Archív

Vámos Miklós: Szitakötő

Vámos Miklós ősszel megjelenő, Szitakötő címűúj könyvéről írt a Librariusnak, és egy részletet isközlünk belőle.

Kedves Barátaim,

Napok választanak el attól, hogy új regényem első változatát többé-kevésbé befejezzem. Most olyan 95 százalékosnak érzem ahhoz képest, amit szeretnék. Abszolút mércével már képtelen vagyok megítélni.

Ez egy nemzedéki regény. Vagyis 8-10 ember életét kíséri végig. Mindannyian 1950 tájt születtek. A 14. fejezet 2012-ben játszódik, az utolsó (15.) pedig 2026-ban.

Most ez a legfontosabb, amit elmondhatnék magamról.

Szeretném, ha egy találomra kiragadott fejezetet véleményeznétek. Ez a 3., amelyben a főszerepet a társaság fiúrészlege játssza. (A többiben nem.)

Közlöm a tartalomjegyzéket is, az eligazodás megkönnyítésére. És két aktuális fotót.

Kézszorítás.

Untitled-1

Vámos Miklós Szitakötő című regényének TARTALOMJEGYZÉKE

Miklós 11. Hízótábor

12 pont

Joci levele Gyurihoz

2. Másik tábor

Vica bejegyzése naplóba

Joci levele Vicának.

3. Éptáb

Gyuri levele Tibornak

Tibor levele Emőnek

4. Szarvasi Királyság

Telefon

Lencsi Szarvasi Naplója

5. Honvédség

Anna levele Daninak

Dani válasza

6. Névnászút

Miki naplója

Joci levele Vicának

Miklós 37. Továbbképző Központ

Imrus levele Karcsinak

Kobra levele Tibornak (+ felzet)

8. Kulcsos ház

Miki levele Jocinak és Maros Sándornak

Ács százados följegyzése

9. Vadászkastély

Miki levele a német főszerkesztőnek

Vica levele Emőnek

10. Élet Velencében

Malaci levele Emőnek és Dzsoninak

Írókám naplója

11. Emléktúra

Joci újrakezdi a naplót

Tibor jegyzetei

12. Hotel Sissi

Tibor e-mailje.

Orsós Virág SMS-e

13. Tengeri hajózás

Conference Call.

Miki a közös naplóba

14. Két nap Bécsben

Gyuri levele

Ellen 12 pont

15. Jövő körút


Vámos Miklós Szitakötő című regényének HARMADIK FEJEZETE

Éptáb

ŐK sem ilyennek képzelték. Boldogan jöttek, s már az első nap lehervadtak. Ha rossz kedvük volt, folyamatosan káromkodtak. Versenyt hirdettek, ki tud a leghosszabban, egy Attila nevű makói srác nyert, aki a magyar szitkokat fűszerezte a cigányokkal, pedig nem is látszott cigánynak.

Karcsi, ha rossz kedve volt egész nap szájharmonikázott. Ők meg hallgatták, s akkor szünetelt az isten és a szülőanyák káromlása. Amikor eltalálta a tempót és a hangokat, lehunyta a szemét. Némelyik hallgató követte a példát. Így nem figyelhették meg, hogy Nagy Karcsi arcának csak a bal oldala fúvódott föl herflizés közben, akkorára, mint egy teniszlabda, mely a szemüvegét a homlokára nyomta. Akik észrevették, várták, hogy leessen, de a mázli vagy más erő mindig elérte, hogy a zeneszám végén a fekete keretű szemüveg szépen visszacsusszanjon az orrnyeregre, ahol mintha vájt volna már magának egy sötétebb árkot.

Mi a bajod? – förmedt rá a szomszédja, egy Imrus nevű srác a vacsoránál, amikor látta, hozzá sem ér a kajához. Nem vagyok éhes, mondta ő. Az hogy lehet? – a szomszéd srác maga elé rántotta Karcsi tálcáját, a magas peremű mélytányérból az asztalra fröccsent a szaft. Karcsi fintorgott, nem eszek biliből, jelentette ki. Való igaz, méretes tányérokban kapták az ételt, emlékeztettek éjjeliedényre. Még inkább köpőcsészére, de Karcsi olyat még nem látott. A szomszéd srác egy pillanatig sem hitte, hogy a tányér formája ekkora hatással lehet újdonsült barátjára. Válogatós, gondolta. Pedig a babgulyás igazán megfelelő volt, mócsingmentes, kocka alakú húsdarabokkal és omlósra főtt szabógallér tésztával.

Imrus azt nem találhatta ki, hogy Karcsi apja súlyosabb esetekben úgy büntette a fiát, hogy csakugyan a saját, már régóta használaton kívüli serblijéből kellett ennie. Az anyja hiába súrolta makulátlanra a valaha hófehér porcelánedényt, Karcsi agyában rendíthetetlenül vesztegeltek az emlékképek, mi mindent eregetett ő abba a bilibe kiskorában, gyakran kemény erőlködéssel és némi fájdalommal

Az apja egyáltalán nem büntette, amióta kiengedték. Karcsinak soha nem mesélte el, hogy miért vitték be az ellenforradalom után. Kilenc hónapig volt benn, anélkül, hogy a felesége vagy bárki hivatalos értesítést kapott volna, mivel is vádolják. Túl kicsi pont vagyok én, mondta az apja sírva az anyjának az első (és utolsó) beszélőn, előbb a súlyosabb ügyekkel végeznek

Apa mindig el akart költözni a nagyszülők házából, mert az apósa és az anyósa nem szenvedhette. A kommunista balfasz, így emlegették a háta mögött. Később, a hatvanas évek elején apa beismerte Karcsinak, hogy volt is ebben valami. Életét az a kilenc hónap kerékbe törte, s ezt hajdani elvtársainak köszönhette. Más bűne nem lévén, föltehetően azért gyűjtötték be, mert részt vett a húsgyári munkástanács ülésén. Pontosabban csak az elején. Már hazament, amikor beválasztották a munkástanácsba.

Ha addig kommunista balfasz volt, szabadlábra helyezése óta általános balfasz lett. Nem akadt olyan piszlicsáré szabály, amelyet be ne tartott volna, az eboltástól a permetezésig. Pálinkát többé nem kotyvasztott a maga barkácsolta készülékben. Disznót sem tartott, nehogy a vágási előírásokat óvatlanul megszegje. Arra azért hajlandó volt, hogy a nagyszülők hízóit szakszerűen ledöfje és földarabolja, ám tízpercenként kijelentette, rokonok és barátok nagy derültségére: Félreértések elkerülése végett, nem az én disznóm! A mondat második fele szállóigévé lett a környéken, és a balfaszt Nemazéndisznóm Sanyinak csúfolták.

Karcsi rajongott a májas hurkáért meg a sült kolbászért. Arra itt nem számíthatott. Húst alig kaptak, ha mégis, abban sem volt köszönet.

