A járat egyre tágabb, a talaj sima, eltűntek az apró kövek a lábam alól. (Ágens: A katakomba című írása)
Végre egyedül maradtam. A csoport odébbállt, dél van, éhesek. Egy hete vagyok itt, figyelem a sziklafalba vájt járatot. Idegen – olvasható a kopott táblán.
Készültem, zseblámpa, kötél, szerszámokkal teli mellény. Félrehajtom a belógó indákat, a kinti fényt elnyeli a sötét. Nem használom a lámpát, tapogatva haladok előre. Egyre hidegebb lesz, nem érzékelem, az izgalomtól ég a fülem, forró a kezem. A járat egyre tágabb, a talaj sima, eltűntek az apró kövek a lábam alól. Az általam keltett zajon kívül mély, lélegző csönd vesz körül, olyan, amelyiknek a sűrűsége miatt, már hangja van. Hallom a testben rezdülő hangokat is, mely elegyül a látszólag nesztelen tér zizegésével. Visszafojtom a lélegzetem, eggyé válok a csönddel.
Az egyik járatból valószerűtlen barna fény szűrődik át (ide), arra fordulok. A barlang hangzó némasága egyre jobban szorítja a halántékom, fájdalmat okoz. Átjutva a hordott nehézkedés megszűnik (bennem). Furcsa, tömör, egybenlevő ködbe lépek, mintha elválasztani akarna valamitől, látom a határait. A belsejében motoszkál valami. Megüt a félelem, nem mozdulok.
Megtelik illattal a barlang, erős, édes, mélyre engedve szúr és hangja van. Egyre jobban émelygek és szédülök, elviselhetetlen sűrűségű a levegő, nyom és fullaszt. Eljut hozzám valamely messziről jövő zaj, egy pillanat múlva már robajlik a tér. Szétfröccsen a nedves pára, engem is beköp. Hallom és látom őt, a kitüremkedő hangszerv tombol, a gerincfuvola kibírhatatlanul gyönyörűen szól, összecsuklik a fény, a zene egyre nagyobb szenvedést okoz. Már kínoz ez az agyat tépő orgia, nem bírom, szomjas vagyok, öklendenem kell, száraz a szám, vérzek is, formákba rendeződött színek cikáznak a szemem előtt. A nevem mondja, hozzámér, vízzel törli az arcom.
Fúj a szél, puha és nedves a föld, esőáztatta, ragacsos. Jelölik az időt, egy hete nem vagyok. Ring a hordágy, nyikorog az ág, messziről jön a zaj, robajlik a tér.
{jcomments on}
