Egyre többet gondolok azokra a roppant kellemetlen, idegesítő ismerőseimre, akiket alig lehet elkerülni. Az utcán, ha szembe jönnek, leszegett fejjel, másfelé nézve, épp az órámra pillantva vagy telefonást színlelve továbbsietek, ha nincs mit tenni, ideges, gyors és kapkodó mozdulattal színleg intek, valójában csak legyintek egy gyorsat, s ha mindenáron beszélgetésbe kell elegyedni, kicsit hadarok, sűrűn, mentegetőzve az órámra nézek és ügyes-bajos, halaszthatatlan teendőimre hivatkozom.
Ez az ismerős lettem mindenki más előtt én.
Nemcsak magam számára, így van ez most szinte mindenkivel, kivéve talán, ha valakihez régi jó barátság fűz, melyet a maga lelki békéje vagy pusztán kényelme okán nem kíván ilyen egyszerűen feladni, vagy ha valakinek ilyen-olyan szívességek, ügyek érdekében kellek. Ám – s milyen természetesnek képzeltem ezt a folyamatot, mikor jóelőre, sok más lehetséges kifejlet mellett ezt is lejátszottam fejben, s most mégis mennyire idegenül hat, mintha mégis másvalaki történetét olvasnám – ilyen is egyre kevésbé akad. Ismerőseim, kiknek volt, hogy úgy adódott, most már egyre kevésbé adódik úgy, hogy problémáikra én jelentenék megoldást (ahogy én is igyekszem egyre kevesebbektől egyre kevesebbet kérni – még ha néha, mint visszaeső szenvedélybeteg, szerepkörömből egyszer-egyszer kiesve még a régi ösztönökkel élek és számítok egy-egy valakire – ), ha valaki mégis kér valamit, megkeres valamilyen ügyben, jó eséllyel sejthetem, hogy valójában az az illető tesz nekem szívességet, érvet kíván szolgáltatni saját fontosságom illúzióját fenntartandó, vagy csak a kényszer, ez a kellemetlen, kesernyés ízű torokszorítás hozza elém, mert már minden más lehetőséget végigpróbált, s ilyen-olyan helyzetét már valóban csakis én oldhatom meg.
Egy időközben elhunyt, bölcs ember mondta pár éve többeknek, de a többek között nekem is, s mivel tán én lehettem az egyetlen, aki valóban odafigyelt rá, most joggal egyszerűsítek így: egy időközben elhunyt, bölcs ember mondta nekem pár éve, hogy jónak lenni annyit tesz, mint pici erőfeszítést kifejteni a természet amúgy normális rendje ellen. Mert hogy miben is áll a természet normális rendje (bár nem ezeket a szavakat használta, a retorika, a gesztusok, az arckifejezés és a beszéddallam még élénken él az emlékezetemben – itt hosszabb, az elvárhatónál és a kellemesnél jóval hosszabb szünetet tarthatott, fejét oldalra fordíthatta, mint aki már be is fejezte ezen a ponton a beszélgetést, s úgy fintoroghatott, mint aki olyan helyre lépett be hirtelen, ahol nagyon, nagyon rég nem szellőztettek, majd gyors, nagy levegővétel, hangsúlyos szótag), tehát miben is állhat a természet normális rendje. Ezúttal nem vár választ, bár színleg kivár annyi időt, amíg valaki akár meg is felelhetne a költőinek álcázott kérdésre, így szokott beszélni. Abban, hogy puszta létezésünkkel, életünk, életben létünk minden lehetséges vonatkozásával akaratlanul és menthetetlenül, kötelezően irritáljuk a saját környezetünket. Úgy véli, az ember csakis akkor lehet (bármily kis mértékig is) jó, ha ezt az irritációt kellő tapintattal és odafigyeléssel megpróbálja, amennyire ereje és lehetőségei engedik, minimálisra csökkenteni.
Hát ezt kellett volna, így kellett volna. Ez is jókor esik le. Most már talán mindegy, hogy mindegy-e, hogyan kellett volna.