Vett magának a kantinban Tibi csokoládét, arról eszébe jutott rég nem látott barátja, Rozsos Tibor. Meg a többiek a 8akból. Kiült a III. brigád két sátra előtti tornapadra, és játszani kezdte a szájherflin a repertoárját. Azzal kezdte: „Előkelőek nem vagyunk, és pénzünk sincs elég, és jól se mindig lakhatunk, habár ez illenék.” Néhányan vele zümmögték. A mozgalmi dalokat a tábori használatra átalakult népdalok követték. „Sárgarépát nem jó dombra ültetni.” A műsort közismert slágerek zárták. „Reszket a hold a to-ó vizén, színezüst lángot szo-ór a fény, ó, de sokszor jártam erre én, egyedül.” Mire idáig ért, már besötétedett, és a kopott katonai egyenruhát viselő táborlakók borvirágos hangulatban verték a ritmust a bakancsukkal.

Kobra! – kiáltotta egy reszelős hang a sötétben, Karcsi félbehagyta a számot („Hol az a lány, aki egy icipicit szende még, nem huligán, de szereti a bít zenét.”), s tétován: Gyuror? – hamarjában nem tudta eldönteni, hogy Tibor bácsi vagy Gyuri az. Szerencsére mind a kettő. Gyuri ért hamarább a tábortűzhöz. Karcsi világosban se ismert volna rá, a haját honvédkurtára vágták, nullásgéppel. Gyuri később megsúgta, betetvesedett és azért. Ezt azonban takarta a fakózöld Bocskai a feje búbján, melyet úgy viselt, mintha szalmakalap volna. Karcsi utálta a Bocskait, csak akkor tette föl, ha parancsba adták, egyébként a zubbony vállpántja alá gyűrte be.

Gyuri egy repedezett gitárral érkezett. Most kapta a szüleitől. Orosz gyártmány, azaz héthúros, de a hetediket már leszerelte. Mit tudsz? – kérdezte Karcsitól. Nem kapott választ. Bitliszt tudsz? – Karcsi óvatosan biccentett, noha még sosem hallotta ezt a szót. Tviszten sál, mehet? – Gyuri a pengetővel a húrokba csapott, s olyan vad, ordítós halandzsába kezdett, amitől Karcsinak tátva maradt a szája. Két-három srác azonnal bekapcsolódott, az egyik fésűre szorított selyempapírral, a többiek kézzel, lábbal s óbégatással. Velsikita bébina, sikita, tviszten sál, süvöltötte fejhangon Gyuri, kámon kámon kámon kámon bébina!

Karcsi szégyenkezett helyette is, hülyét csinál magából. De a fiúk nem fütyülték ki, sőt egyre többen tapsoltak ritmusra. Tibor bácsi ekkor csatlakozott hozzájuk, köszönés helyett tviszten sálozva, valamivel mélyebb hangon Gyuriénál. Te jó világ, gondolta Karcsi, ez ragályos. Rögtön utána ellepte a jégvizes érzés, hogy megint lemaradt valamiről. Eszébe jutott, még otthon elhatározta, csak akkor beszél, ha elkerülhetetlen, még mindig mutált.

Nemsoká fölbukkant Schneider Miklós is. A Sneci. Ő mesélte, hogy Malaci a gyengélkedőre került, belement a mészpor a szemébe. Karcsi nem értette, milyen mészpor? árkot ásunk itten az országútnak! Igen, de ő a betonbrigádban van, alapoznak valamit! – Sneci. Alapoznak? Kobra, szedd már össze magad, lesz majd egy ház vagy bódé, betonozzák az alapját, világos? – Sneci hátba vágta, Gyuri pedig minden átmenet nélkül felsikoltott: kámon kámon kámon!

Elcsattogtak a gyengélkedőhöz, egy nagyobb sátorhoz, a végtelennek tűnő vászonkocka-rengeteg túlfelén. Úgy tetszett, mintha városnyi ember telepedett volna le a táborban. Malaci mindkét szemét leragasztották és gézpólyázták. Szia, öregfiú, mondta neki Tibor bácsi. Ki vagy? – érdeklődött elhaló hangon Malaci. Gyuri így mutatkozott be: velsikita bébina. Malaci fölült az ágyban, Gyuri?

Karcsi sóhajtott, tehát Malaci is tudja ezt, csak ő nem. Próbálta fölidézni a kamon kamont. Végszóra felharsant a takarodást jelző recsegő trombitafutam.

Sokáig beszélgettek, noha a gyengélkedőügyeletes, egy egészen fiatal orvos időnként rájuk szólt az ágyából: Hallottátok az Il Silenziót? Igen. Akkor tűnés! Nem mozdultak. Az orvos a másik oldalára fordult, s darab ideig nem törődött velük. Csöndben döngicsélt mellette egy sípoló táskarádió. Malaci kővé dermedt: Pszt!

Tibor bácsi odaszólt az orvosnak: Föl tetszene hangosítani? Hóóógyne, oszt majd lebukok miattatok a szabadeurópával! – így az, hamisítatlan viharsarki magánhangzókkal. Egy csapásra sorstárssá vált felettesből, odakuporodtak az ágya mellé. A zsebrádió lendülete elhalt, dobhártyaszaggató tutulásba fulladt a zene, aztán újra erőre kapott. Zavarják, dünnyögte a fiatal orvos, igyekezett tisztábbra hangolni, eredménytelenül. A szakaszosan lüktető zenét Karcsi úgy hallgatta, mint aki sosem látott tájon lépked, a többiek bennfentes arccal ingatták a fejüket a kihegyezett ütemekre. Mi ez? – kérdezte Karcsi. A Bitlesz! – Malaci, kioktatón. A tviszten sál, tette hozzá Gyuri, Kobra, most akkor mi van, azt mondtad, tudod!

Karcsi lehajtotta a fejét. Nem elég, hogy elidegenedett korábbi becenevétől, még valamiféle vizsgán is megbukott a barátainál. Kihúzta a vállpántja alól a sapkáját, gyűrögette, aztán visszadugta, s a harmonikáját vette elő a mellzsebéből. Próbálta lekagylózni a hangnemet, óvatosan bekapcsolódott, nem létező szólamot rögtönözve a három alapakkordhoz. Maga sem remélte, hogy ekkora sikere lesz, elismerő mosolyokkal buzdították, a fiatal orvos a magasba bökte a hüvelykujját, miközben azt búgta: ó jeee!

E megdicsőülés hirtelen értelmet adott szolfézs, zongora és harmonikaórák kegyetlen unalmának, helyszín a Csajkovszkij Zeneiskola, odahaza Gyulán. A nagyapja nem engedte, hogy kimaradjon, zene nélkül megsavanyodik az ember fia, hajtogatta. Ő maga lakodalmakban citerázott és cimbalmozott, utóbbi miatt sokszor lecigányozták, nem bánta, olyan jól játszok? – kérdezte hamiskás mosollyal és roma hangsúlyozással. Sosem lépett föl zenekarral, mindig egyedül. Tőle tanulta Karcsi, hogy az a hangszer, amelyre ráállították a zongora után, nem tangóharmonika. Harmonika, simán. A tangót egy ehhez hasonlón játsszák, a neve bandoneón.

