+ Életmód

Megkésett Jama-nekrológ helyett

Farkas Antal Jama

Farkas Antal Jama

Meghalt Farkas Antal Jama! – ennek a mondatnak már januárban is nagyon rossz íze volt.

 

Jama-02 1 Farkas Antal Jama

Farkas Antal Jama

Meghalt Farkas Antal Jama! – ennek a mondatnak már januárban is nagyon rossz íze volt.

 

Azóta ízlelgetem ezt a vitathatatlan, igazságtalan, ízléstelen, keserű mondatot. Azok, akik ismerték Őt (vagy ismerik képeit) valószínűleg hasonló értetlenséggel merednek erre a brutális szintagmára.

„Bocsánatot kérek, hogy elnézést kérek” – kezdené a mondatot Jama –, de a valóságnak ez a vetülete nem elfogadható! A tragikusművész nem halhat meg, hiszen viccnek álcázott ígérete („Hűség a képhez, hűség az árthoz!”) nem köthető tényhez, térhez, vagy időhöz…

jama 01Fel kellene hívni, megkérdezni Tőle, mit szól ehhez az „egészhez”. Biztosan lenne néhány fájdalmasan vidám, önironikus, könnyedén súlyos mondata, amivel más – őrületesen normális – szempontot adna, mint amit a tények erőltetnek január óta.

Hiába a kétségbeesett gondolati játék: odaát nincsen telefon, ideát pedig csak az üresség sokasodik a meg nem valósuló képek helyén, és dübörgő csönd fedi el a ki nem mondott szavakat.

Új szavak helyett – nem vigaszul, csak mementóként – álljon itt néhány régi mondat:

 

Amikor megjelent Munkakönny című köteted, sokan azt hitték, hogy végre jön a nagy áttörés, és „beérkezett művész” leszel…

– Amikor készült az album, akkor valami bizsergést éreztem, várakozás és remény volt bennem. Aztán megjelent, és elmaradt a nagy áttörés. Megtorpantam kicsit: vártam, hogy valamilyen hatása lesz az életemre, de marhára nem lett. Persze, az is lehet, hogy én nem vettem észre.

Mi indítja be az alkotói folyamatot?

– Leginkább a kényszer. Gyakorlatilag akkor alkotok, ha meg kell felelni valaminek. Régebben, a főiskolán osztályzatokért kellett képet csinálni, ami kihozta belőlem a becsvágyat. Manapság pisztolyt kell a fejemhez szorítani, hogy nekiálljak, mert elég jó a belső cenzorom, aki szerint, ha nem csinálok semmit, akkor nem is hibázhatok.

Képeid kikényszerítik a kérdést: nem vagy te inkább képzőművész, mint fotós?

– Nehezen kerültem be az Iparművészeti Főiskolára, ráadásul nem is arra a szakra, amire szerettem volna. Engem mindig is jobban érdekelt az, hogy mi az, amit lefotózok, mint, hogy mivel és hogyan. Ennek ellenére hálás lehetek a sorsnak, hogy megtanultam reklám-szinten fényképezni. Az általam készített képek egyrészt egy gondolkodási folyamat végtermékei, másrészt egy olyan jellegű tevékenység előzi meg az exponálást, ahol a barkácsolós, képzőművész hajlamaimat kiélhetem.

Első pillantásra, nem könnyű felfogni az általad űzött dimenziójátékot a maga teljességében…

Az első kép még a főiskolán készült perspektíva-korrekciós gyakorlat gyanánt, amihez műszaki fényképezőgép kellett volna, de nem volt. Az egyszerűség kedvéért vegyük kiindulásnak, hogy Cèzanne kipakolt maga elé az asztalra egy csendéletet, ami háromdimenziós. Azt leképezte a vászonra, a saját koncepciója és térlátása szerint két dimenzióban… utána jövök én, aki a torzult – és ez nem pejoratív! – képet visszaépítem három dimenzióba, amiről aztán készül egy kétdimenziós fotó.

Mennyire nehezíti meg a dolgodat, ha élő ember mondjuk akt kerül a képbe?

– A tárgyakkal sokkal jobban elvagyok, az aktoknál figyelembe kell venni a másik ember türelmét, fizikai állapotát. Mellesleg férfiként sem olyan jó csinálni ezeket, mint azt sokan gondolják. A valóság és az illúzió közötti folyamatos vibrálás érdekel ebben is, izgalmas, ahogy a hús vér ember, és a festett világ kapcsolatba kerül egymással.

Jama 01Azok közé tartozol, akiknek nem jött jól a digitális látványbarkácsolás. Tévedek?

Velem nagyon kiszúrt a digitális forradalom. Ha nekiállnék különböző programok segítségével összerakni képeket, akkor annak nem lenne semmi értelme. Ha valaki azt hiszi, hogy a valóság digitálisan kiváltható, akkor nem érti, mi a túró az, amit csinálok. Előbb-utóbb csak lesz olyan minőségű digitális kamerám, ami kiváltja a síkfilmet, de akkor sem akarok exponálás után belematatni a képbe, ha kiretusálnék ezt-azt, összeomlana a hitelesség. Ráadásul, a digitális képdömping miatt eltolódott az ingerküszöb, és sajnos nem olyan szinten veszik észre a képeimet, mint azt kellene.

Más-más szinten, de minden képedről elmondható, hogy kikacsint a nézőre…

– Szeretem, ha a saját dolgaimon én is tudok kuncogni. Az abszurdot minden tekintetben nagyon fontosnak tartom. Fontos, hogy az alkotás megkérdőjelezze önmagát (is). Az, ami megvalósul, kérdezzen vissza: Vajon hihetünk-e az érzékeinknek? – miközben az érzékeinken keresztül vagyunk kapcsolatban a világgal. Ne nagyon higgyünk az érzékszerveinknek! Kicsit el kellene gondolkodni azon, hogy az általunk felfogott dolgokból mi az, ami tényleg maga a „meztelen valóság”. Nem a „pozitív gondolkodás” visz előre. Szerintem sokkal fontosabb a kételkedés. Az ember, ha csak bambán él bele a világba, akkor nem tesz fel jó kérdéseket. A művészet nem ad válaszokat, szerintem az a feladata, hogy jó kérdéseket tegyen fel.

Lejegyezte: Grozdits Hahó

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top