Ez a nehéz nevelési helyzet, kezitcsókolom, nem az oroszlánt megtanítani, hogy ne zárja össze a száját, ha beledugjuk a fejünket! – [NógiMesék – Nógrádi Gábor (Nógi) meséje]
Hatkor értem haza, és sehol sem láttam Emikét.
Kicsit meglepett.
Általában mindenütt ott van, ahova nézek: betölti az életünket, a lakást, a világegyetemet stb.
Néha arra gondolok, hogy több példányban létezik.
Vagy a feleségem hatos ikreket hozott a világra, csak titkolja, mert nem akar megrázkódtatást okozni.
– Hol van? – kérdeztem nejemet, aki a nappaliban olvasgatott.
– A szobájában.
– Beteg?
– Nem, csak szenved.
– Mitől?
– Attól, hogy háború lesz.
– Ez most komoly?
A feleségem rám nézett.
– Megtanulhattad volna az elmúlt öt év alatt, hogy ami Emikét foglalkoztatja, az mindig halálosan komoly.
Bementem a gyerek szobájába.
Kislányom az ágyán feküdt, és hüppögött.
Melléültem.
– Mi van, kicsi lányom? – simogattam meg a fejét. – Ki bántott?
– Senki. Csak félek, hogy háború lesz.
– Micsoda?! – játszottam a hitetlen bambát. – Ki mondta ezt a butaságot?
– Ez nem butaság! És Máté mondta.
Elnevettem magam.
– Máté? Fantasztikus! Ő aztán tudja! És honnan vette ezt a bugyutaságot a Máté?
– A tesója mondta neki, aki hatodikos. Háború mindig volt, és mindig lesz. Most tanulták.
Nagy levegőt vettem. Át kellett gondolnom, mit mondjak Emikének, mert egyrészt mélységesen egyetértettem Máté tesójával meg a történelemmel, másrészt semmiképpen sem akartam, hogy Emike féljen.
(Ez a nehéz nevelési helyzet, kezitcsókolom, nem az oroszlánt megtanítani, hogy ne zárja össze a száját, ha beledugjuk a fejünket! Meggyőzni egy gyereket arról, amit mi sem hiszünk…! Például, hogy a spenót a legjobb étel! A folyton ijesztgető Vili bácsi nem hülye! És sohasem lesz háború!)
– Figyelj ide, kicsi lányom! – kezdtem. – Háború nem lesz, mert senki nem akar háborút. Te sem akarsz, én sem akarok, anyu sem akar, tehát nem lesz.
– De lesz! – szipogott Emike. – Mert mások akarnak.
– Kicsoda? – emeltem fel a hangom. – Vili bácsi a szomszédból?
– Nem.
– A nagyi? A papi? A zöldséges Erzsi? A fagyis Cili? Munyika dadus?
– Nem!
– Akkor kicsoda?
Emike rám nézett. Látszott, hogy hirtelen nem jut eszébe egy szó. De aztán felcsillant a szeme.
– A palitizélők!
– Úgy érted, a politizálók?
– Igen. Így is lehet mondani. Csak így nincs értelme.
– Tévedsz, Emike! – mondtam határozottan. – A politizálók azért politizálnak, hogy béke legyen. Utaznak, tárgyalnak, levelet írnak, mert ők sem akarnak háborút.
Emike nézett. Láttam, kezdi elhinni, amit én nem.
Aztán összevonta a szemöldökét. Ettől féltem. Folyton gondolkodik. Csak ezt az egyet hagyná abba egy kis időre, hogy nyugalmunk legyen!
– De ha a palitizélők se akarnak háborút, akkor miért van olyan sok most is? Látom a tévében. Lőnek meg robbannak.
Vettem egy mély levegőt, és szigorúan a kislányomra néztem.
– Vacsoráztál már, Emike?
Kislányom felkapta a fejét, aztán bólogatni kezdett. Pontosan tudta, hogy lefagyott a vinyóm, azaz nincs válasz. A gyerekek úgy ismerik a szüleiket, mint a tenyerüket.
– Oké, apuci, értem. Menjünk vacsorázni! – És kiment.
Én meg bent maradtam a szobájában, és peregtek a könnyeim.
Mikor a feleségem bejött, hogy vacsorázni hívjon, hökkenten megállt.
– Mi van, fiam? Mi történt?
– Háború lesz – motyogtam.
– Megőrültél? Honnan veszed?
– Emike mondta!
Feleségem összecsapta a kezét.
– Észnél vagy, ember? Na, gyerünk vacsorázni! Nem fogtok megőrjíteni. Egy családban két bolond elég. Háború pedig nem lesz! Senki sem akar háborút!
Hát ez az! Emike is ezt nem érti. Ha senki sem akar háborút, akkor mégis miért van?