Ilyesmiket csak az ő nagyapja tudott Gyulán. Bandoneón, a végén hosszú óval, adta tovább Karcsi a zenetanárának. Olyan hangszer nincs, jelentette ki Béla bácsi, aki a fiút reménytelennek ítélte a zongora billentyűzetén. A szájherflit Karcsi találta ki magának, s napok alatt rájött a csínjára-bínjára. A lényeg: nemcsak fújni, szívni is kell.

Az elsőt herflijét snóbliban nyerte egy osztálytársától. Olyan is, túl sokszor ejtette le az eredeti tulajdonos. A másodikat, a nyomógombos Hohnert az apjától sírta ki születésnapjára. Elég sok számot tudott, legjobban mégis a szinkronzenét szerette. Ha egyedül volt otthon, bekapcsolta a tévét, levette a hangot, szerencsés esetben külföldi filmet adtak, s Karcsi alájátszott, olyan futamokat, amelyek illettek a képek hangulatához.

Másnap reggelre szétömlött az éptáb környékén a hőguta. A nyár eddig mintha csak próbálgatta volna az erejét, most megmutatta, mire képes. A délelőtti műszakban kilencen ájultak el a négyszázból, a délutániban tizenhatan. Lekerültek a fiúkról a katonazubbonyok, divatba jött a vizes zsebkendő, fejtetőre és a tarkóra, a Bocskai alá. Úgy nézünk ki, mint az arabok, bazmeg! – morogta Tibor bácsi, izzadságban úszó meztelen felsőteste malacpirosra égett.

Molnár Lacit már elengedték a gyengélkedőről, a ragtapaszokkal együtt a szemöldökét is letépték, elég hülyén festett. Már senkinek nem akaródzott a fiatal orvoshoz fordulnia, mert elterjedt, hogy tavaly végezte az egyetemet, és nőgyógyászatra szakosodott. Meg is vakulhatok! – vélte Malaci, miközben szőrös alkarját vakargatta, éjszaka összevissza csíptek a szúnyogok. Szugonyok! – Sneci. Eszükbe jutott Joci. Mi lehet vele? És a két másik lánnyal a nyolcból? Beszélgettek Lencsibabáról, aztán Vicáról. Korin Emőkét szavazták meg legjobb nőnek.

Utat építettek a brigádok, a lágy kanyart egyengették Törökszentmiklósnál, amelyet dél felől ritkás fasor szegélyezett. Kobra Karcsiék brigádját, a Ságvárit, árokásásra küldték, a félkész betonszalag mentén. Gyuri megpróbálta elintézni, hogy mind az öten ugyanabba a brigádba kerüljetek, ez még neki sem sikerült, hamarabb kellett volna észbe kapnia. A táborvezető, akit Jumurdzsáknak neveztek – a bal szeme helyén üveggolyó fénylett –, Gyurit a Karikásba, Tibor bácsit a Gagarinba, Snecit és Malacit pedig a Ho Si Minhbe osztotta be. Így csak étkezéseknél és munka után találkoztak, amit itt fájrontnak hívtak.

Karcsi ügyetlenül lóbálta a rábízott csákányt. A talaj olyan keménynek bizonyult, mint a kő, hiába locsolták, csak alapos csákányozás után kezdhettek valamit az ásókkal. Anélkül, hogy megbeszélték volna, Imrus lett a brigád hangadója, mert ő már dolgozott útépítésen az apja mellett. Mutatta Karcsinak, hogyan kell két kézzel magasba röptetni a csákányt, aztán lendületből zúdítani a célpontba. Karcsi félt, hogy a saját lábfejét találja el.

Jumurdzsák fájrontkor bejárta a brigádok munkaterületét, és az írnoknak diktálta az általa elfogadott teljesítményeket. Bonyolult pontrendszer alapján számította át az öt szakág – ő mondta így – napi haladását százalékra. Árokásás, betonozás, fakitermelés, tereprendezés, szállítás (tégla, cement, mész, homok). Karcsiék árkából tizenkét méter hossz negyven centi mélyre volt a napi adag, a száz százalék. Jumurdzsák hosszú szárú barna csizmáján krétavonalak jelezték a húsz, a negyven és a hatvan centit. Sok vita tört ki a százalékokon, a talaj dimbes-dombos, nem mindegy, hol mérte oda a gyomos felszínhez a krétacsíkokat.

Imrus állította, a táborvezető mindig a legalacsonyabb pontot szúrja ki, hogy csökkentse az eredményt, mert a betonozók brigádjában van az unokaöccse, hozzájuk húz a szíve.

Imrus bosszút forralt. Csak Karcsit avatta be. A napi szakasz egy pontján gödröt ástak, amit néhány faággal fedtek be, amelyekre rádolgoztak egy vékony réteg sarat. Aznap pechük volt, Jumurdzsák épp a csapda előtt kilépett az árokból. Másnap, a következő szakaszon megismételték. Teljes siker, Jumurdzsák derékig süppedt a latyakba, szabotázs, a kurvanyátok, szabotázs! – nem engedte őket vissza a táborba, a brigád minden egyes tagját kihallgatta az árokparton. A többi fiú nem értette, mit vallhatnának be, ők ketten pedig tartották a szájukat.

Lekésték a vacsorát. Imrus madárlátta nápolyival vigasztalta Karcsit, megérte, súgta. Karcsi bólogatott. Életében talán először érzékelte, milyen édes a bosszú íze. Imre megeskette, hogy senkinek nem mondja el, csakhogy a 8ak már évekkel ezelőtt esküt tettek, hogy nincs titkuk egymás előtt, így el kellett mesélnie véd és dac szövetséges barátainak. Gyuri a betonozóknál volt, próbálta áttenni az ötletet a saját munkafázisaikba, de nem tudta kitalálni, hogyan lehetne. Tibor bácsi fakitermelőként egy nagyobb vadkörtefát akart Jumurdzsákra dönteni, titkos fűrészvágások segítségével. Abban valamennyien egyetértettek, hogy Imrus jó srác, igazán közibük való, Sneci megpendítette, esetleg föl is vehetnék, kilencekké alakulva, de Tibor bácsi rázta a fejét, a 8ak komoly dolog, különben is egyhangú szavazás kéne, és a lányok nincsenek itt.

Kora reggeli fejtágítójában Jumurdzsák fontos bejelentést tett, vasárnap a brigádok Budapestre kirándulnak, sétát tesznek a belvárosban és a ligetben. A büntetés hatálya alatt állók ebből kimaradnak. Geisler Eta is velünk jön, közölte Jumurdzsák ünnepélyesen, mindenkit felhívok a szocialista erkölcsnek megfelelő viselkedésre, a rendbontók súlyos fenyítésben részesülnek.

