Egész este, a feleségemmel együtt azt játszottuk, hogy Emike nem tud járni. – [NógiMesék – Nógrádi Gábor (Nógi) meséje]
Nem értettem.
Emikének már félórája itthon kellett volna lennie.
Amikor nem tudunk érte menni, s ma ez volt a helyzet, Munyika néni kíséri haza.
A dadus erre lakik.
Álltam az ablak előtt és vártam.
Aztán megláttam őket, és földbe gyökerezett a lábam.
Munyika dadus Emikét kerekes székben tolta hazafelé.
– Úristen! – ordítottam. – Mi történt? – És kirohantam.
A szomszédok gyorsabbak voltak.
Elsősorban Vili bácsi az egyik oldalról, meg Muskátli néni a másikról.
Már a tolószék mellett álltak a kapunál, mikor én még csak kivágtattam az ajtón.
– Mi történt, Emike? – rikácsolt Vili bácsi.
– Jaj, Istenem! – rémüldözött vékony, sírós hangon Muskátli néni.
– Mi? Mi van? Mi? – csatlakoztam én is a szomszédok kórusához, amikor végre lebotladoztam a lépcsőn a kapuhoz.
Emike vidám mosollyal körbenézett, és így szólt:
– Nem tudok járni. Béna a lábacskám.
Egyszerre hördültünk fel:
– Hogyan? Micsoda? Mi történt? Ne már…!
– De igen – mondta Emike. – Ez van. Mostantól tolószékes leszek, mint Matyi volt.
Matyi, Munyika néni kis unokája fél évig nem tudott járni. Kerekes székben vitték az oviba is. De már meggyógyult.
Csak nem ugyanaz a betegség kapta el kicsi lányomat?! Úristen!
Már éppen el akartam ájulni, amikor megláttam, hogy Munyika dadus kacsint.
Rémületemben hirtelen nem értettem, hogy tetszem neki, vagy kicsi lányom bénulása mögött egy szokásos Emike-trükk áll.
Inkább a trükk volt a valószínűbb.
Ahogy én kinéztem, lobogó hajjal, félőrült pillantással, szakadt pólóban és mezítláb, a vasorrú bába se kattant volna rám. Vagy csak az.
Az arcom enyhén rángatózni kezdett, de úgy csináltam, mint aki belemegy Emike újabb játékába. Majd csak kiderül, mi történt, s miért csinálja!
A szomszédasszony bizonyára nem vette észre Munyika kacsintását, mert könnyes lett a szeme.
– De hát nem is mondták, hogy beteg! Ó, Istenem! Szegény kicsi lánykám! – És ráborult Emikére mind a százötven kilójával.
– Inkább talán menjünk be, apcika – mondta Emike. – Sürgős pisikélnivalóm akadt.
Mentünk volna, de ott volt a lépcső.
– Látod?! – nézett rám dühösen kicsi lányom. – Nem csináltál okádékmentősítést! Tanultuk az oviban, hogy mindenhova kell.
– Mit nem csináltam? – bámultam Emikére, de Munyika-dadus a segítségemre sietett.
– Akadálymentesítést! Úgy érti, hogy akadálymentesítést nem tetszett csinálni.
– Már miért csináltam volna? – kaptam fel a hangom. – Eddig még senki sem bénult le a családban, hipp-hopp!
– Akkor is kell! – mondta Emike. – Jöhet egy korlátolt mozogó bármikor, és nem tud bejönni.
Megragadtam a kerekes elejét, Munyi néni a végét, és felvittük kicsi lányomat a lakásba a szomszédék dallamos siránkozása mellett.
Miután letettük a tolószéket, és becipeltem kislányomat a vécére, mert ugyebár „nem tud járni”, Munyika néni négyszemközt elmondta, mi történt.
– Miután Matyinak nem kell már a kerekes szék, Emike kölcsönkérte holnapig. Azt mondta, játsszuk el, hogy nem tud menni. Én benne voltam… Tudja, a gyerekek néha olyan furcsák…
– Nekem mondja? – néztem a dadusra, és megmutattam öt szál hajamat.
Egész este, a feleségemmel együtt azt játszottuk, hogy Emike nem tud járni.
Odatoltam az asztalhoz, a tévéhez, a mosdóhoz, levetkőztettem, lefürdettem, hoztam, vittem, emeltem, tettem… Hasznos izomerősítő program gyönge apáknak.
Másnap, amikor kitoltam a kapun, hogy óvodába vigyem (miután lecipeltem a lépcsőn székestől, mert ugyebár nincs okádékmentősítés), Emike véletlenül a járdára ejtette a babáját.
– Juj! – mondta Emike, és lepattant a kerekes székről, hogy imádott Zsófikáját felvegye. Már ugrott volna vissza, amikor észrevette, hogy az egyik oldalon Vili bácsi, a másikon Muskátli néni áll a kerítésnél. Nyilván jöttek megszemlélni, hogy szegény kicsi mozgáskorlátozott kislányt hogyan tolja apukája az óvodába.
– Jé, Emike, meggyógyultál? – bámult Muskátli néni kicsi lányomra, miközben Vili bácsinak a szája is tátva maradt.
– Igen – mondtam gúnyos szájhúzással –, meggyógyult egy nap alatt! Hát nem csodálatos?
– De – mondta Vili bácsi, és már vigyorgott. – Egy varázslat!
– Persze, hogy meggyógyultam – mondta Emike. – Olyan vagyok, mint az apcikám. Ő is mindig csak egy napig halálos beteg.
