintest alkot, akárcsak a kiterített női test. Ezzel szemben a gramofonasztalra támaszkodó férfi, a tettes (?) végtagjai megdőlnek és megtörnek, aszimmetrikusak, nyugtalanságot sugároznak. Székre vetett kabátja a kendő vonalát ismétli, kalapja azonban lecsúszni készül róla. Az ablakon túli hegyek fel-le ereszkedő tömbjei is azt érzékeltetik, hogy itt valami félresiklik, vagy félresiklóban van.

És a dráma

A rendezés e szoba falainak puritánságát ismétli, az első pillanattól, kopár, hófehér falaival. Makulátlanul fehér a legyilkolt nő ruhája is. Szépségét ez a menyegzői fehérség teljesítette ki: „Fehér ruhában a kitörölhetetlen szépség ideálja” – mondja a szöveg. A drámában minden erre a pillanatra várt, hogy az idő méhében már megszületett „végzetes bűntény” kiteljesedhessen. A gramofon a darab elején oldalt, a szobán kívül várakozott, hogy a helyére kerüljön. Két gézzel eltakart arcú „inas” szolgál fel a házaspárnak. Arcot e pillanatban kapnak, ekkor is szólalnak meg. Nincs véletlen, Magritte sem hisz benne; a nekünk rendelt párt ugyanúgy elhozza az idő, mint a rombolás és veszteség pillanatát.

Finom motívumrendszer visz el a nő arcát elöntő vérig… az első jelenetben a házaspár bort iszik, vörösbort, amiről sokszor szó is lesz, mert a feleség a vöröset és nem a fehéret szereti. Mikor a férj először kitölti a poharakba, kék az első néhány csepp, festék, nem ital… A festő-varázsló, akit a temetőkertben játszó gyermekek is megcsodáltak Magritte életében, és aki ugyanolyan mély nyomokat hagyhatott gyermeki énjében, mint kislány játszótársa, vászonra bűvöli, távolítja és elviselhetővé teszi az élet véres tényeit. A vér pirosára a dívány bársonyának vöröse rímel rá a színpadon. Egy árnyalattal sötétebb, mint a festménybeli textil, a vér és bor sűrű textúrájára emlékeztető. És ott van zárszóként a szerző szürrealista verse a „bársony” megannyi kontextusával: „Törjön el a szög az ujjhegyek bársonyán, és váljon vízzé a lábnyomod.”

Párhuzamok vásznon és a színpadi dobogón, Magritte-motívumok

Eddig is azt vizsgáltam, hogy az explicit történeten túl milyen alapmotívumokra érez és mutat rá a dráma. Lássuk akkor:

Ez nem az

Ceci n’est pas une pipe – Ez nem pipa. Ez a Magritte-kép vetül az előadás kezdetén az összetolt falsíkra; természetesen pipát ábrázol. Nála minden idézőjeles és kérdőjeles, megtörténhetett volna. Szinte kívánkozik a színpadra. Képeinek visszatérő eleme a félrehúzott színpadi függöny.

Platóni ideák

„Az ellipszis az élet művészete” – hangzik el a drámában. Ahol sok-sok zöld almát látunk, akárcsak a festményeken. Amott néha pirospozsgásat is, a színpadon azonban a zöld alma egyúttal az éretlenség, gyermekkor helyett is áll. Ebbe harap az egyik „nyomozó”, ez van a házaspár asztalán az első vacsoránál, és ez lóg be a színpadra az egyik jelenetben. Ez utóbbi kettőt én elhagytam volna, a multimédiás utalások finom rendszeréből nekem kicsit kilóg. A feleség késsel vágná fel… a kevesebb több lenne, talán elég lenne puszta jelenléte. Magritte világában az alma a tökéletes gömbidom, annak egy változata, „megtestesülése”. Lehet épp félbevágott gömb, Platón egymás kereső párjait juttatva eszünkbe. A festőnek és a dráma hősének is ilyen a szerelem: „Ami belőlem hiányzott, az benne megvolt, és fordítva.” A tökéletes idom nyomasztó is lehet, fejünk felett úszó kőbirodalom, lecsapni kész meteor. Az eltagadott múlt fellángolása, ami a drámában is kibomlik. De almán egyensúlyoz egy asztal is a Szép reáliák c. festményen. Hisz van-e egyszerűbb és hibátlanabb egy hétköznapi almánál? Van-e veszélyesebb, ingatagabb a tudás almájánál?