Ki az a Geisler Eta? – kérdezte Malaci, de nem kapott választ. A 8ak fiú tagjai elhatározták, minden szabályt betartanak, nehogy lecsússzanak a fővárosi kalandról. Mindenképp meg akarták ismerni Geisler Etát, ha már Joci, Vica és Lencsibaba nem volt jelen a fiútáborban.

Gyuri majdnem bajba került, egy esti gitározás – Jumurdzsák szerint ricsajozás – miatt tíz büntetőpontot helyezett kilátásba a táborvezető, ám reggelre csodával határos módon elfeledkezett erről. Tibor bácsi szerint túl részeg volt, hogy megjegyezze.

Ugyanaznap Sneci is fontos bejelentést tett az: Skacok, az amcsik föllőttek egy űrhajót a Holdra, Rénzser hét a neve, sok fénykép jött tőle rádión, aztán beesett egy kráterba, oszt kampec. Fénykép, rádión? – Tibor bácsi ekkora marhaságot még nem hallott. Schneider Miklós kötötte az ebet a karóhoz, igenis, rádión, a hullámokkal, a doki hallotta az egészet a szabadeurópán. De ha felrobbant, hogy tudta küldeni a fotókat? – akadékoskodott Tibor bácsi. Hát… még előtte! – Sneci, bizonytalanul. Ugyan már, vetette ellene Karcsi, a Szovjetunió sose hagyná, hogy megelőzzék, a Lajkával is ők nyertek, meg a Gagarinnal is, ha érdemes volna odalőni egy rakétát a Holdra, a szovjetok már rég odalőttek volna hármat. Vagy tízet.

Mindig ugyanazt kapták uzsonnára, körözöttnek nevezett téglaszínű túrómasszát, kicsumázott zöldpaprikába tömve, mellé szikkadt kenyeret. A száradt kenyérszeletek soha nem fogytak el a barna tálcáról, a körözöttes paprikából néha az utolsóknak nem jutott. Ínyencfalatnak számított, ha egy-egy paprika erősnek bizonyult, rámenős jelentkezők két erőtlent adtak érte, úgy mondták, gyöngét, s boldogan elfelezték a torokmarót. Gyuri odahaza a világ minden kincséért sem ette volna meg az erős paprikát, pedig a szegedi halászlét nagyon szerette, itt viszont Tibor bácsival az oldalán ő is licitált. Legalább érzem a számban, hogy történt valami! – könnyezett, krákogott. Tízet is be tudnék dobni! – Malacinak mindegy volt, hogy erős vagy gyönge.

A fővárosi kirándulásra rozzant fakaruszokkal utaztak, melyeket a KISZ küldött. Beszálltak a tábor előtti betonozott térségen a járó motorú buszokba, amelyek még vagy félóráig nem indultak el. Beborította a terepet a gázolaj nehéz szaga. Mi a szent szarra várunk? – Sneci kihajolt a foltos üvegű tolóablakon. A sofőrök a főkapu melletti portásfülkére erősített féltető árnyékában cigarettáztak. A fiúk itt-is, ott is követték a példát, a fakarusz hamar megtelt füsttel. Kossuthot és Mátrát szívtak. Tibor bácsi Sport cigit kínált a barátainak, a rövid szálak hamar elfogytak. Készre gyártott csikkek! – Gyuri.

Tarka menet kanyarodott oda a széles földútról, énekszóra, „Hajnal se hasad, úton a csapat, kürt hangja jelzi utunk!” Elöl transzparens imbolygott: GEISLER ETA KISZ ÉPÍTŐTÁBOR.

Lányok! – Karcsi, döbbenten. Legalább százan. Egyforma szürke kertésznadrágban, színes blúzban és muszlinkendőben. Lencsibaba! – rikoltotta Gyuri. Mind az öten az ablakhoz nyomakodtak. Korin Emőke valahogyan… már nem az a törékeny, álmélkodó tekintetű copfos kislány volt, amilyen az ő emlékezetükben. Haja mintha sűrűsödött és több árnyalatnyit sötétedett volna, vastag, göndör fürtök örvénylettek a feje körül. Szeme is megnőtt.

Az igazán megrázó változásokat csak akkor érzékelték, amikor Lencsibaba odafutott a fakarusz oldalához, s örömében ugrándozva igyekezett elérni a fiúk feléje nyújtott kezét. Elől a melle dudorodott a kertésznadrágban, hátul a feneke, mindez föl-le járt. Ő hamarabb jött rá, mint a fiúk, elvörösödött, abbahagyta az ugrálást, félszeg mosollyal a haját kezdte markolászni, hát, sziasztok, annyira örülök nektek! Mi is örülünk, dörmögte Tibor bácsi. Csak te vagy itt? – kérdezte Sneci. Hogyhogy? Úgy értve, a 8akból, akik lányok! Csak én, Lencsibaba vállat vont, majd még dumálunk. Visszaszaladt a Geisler Etásokhoz, beállt a sorba. Amikor a lányok is fölszálltak a még üres fakaruszokba, a sofőrök beültek végre, és a karaván mély bőgéssel, sűrű füstbe burkolózva megindult az országút felé.

Többen szorongtak Karcsiék buszán az ülőhelyek számánál, hárman ültek a kétszemélyes padokon. A hőség és a bűz sehogyan sem akart kimenni az ablakon, az erős zaj miatt beszélgetni nem lehetett, az egyetlen folytatható tevékenység az izzadás volt.

Budapest szívében, a Keleti pályaudvar fenekénél álltak meg a buszok, a motort itt sem kapcsolták ki, az égett gázolaj az orrhámokat, a dugattyúk dörgése a dobhártyákat támadta. Miért nem kapcsolja ki? – kérdezte Tibor bácsi a sofőrt, a pajeszos férfi inkább szájról olvasta, mintsem hallotta, tág szájmozdulatokkal válaszolt: Mer akkor nem biztos, hogy újra be bírom indítani!

A Keletitől gyalog indult a menet a Rákóczi úton. A táborvezetők és a felügyelő tanárok hiába erőlködtek, a fiúk és a lányok brigádjai nem maradtak alakzatban, szétválaszthatatlanul összekeveredtek. Gyuri és barátai úgy vették körül Lencsibabát, mint a rabot az őrei. A többi fiú nem juthatott oda, pedig sziszegés, füttyögés, szívás jelezte a lány sikerét. Ekkoriban a szívás volt a leszólítás egyezményes jele, az ember csücsörített szájjal hirtelen beszívta a levegőt, az így képzett hangra odapillantottak a lányok. Lencsibaba barátnője, Anna is csatlakozott hozzájuk, ő Emőnek szólította.

Lencsibaba mesélte, hogy többször találkozott Vicával. Színésznőnek készül, amit titkol, de azért sokszor elmond, és makacsul Szabados Vera Viktóriának hívattatja magát, ha nem hangzik el a teljes neve, úgy tesz, mintha süket volna. Jocival váltottak néhány levelet, már kiengedték a javítóból, kevéssel azután meghalt az anyja tüdőembóliában. Azóta nem írt egy sort sem. Hát, veletek mi történt? Semmi, felelték kórusban. Na ne marhuljatok, tessék szépen sorban.

