Zöld az erdő, zöld a hegy is / A szerencse jön is, megy is / Gondok kése húsunkba vág / Képmutató lett a világ! Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj… – [NógiMesék – Nógrádi Gábor (Nógi) meséje]
Amikor az ablakból megláttam az oviból hazatérő Emikét, azonnal lenyeltem egy marék idegnyugtatót. Emike egy térdig érő tarkamintás rakott szoknyában robogott be a kapun. Nyakán fél tucat színes lánc volt.
A szomszédok a kerítésen lógtak, és golyózott a szemük. Pillantásukból sugárzott a kérdés: Ezek romák?
Emike szoknyáján fehér alapon nagy piros virágok ágaskodtak, hajladoztak.
Leginkább mexikói és roma lánykák hordanak ilyet.
No, most nálunk elég kevés a mexikói kislány…
– Honnan szedted ezt, Emike? – kérdeztem a lehető legnyugodtabb hangomon, amikor kicsi lányom beriszált a szobába.
– Cseréltünk Cinkával! – forgott körbe Emike. – Tetszik? – És énekelni kezdett:
Zöld az erdő, zöld a hegy is / A szerencse jön is, megy is / Gondok kése húsunkba vág / Képmutató lett a világ! Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj…
– Emike! – állítottam meg a piros szoknyás körhintát egy mozdulattal. – Legyünk már észnél, ha van! Mi az, hogy cseréltetek?
– Mit nem értesz ezen, apcika? Cseréltünk Cinkával. Én cigány akarok lenni, ő meg nemcigány.
És énekelt tovább.
– Egész világ ellenségünk / Űzött tolvajokként élünk / Nem loptunk mi csak egy szöget / Jézus vérző tenyeréből / Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj…
Mire bevégezte a hajnenenét, levegőt tudtam venni.
– Hogy képzeled, Emike? – kaptam el a ringlispílt megint. – Te nem lehetsz cigány! Nem annak születtél!
– Elég baj az! – nézett rám dühösen kicsi lányom. – Ez is a ti hibátok anyuval. Ha romák lennétek, már rég cigány volnék.
És szerencsére énekelt tovább, mert fuldokló köhögőroham jött rám.
– Isten, könyörülj meg nékünk / Ne szenvedjen tovább népünk / Megátkoztál, meg is vertél / Örök csavargóvá tettél / Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj…
Mire befejezte a versszakot, kiköptem a tüdőmet, és megragadtam Emike vállát.
– Kislányom! Teljesen megőrültél? Cigány akarsz lenni? Miért?
Emike kirántotta magát a karmaimból, és toppantott.
– Csak! Mert! Van okom! Cinkának sokkal színesebb a ruhája, mint nekem. Az énekük meg a táncuk is szebb. És Cinka mindig nevet! Meg a mamája is, ha ránéz. Nem úgy, mint te, apcikám. Igen, igen, csak ne nyisd olyan nagyra a szemedet! Anyu is mondta, hogy úgy mosolyogsz, mint egy vigyorgó siratófal.
– Emike! – dörögtem. – Állj le! Gondolkozz! Biztos, hogy cigány akarsz lenni?! Tudod, hogy a cigányokat …?
– Tudom! – vágott közbe Emike. – Nem szeretik. Meg lenézik, mert azt mondják, ők mások! De te arra tanítottál, apcika, hogy mindenki egyenlő. Vagy nem egyenlő? – És vadul énekelni meg táncolni kezdett kicsi lányom a virágos nagy szoknyájában, ahogy nyílván Cinkától tanulta: – Zeleno vesh, zeleno plaj,/ amari bax, avel thaj zhal, / gindongo buss ando mas del / andej luma buzhanglipej. / Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj…
Álltam, mint Lót felesége, agyilag zokni, a nevem se jutott eszembe.
– Ez a himnuszunk, tudod? – torpant meg hirtelen Emike, és a szeme rám ragyogott. – Megtanítsalak rá? Akarsz cigány lenni?