Nő, szexualitás

Magritte-nál a nő eleve többszörös, összetett lény, akár az ősi istennők, jó és rossz aspektussal. Fel is darabolja őket, igazi darabolós gyilkosként. Nagyjából házasságkötése idején, 1922-ben, készült a Három asszony; három kubisztikus, összefonódó női test. A színdarabban is felvillanó kentaúrnője több színből összerakottan áll a tengerparton (Fekete mágia). A nő számára elérhetetlen istenség, tökély is, ezért dermed márvánnyá. A márvány hidege a temető-emlékből is jöhet, megint vonzó és félelmetes egyszerre:

„Férfi: Sok hideg fehér márvány, és az a csönd.

Nő: Áradt belőle a nyugalom.

Férfi: És a gonoszság.

Nő: Miféle gonoszság?

Férfi: Nem tudom. Félelmetes volt. Félelmet vagy a gonoszságot érezni ugyanaz…”

Tenger

Az elsöprő érzések birodalma, nem véletlen, hogy megint csak kettős testű és bizonyára lelkű sellők hevernek a partján. Vad hullámok ostromolják ezt a partot például a Pireneusi kastély c. képen. Vízmélyi fények villóznak, tenger zúg, szökőár háborog a vetített multimédiás bejátszásokon is. Időnként furcsa vijjogást hallani, tán sirályokét, kicsit éles gyereknevetésre is emlékeztet.

Erőszak

Tele van vele a festő világa. Betört ablakok, vízszintesbe hanyatló hullák, mint A magányos sétáló álmodozásain, amely a legdirektebben idézi meg az anya-traumát, a folyóba fúlt anyát. Egy másik festmény címe Erőszak. Egy fényképen (nem saját alkotás) a fiatal párt látjuk bolondozni: René kezét Georgette nyaka köré fonja, fojtogatja. Holott a múzsája volt, egy vagy két alakban, gyermeklányként és nem is sokkal később, szintén igen fiatalon megismert felnőttként. Kiirthatatlan anima, úrinős feketében; kislányos, lenge ingben vagy áldozati, mennyasszonyi fehérben.

Dévaj humor

„Szeretem a felforgató humort, a szeplőket, a nők térdét és hosszú haját, a fiatal, szabad emberek nevetését, az utcán futó fiatal lányt” – idéz egy híres mondatot a dráma szövege. Mert a szürrealizmusban, és a Magritte-éban is, összeér a humor és a titok. Keménykalapos úriemberei közel állnak Beckett párosával járó clownjaihoz; vásári, cirkuszi bohócokat ő is szívesen festett. A két főszereplőt alakító színész – Álmosd Phaedra és Frumen Gergő – kiválasztása ennyiben telitalálat. Már az arcukban van valami a clownból, és hitelesen hozzák a magritte-i játékosságot. Ami persze megint ambivalens, hisz a humor távolít is, eltakar, akár a fehér leplek, bezárja a veszélyeset, gyilkosat, mint az utazóbőrönd.

Olyan darabot láttunk hát – szöveg, rendezői, látvány- és jelmeztervezői, fény- és hanghatások, valamint színészi munka együtthatójaként –, amely finom utalásrendszerével Magritte bonyolult világára rímel, miközben az örök nővel, az anima megsokszorozódásával vívott férfiharcot állítja középpontjába.

Képek és kapcsolódó anyag:

Podmaniczky Szilárd új színdarabja: A fenyegetett gyilkos anatómiája

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top