Tóth Gyuriék másik lakásba költöztek, a Tisza partjára. Rozsos Tibor bácsi talált egy kutyát, a világ legrondább kutyája, tacskó és vizsla keveréke, képzelhetjük. Molnár Laci apját úgy megverték a kocsmában, hogy féléve kezelésre jár, könyökmankóval biceg. Schneider Miki apja kamionsofőr lett, sokszor megy külföldre, legutóbb hozott egy egész fürt zöld banánt, kiakasztotta az ablakba, hogy megérjen, nem kellett volna, mert jött az utcából mindenki kunyizni, csak egyet. Nagy Karcsi megmutatta a nyomógombos Hohnert, amit sikerült kisírnia a születésnapjára. Röviden szólva ez történt velük mostanában. Lencsibaba úgy kacagott, mintha csiklandoznák, uraim, tudjátok mióta nem találkoztunk? Három éve! – Sneci. Négy! – Gyuri. Öt, öt, öt, öt, öt! – Lencsibaba, és újra kacagott. A fiúk elnémultak, még soha nem tűnt föl nekik, milyen aranyos gyöngyházfogai vannak ennek a Korin Emőkének.

Negyedórás vonulás után értek arra a térre, amelynek közepén ott állt a Nemzeti Színház. Egyikük sem emlékezett, hogy már látta volna. Gyuri olvasta az újságban vagy hallotta a rádióban, hogy le fogják bontani, már tavaly eldöntötték. A Nemzetit? – Karcsi hüledezett, miért bontanák le? Kell a hely a metrónak, itt lesz az egyik állomás. Metró? Nagy földalatti vasút, csak gyorsabb, mint a kisföldalatti, értitek.

Emésztették. A lebontást, meg a metrót. Addigra az iskolányi csoportosulás már azt az izét nézte. Szürke fémszekrény, üvegrekeszekkel. Automata, magyarázta az egyik tanár, be kell dobni a pénzt, és kiveheted az ennivalót. Ez már a huszonegyedik század! – Tibor bácsi. Sajnos, nekik semmi nem maradt, az előretolakodók hamar kiürítették.

Okosabb lett volna, ha a munkaversenytábla szerint sorakoztatunk! – Jumurdzsák, a Geisler Eta táborvezetőjének, egy görbe hátú, egészen rövid hajú nőnek, akkor az élen álló brigádoknak jut. A nő a félredöntötte a fejét (a fiúk ekkor még nem tudták, hogy Bagoly a gúnyneve), most már mindegy, Lajoskám, várjunk egy kicsit, hátha föltöltik.

Lajoskám? – ez szájról szájra járt. Jumurdzsák tehát Lajos. Lajoskám… állati! – Tibor bácsi. Nem, öregem, az az állati, hogy itt szobrozunk és reménykedünk, hogy valaki betesz néhány vacak szendvicset! – Gyuri. Ahelyett hogy kapnánk egy jó körömpörköltet! – Tibor bácsi. Pfúj! – Lencsibaba.

Vita kezdődött a körömpörköltről, amelyet Tibor bácsi papája állítólag úgy főz, mint senki más, rá se lehet jönni, hogy nem rendes hús van benne. Amióta hazajöhetett a… tudjátok, minden nap főzőcskézik. Sokat koplalhatott odabenn! – Gyuri. Épp az, hogy nem, még meg is hízott, kaptak enni, csak szart. Ezután szóba kerültek a kedvenc ételek, meg azok, amiket a korábbi táborokban adtak. Anna a túrós csuszára esküdött, nagymamája módra, sok kurcinával. Az mi? – Lencsibaba. Tudod, a pörc. Nálatok így mondják? Igen. Nálunk pörc, a tótoknál skvarka! – Malaci.

És a cigányoknak? – Imrus. Gyuri odanézett, azzal a szöges pillantásával, amitől a felnőttek is gondolkodóba esnek: Parancsolsz? Semmi, csak… kérdezem, a cigányok hogy hívják a pörcöt? Pörcnek! – Gyuri két szembogara mintha bilincsbe verte volna Imruséit. Naaa, skacok, nem kell ezt… – Malaci. Gyuri oda se fordult: Miért a barátunktól kérdezed, azt hiszed, ő cigány?

Imrus füle mellett izzadság-gyöngy gurult lefelé: Hát… én… – a mondat lekonyult. Nem vagyok cigány, jelentette ki Malaci, csak kreol a bőröm. De az se volna baj, ha cigány, szólt bele hátulról Tibor bácsi, ha nem lop, igaz? Erre Imrus, mint a visszhang: Igaz. Na jól van, ne legyél annyira beszarva! – Gyuri.

Imrus csalódottan nézte a bakancsa kopott orrát. Azt hittem, haverek vagyunk, motyogta Malacinak. Haverek vagyunk, ismételte Malaci, de ők 8an régi barátaim, véd és dac, érted! Ki az a nyolc? Most csak 6an vagyunk itt! – Malaci elsorolta a neveket, s az ujjával bökött a régi barátaira. Amikor a lányhoz ért, épp a mellére mutatott, zavarba jött: Ő pediglen a Len… Korin Emőke. Több sorral mögöttük valaki fölnyerített: Emlőke! – nagy derültséget okozva. Gyuri és Tibor bácsi zord pillantásokkal méregette a tömeget, ám Lencsibaba nem hagyta, hogy nyomozásba fogjanak, új témát dobott be: Írjunk egy jó, hosszú közös levelet Jocinak és Vicának, de úgy, hogy senki ne tudja, mit írnak a többiek.

Taglalták, miképpen kéne kivitelezni, a legegyszerűbb ötlet a papír telerótt részének letakarása (Karcsi), a legbonyolultabb a láthatatlan tinta használata, tojás fehérjébe mártogatni a tollat, a címzettnek csak annyi a dolga, hogy tűz fölé tartsa a papírt, akkor az írás megjelenik (Sneci).

Végül úgy határoztak, papírcsíkokra írnak, amelyeket Lencsibaba össze fog csirizezni, úttörő becsszóval, sőt életesküvel is fogadja, hogy nem olvas bele a többiekébe.

A táborvezetők a Városligetbe irányították az éptáborosokat, ott lesz az ebéd. Újabb gyalogtúra! – sóhajtott Malaci. Ő volt a legizzadósabb. Gyuri és Tibor bácsi közrefogta Lencsibabát. Akkora sikered van, mint Honthy Hannának! – Gyuri. Tovább megyek… – Tibor bácsi. Ugyan már, Tibike, ne izéljetek! – Lencsibaba sötét szembogarai világítottak a napfényben, ami a valóságérzékkel aligha összeegyeztethető. Pedig mind az 5en így látták.

