A saját lányom meghazudtolja az apját! Mit tanulnak ezek az oviban? – [NógiMesék – Nógrádi Gábor (Nógi) meséje]
Ma délután Emike egy virágos szoknyás, fekete hajú kislánnyal rohant be a lakásba, és azt kiabálta, hogy:
– Zárd be! Zárd be!
– Mit zárjak be? – pislogtam.
– Az ajtót, apcika, az ajtót! Kulcsra!
Nem értettem, mért kellene kulcsra zárni az ajtót, de elindultam kifelé. Jobb, ha az ember szót fogad a kislányának, főleg, ha azt a kislányt Emikének hívják. Tapasztalat!
Amint az ajtó közelébe értem, embertelen bömbölést hallottam.
– Kitekerem a nyakatokat! Piszok kis kölykök! Majd adok én nektek…!
Egy férfi közeledett futólépésben a kerti úton, és üvöltött, mint akinek veszett Tyrannosaurus volt a papája.
Lehetett úgy százötven kiló, abból csak a feje negyven, ami most vörösen lángolt a dühtől.
Én senkitől se félek, kivéve Emikét és a százötven kilós üvöltő embereket, úgyhogy bezártam a vasrácsot.
– Mit akar? – szóltam rá bátran a rács mögül. – Mit ordít?
– Ide szaladt be két kis pofátlan csitri?! – harsogott a dagadt dinó, és belekapaszkodott a rácsba.
– Miért? – kérdeztem hűvösen és nyugodtan, mert tanultam a tévéből, hogy az acsarkodó Tyrannosaurusokat nem szabad ingerelni.
– Majd elmondom, ha a kezem közé kapom őket! – vicsorgott a monstrum, és megrázta a rácsot.
Ha ez most ki tudja szakítani a vasrudakat – gondoltam –, és túlélem, tuti, hogy visszakérem a pénzt a lakatostól.
– Senki se jött be ide! – jegyeztem meg, és be akartam hajtani az ajtót is. A nagypapám mindig azt mondta, hogy jobb hazudni és élni, mint igazat mondani és halni. Persze van, aki ezzel nem ért egyet.
– Azt mondja, senki se ment be?! – bömbölt a monstrum.
– Senki – mondtam én.
– De igenis! – ugrott mellém Emike. – Mi bejöttünk! – És dühösen a csípőjére csapta a kezét.
Na, ez az! Ilyenek miatt kell idegorvoshoz járnom, ha valaki nem tudná. A saját lányom meghazudtolja az apját! Mit tanulnak ezek az oviban?
– Szóval itt vagy? – süvített a bölény. – Hogy mertetek szemetet önteni a kocsimba? Kitekerem a nyakadat, akár itt van az apád, akár nem!
– Na, de kérem! – dadogtam. – Hogy képzeli? Miket beszél? Mi történt?
– Ez a töpörtyű, meg a másik törpe – rikoltott a dinóbébi – beöntöttek a kocsimba egy kosár szemetet! De ki fogják takarítani, vagy addig élnek!
– És maga, bácsi? – rikoltott Emike. – Maga nem csinált semmit? Kidobta a kocsi ablakán a zsíros papírt, amiből evett! Láttuk! Aztán meg kiöntötte a cigihamut! Beleszállt a szánkba!
A dagadék szeme kimeredt, és csak kapkodta a levegőt, mint kacsa a nokedlit.
– Mi? Mi? Mi?
– Igen mi, mi, mi! Mi láttuk. Meg más is! A Laci szomszéd. Felvette videóra. Az óvó néni azt mondta, hogy az utcán nem szabad szemetelni. Mert a város mindenkié. És tisztaságnak kell lenni, hogy ne legyen betegség. De maga, bácsi, kiszórta a papírt, meg a palackot, meg a hamut. Ezért döntöttük a kocsijába Cinkával a szemetet. És el is fogjuk mondani az óvó néninek, aki elviszi a rendőrségre, és ott aztán üvöltözhet a börtönben.
Mire ezt Emike végigmondta, a szomszédok mind az ajtónkhoz gyűltek, a pasas meg úgy eltűnt, mint kakis vécépapír a szélviharban.
Álltam, és pislogtam.
– Emike – suttogtam –, ti szemetet öntöttetek a bácsi kocsijába, mert szemetelt?
– Naná! – mondta Emike. – Megérdemelte a büntit!
– És a Laci szomszéd tényleg felvette videóra az egészet?
– Dehogy vette! – mondta Emike. – Csak rá akartam ijeszteni a bunkó bácsira.
– Kicsi lányom! – hörögtem. – Kérlek, csak egyet árulj el a te szerencsétlen apcikádnak: kitől tanultál meg így hazudni?
Erre Emike felkacagott.
– Mondjam vagy mutassam?