Úgy érezték, Lencsibaba – azaz inkább Emőke – az ő közös kincsük, vigyázniuk kell rá, együttes erővel. Hogy Emőke mit fogott föl ebből, azt senki nem tudta, Lencsibabásan csacsogott, ahogyan gyerekkorában, nem mutatott arra jel, hogy új hatalmával élne vagy visszaélne. Ekkor körvonalazódott az öt fiúagyvelőben a gondolat: ha Emőke ilyen lett, milyen most Joci, Selmeczy Jolán, és Vica, Szabados Vera Viktória? Kár, hogy ők nincsenek itt.

A Hősök terén Jumurdzsák újabb beszédet mondott, fölhívta a figyelmet a hét vezérre, a békeangyalra az oszlop tetején, és a történelmi alakokra a szoborfülkékben. Ajánlotta, hogy a társaság gyönyörködjék a két múzeum évezredes épületében. A Geisler Eta táborvezetőnője súgott valamit a fülébe, mire Jumurdzsák helyesbített: Évszázados.

A csapat megkerülte az emlékművet, és vonult a cirádás hídon, mely egy csónakázó tó fölött ívelt át. Néhányan tudták, hogy télen ez a jégpálya. A túloldali füves térségen a két tábor konyhaszemélyzete ácsorgott, ők osztották ki a hideg elemózsiát, ebéd helyett. Fejenként két májkrémes kenyeret kaptak, némi lilahagyma ízesítéssel, szalvétába csomagolva, egy almát, és egy utasüdítőt. Figyelmeztették őket, hogy az üres csatos üvegeket vissza kell majd adni. Ennek ellenére néhány srác célba dobált velük, az oszlopot akarták eltrafálni a tóban. Velük két forintot fizettettek.

A gyepen ülve vagy heverve ettek, ittak. Gyuriék körbevették Emőkét, házőrző kutyaként vizslatva a lányt skubizó többi hímet. A fő üveghajigáló, egy tüskehajú srác, meztelen felsőtesttel térdelt a partnál, trikóját úttörő nyakkendőként kötötte a nyakába. Látszott az izomzatán, hogy évek óta komolyan sportol. Kár, hogy abbahagytam a vívást (Gyuri), a kosarat (Tibor bácsi); komolyabban vehettem volna a kajakot (Karcsi), a focit (Sneci); a súlylökést (Malaci).

Remegett a levegő, amelyben kuporogtak, jóval sűrűbb lett, mint másutt, úgy érezték. Képtelenek voltak elszakítani a tekintetüket Lencsibabáról, amióta a lány a hasára hengeredett, s az óvatlan testmozdulat átmenetileg bepillantást engedett a kertésznadrág mellrésze és a vékony blúz alá. Két, keménynek látszó, halvány domb, pici rózsaszín csúccsal. Meg kell őrülni! Alig tudták elfojtani a vágyat, hogy oda ne nyúljanak. Attól kell megvédeniük Emőkét, az emlőkéivel, a popsijával és más fontos testrészeivel, hogy más se tehesse. Lencsibaba élvezte a sugárzó figyelmet, de zavarta is, mit bámultok? – kérdezte újra meg újra, választ nem kapott.

Egy óvatlan pillanatban odahajolt a tüskehajú srác, és reszelős, mutálás utáni hangon azt mondta: Dani vagyok! – nyújtotta a kezét, széles körmei alatt sötét koszcsíkokkal. Ők öten a készenlét görcsébe rándultak, ugrásra készen. Emőke fölnézett arra a fiúra, kivárt, majd: És akkor mi van? – ez olyan megsemmisítően hangzott, hogy Dani némi farkasszemezés után szótlanul elvonult. Ez jó volt, motyogta Gyuri, nagyon jó, helyeselt Tibor bácsi. Vigyorogtak, mint a vadalma.

Ebéd után a Vajdahunyad vár megtekintése volt a program. A táborvezetőnő beszédet tartott a századfordulóról, a Jáki templom kapujának építészeti jelentőségéről, Anonymusról és Kincsemről. A névtelen krónikás szobránál készült egy fénykép hatukról, Sneci Pajtás gépével, Imrust kérték meg, hogy kattintson.

A Mezőgazdasági Múzeumot unták, csak Kincsem, a csodaló keltett némi figyelmet. Malaci fölolvasta: „Kincsem karrierje kétéves korában, 1876-ban kezdődött. Trénere az Angliából Magyarországra, Gödre települt Hesp Róbert volt. Akkor még nem sejtették, hogy már a neve is telitalálat, hiszen valóban kincset ért tulajdonosának, sőt az egész nemzetnek is. Apja Cambuscan (Malaci betű szerint ejtette az idegen neveket), egy import angol telivér volt, amelyet 1871-ben vásárolt meg Francis Cavaliero a kisbéri ménes számára. Anyja Water Nymph, az ozorai Esterházy-ménes kancája volt, amelyet 1873-ban vittek Kisbérre fedeztetni.”

Malaci itt megállt, pillantása Lencsibaba mellére tévedt, majd lassan lecsúszott a combja tövéig. Unalmas, mondta zavartan, és a következő felirathoz, Kincsem sikerlistájához lépett. De azt már nem olvasta föl. Emőke csücsöri szájjal nézte a csodalovat és zsokéját a fekete-fehér fotón. Nem nehéz? – kérdezte, inkább csak magától. Mi? – Sneci. A lónak, ha ráül egy ember. Fordítva nehezebb! – Gyuri.

Terelték a brigádokat kifelé a táborvezetők. Bandukoltak vissza a buszokhoz. Most sokkal rövidebbnek érezték az utat, mint odafelé.

Búcsúzáskor Korin Emőke és Anna könnyed puszikat osztogatott ötüknek. Beállhatok a sor végére? – érdeklődött nagyviláginak szánt hangon Dani. Igen, Lencsibaba megrázta göndör fürtjeit, oda, ahol az észt osztják. Többen füttyögtek, s hátul valaki: Na, ezt se nekem mondták! Dani odafordult, dühtől vörösödve, de senki nem vállalta, hogy ő volt.

Az öt fiúnak búslakodott, amikor Korin Emőke beszállt a Geisler Etások egyik fakaruszába. Most megint nem látjuk évekig? – tette föl a kérdést Karcsi magának, de úgy látszik, fennhangon, mert Sneci válaszolt: Meglátogathatjuk, Szarvas nem a világ vége. Csönd lett. Valamennyien a saját lakhelyükre gondoltak. Szeged biztosan nem a világvége (Gyuri), Berény sem (Tibor bácsi), Gyoma sem (Malaci), Gyula sem (Karcsi), Ványa… éppenséggel… (Sneci). Na de gyerekek, kezdte Gyuri egyelőre itt vagyunk az éptáborban, azaz ott, és ő meg a Geisler Etában, átmehetünk valamelyik este!

Ez az ötlet döntő változást okozott a világ őket övező részében. Addig a sűrűsödő délutánt porosnak, a brummogó motorú fakaruszt reménytelennek, a várható utazást szürkének, az életet vigasztalannak érzékelték. Most odakünn fölizzott a napfény, mintha a világító égitest azt hinné, újra itt a reggel, a színek lángra kaptak, az izzadság és a bakancsok nehéz szaga szétoszlott, a helyét csiklandós illat foglalta el, amelytől rájuk tört a jókedv, s az éhség. Később derült ki, hogy Imrus vett egy zacskó zsömlyét, odakínálta.

Este a tábortűznél Gyuri olyan átéléssel pengette a repedezett gitárt, hogy Karcsi attól tartott, vér és könnyek fognak kicsorogni a húrok alatti kerek lyukból. Dani egy faszék ülőkéjén dobolt két csavarhúzóval. Tibor bácsi adta a basszust, hangszere nem lévén, szájjal. Imrus énekszólammal szállt be. Hívta Karcsit, herflizzen, de ő nem akart, keveset ismert a számokból, inkább a ritmust verte a bakancsával. Gyuri egy magyar dalba fogott, többen átvették. Ha énekel, nem ő-zik, gondolta Karcsi, majd rájött, szögedi barátja már akkor is ritkán ő-zik, ha beszél. Leszokott róla?

Egyre többen ordították, hogy SZERETNI KELL! – amikor megjelent Jumurdzsák, üvegszemén villódzott a tűz visszfénye, s elbődült: KUSSOLNI KELL, ENNYI AZ EGÉSZ! IL SZILENCIÓ VAN, ZAJOS CSŰRHE!

Tibor bácsi talpra szökkent, néhány másodpercig farkasszemezett a táborvezetővel, s ha Gyuri nem lép közéjük, talán összeverekednek. Amint a feszültség kiszisszent a pillanatból, vonult az éptábor aludni. A szellő borzolta csöndben tisztán hallatszott, hogy a Geisler Etában is peng a gitár, szól a karének. Odaát a Gézengúzt fújták, két szólamban, ahogyan a tavalyelőtti kimittudban a Koncz Zsuzsa meg az a másik csaj, a szemüveges.

Ilyen közel van ide a gejzlereta? – Sneci. Úgy látszik! – Malaci. Akkor… – Karcsi nem fejezte be. Ugyanazt az ötletet dédelgették. Másnap este meg is valósították.

Vacsora után átszöktek a lánytáborba. A hátsó drótkerítésnél másztak ki. A Geisler Eta oldalát embermagasságú facölöpök védték, jótét kezek egyet kidöntöttek, ott hevert a majdnem teljesen elapadt patak ágyában. Az ember közepes testmérettel átfurakodhatott, mindannyiuknak sikerült. Az itteni tábortűz egy fakó kék úszómedence partján lobogott, víz nem volt benne, lánycsoportok heverésztek a fenekén többfelé. Ők öten óvatosan közeledtek, tartván a megjelenésük okozta sikítozástól, ám senkit nem izgatott a jelenlétük. Úgy látszik, szoktak bejönni fiúk, gondolta Gyuri, sok estét elszalasztottunk.

Korin Emőkét nem találták. Anna, a barátnője a medence szélén lógázta a lábát, pusmogott egy nyurga lánnyal. Hívjam? – kérdezte köszönés helyett, s eliramodott a szögletes faházak irányába. A lányok azokban laktak, nem sátrakban. Mázlisták.

Hamarosan föltűnt Lencsibaba, hófehér halásznadrágban és tengerésztrikóban. A fiúk közrefogták, ölelgették. Na, nyugi már, rázta le őket Emőke, üljetek le, isztok valamit? Mit lehet? – Tibor bácsi. Sör, meleg, konyakmeggy, kevés, meg egy kis vörösbor, langyos. Egyikük sem szólalt meg.

A tűznél két fiú gitározott a lánykórus alá. Kik ezek? A tábvez fia meg a haverja! – Emőke. Hangolniuk kéne! – Gyuri, epésen. Nem érdekes, Emőke maga mellé húzta, várjatok egy kicsit, Anna épp azt meséli… mit is mesélsz épp? Annának nem akarózott folytatnia, hát, anyámékat, de pont vége. Válnak! – foglalta össze a lényeget Emőke. Tényleg? – Sneci. Az kemény! – Tibor bácsi. Emőke éles hangon fölkacagott, ugye, milyen szép lány az Anna? Erre sem kapott választ. Mi a pinyő, megnémultatok a nagy útépítésben? – Emőke mellbe bokszolta Gyurit. Mér, ti mit csináltok? – Malaci. Szedjük a barackot… kértek? – Emőke egy kosarat tolt oda, van dögivel, rá se bírunk nézni.

Lencsi, tényleg nem akarsz egy kicsit… – Tibor bácsi habozott, félrevonulni? Anna fölállt, szasztok! – lesimította a blúzát, indulni készült. Emőke nem hagyta, naaa, fiúk, a legjobb barátnőm, hagy maradjon! Hagy, biccentett Tibor bácsi. Emő, nem kéne erőltetni! – Anna. Ne csináld, a barátaim barátai a barátaim, és Anna is hagy legyen benne a… – most Emőke habozott, mér ne lehetnénk 9ek? Azért, mer akkor bárki… mindenki… érted! – Sneci. Nem bárki, nem mindenki, csak ő, hadarta Emőke, Anna örök!

Újabb feszes csönd. Olyan szép! – Emőke bíztatta őket, ti is látjátok, igaz? Anna rázta a sörényét, ugyan má, szálljál le! A fiúk egyre kevésbé értették, miért olyan fontos a Lencsibabának, hogy Anna szépségét elismerjék, egyikük sem jött rá, hogy a saját szépsége elől menekül. Azt meg Emőke nem fogta föl, hogy az elől úgyse tud.

Jelent az még valamit, hogy 8an megalakultunk? – kérdezték 3an is maguktól és magukban. Nem. De igen. Annyi mindent szeretettek volna mesélni egymásnak, s főleg Lencsibabának, mégsem volt képesek belekezdeni, vagy akár megszólalni.

Többet kéne találkoznunk! – Tibor bácsi. Nosza! – Sneci. Gyertek át holnap is! – Lencsibaba. Ez úgy hangzott, mintha azt akarná kifejezni: Most viszont húzzátok el a csíkot, de gyorsan!

A Geisler Etában is fölhangzott az Il Silenzio. Sietve búcsúzkodtak, megkeresték a rést a cölöpsorban, átpasszírozták magukat. Kíváncsi vagyok, melyik csaj tud trombitálni! – Karcsi. Lehet, hogy magnóról adják! – Sneci. Visszanéztek. A tábor közepén a félkör alakú térségen ugyanolyan árbocszerű zászlórudak döftek az égbe, mint a fiútáborban, egy a magyarnak, egy a szovjetnek, amit olykor a munkásmozgalom nemzetközi lobogójának hívtak. A jelek szerint a Geisler Etában is leeresztették őket esténként. Senki nem értette, miért. Éjszaka nincsenek szolgálatban a zászlók? – Gyuri. Csak lent tudnak aludni! – Tibor bácsi.

A visszaúton elhatározták, hogy évközben is lesz 8ak gyűlése, legalább egyszer. Kétszer. Minden évszakban. Ha beveszik Annát, 9ek. Karcsi félénken fölvetette, hogy esetleg Imre, és 10ek, lehurrogták, jó, hogy nem mindjárt egy egész brigádot! Karcsi nem értette, ha Annát lehet, Imrét miért nem? Majd meglátjuk, zárta le Gyuri.

Eljött az éptáb utolsó napja, már nem vitték ki őket dolgozni, be kellett szolgáltatni a bakancsokat, a munkaruhát és a katonasapkát. Visszavedlettek brigádból fiúkká, az egyenkinézet után némelyikükre alig ismertek. Molnár Laci a zubbonyban és a túl hosszú nadrágban mindig rendetlennek nézett ki, saját indigókék csőgatyájában és fehér alapon barna kockás ingében inkább pincérre hasonlított, pláne hogy a sötét haját vízzel fésülte hátra. Schneider Miki pedig valahogyan kisebb lett, talán mert a szandálja jóval laposabb a bakancs vastag talpánál.

Emőke milyen lehet szoknyában? – merengett Tóth Gyuri. Már nem emlékeztek rá pontosan, de rémlett, hogy egy régi táborban rövid, pörgés szoknyákat hordott. Mintha örökké piruettezett volna. Á, miért piruettezett volna? Hiába, nem tudta leradírozni az agya vetítővásznáról a lebegős némafilmet, amelyen a Lencsibaba sebes forgásokat végez, talán műkorcsolyával a lábán, a teste körvonalakká olvad.

Sátranként össze kellett számolniuk a kincstári tulajdont, ahogyan Jumurdzsák mondta, s megadott rendben járulni a parancsnoki sátorba a cuccal. Gyuriéknál minden stimmelt, csak egy sapka hiányzott, éppen az övé. Talán a Geisler Etában hagyta. Oda nem mehet vissza érte. Akkor pedig a brigádnak ki kell fizetnie. Nem a brigádnak, csak nekem, mert én vesztettem el, jelentette be. Ez mindenkinek nagyon tetszett, kivéve Karcsit: Ugyan már, majd én szerzek egyet! – kilépett a sátrukból.

Az ijedtség csak ekkor ömlött szét benne, a lábujjaitól a feje búbjáig. Érezte, hajszálai göndörödni kezdtek. Na… és most? – igyekezett leplezni tanácstalanságát. Baktatott a sátrak sora előtt a főbejárat felé.

Apukám! – szólt rá valaki. Dani. A sátor ponyvája kétoldalt átlósan kihajtva. Dani elfeküdt az emeletes ágy alsó szintjén, akár egy színházi páholyban. Mi van? – Kobra. Az van, hogy gyere ide! – parancs volt, nem kérés. Nagy Karcsi okosabbnak vélte, ha engedelmeskedik, lezöttyent a matracra. Nem mondtam, hogy le is ülhetsz!

Kobra tudta, verekedésben semmi esélye, de nem állt föl, mert Dani vigyorgott. Aztán: Apukám, mondjad csak, mi a pálya azzal a pintyőkével? Tessék? A csajjal, akinek sleppeztetek! Ja, hát… – Karcsi elakadt. Melytek dugja? – Dani olyan közel hajolt, hogy Karcsi látta a szájában a kis farönkökre emlékeztető őrlófogakat. Úgy döntött, Emőkével kapcsolatban akkor sem nyikkan meg, ha ez az izompacsirta pépesre veri, nyújts feléje védő kart. Az tuti, hogy nem te, mi? apukám! – Dani nyerített.

Karcsinak támadt egy ötlete, kivette a zsebéből a nyomógombos Hohnert, játszani kezdett, a futamokból lassacskán kialakult a Bunkócska. A sátor lakói hallgatták egy darabig. Egy srác, aki a zubbonyokat számolta az ágyon, anélkül, hogy odanézett volna: Bitleszt nem tudsz? Karcsi sóhajtott, mi az istent akarnak azzal a bitlesszel? – gondolta, de így szólt: Melyiket akarod? A srác csapkodni kezdte a tenyerét, taff, taff-ta-taff, és rázendített: Láf, láfmidu, junó áláfju! Kobra követte a dallamot a herflivel, megérzéseire hagyatkozva. Nem gyanította, hogy az eredetiben is harmonikáznak.

Már az egész sátor tapsolt és láfmidúzott, Dani olykor belekurjantott: Naon jó, apukám, naon jó! Átjöttek néhányan a szomszédból, nőttön-nőtt a kórus és a közönség. Kobra vérszemet kapott, alul-fölül körbecirógatta a nem túl nehéz akkordsort, mely mégis eltalált benne egy idegszálat. Látta, az éneklők behunyták a szemüket. Jobb kezével elengedte a herflit, s a zubbonyokkal és más kincstári holmikkal telerakott ágyról gyors mozdulattal a kobakjára csapott egy sapkát. Imádkozott, hogy senki ne vegye észre. Nyert. A szám végén tíz-tizenkét száj visongott gitárszólót, s kitört az általános ujjongás.

Most akkor mííízeri! – rikoltotta Dani, elkezdte. Bocs, nyögte Karcsi, ezt nem tudom! – kiszökkent a sátorból, rohant vissza Gyuriékhoz, mint a nyúl. A sapkát odadobta a halom tetejére, pszt! – mutatta a kezével, majd leült a saját ágyára, játszani kezdett valamit, lassacskán kialakult az Internacionálé.

Három perc múlva megjelent Dani és két tagbaszakadt brigádtársa: Kobra, adjad vissza, de rögtön!!! Karcsi a szemével kérdezte, hogy micsodát? – nem hagyta abba a herflizést, a refrénnél tartott, ez a harc lesz a végső, csa-ak összefogni hát, és nemzetközivé-é-é-é lesz holnapra a világ! Elcsórtál egy sapkát, te szemétláda! – Dani az ingénél fogva rántotta föl Karcsit az ágyról, a legfölső gomb halk pattanással szakadt ki a helyéből, s kunkori ívben repült a fűbe. Nana! – Gyuri lefejtette Dani kezét Kobráról. Tibor bácsi is közibük állt: Milyen sapka, órák óta itt zengedez nekünk, már az agyunkra megy!

Daninak tátva maradt a szája. Ekkora hazugságra nem számított. Minthogy az erőviszonyok kiegyenlítettnek látszottak, Daniék átkozódva visszavonultak, egyikük még odaszólt Karcsinak, megtalálunk azér, ne félj!

Amint magukra maradtak, Gyuri is azt mondta, egészen más hangsúllyal, ne félj! Kobra hálásan mosolygott. Hazudtak értem, gondolta. Fújta tovább a nyomógombos Hohnert, földöntúli tekintettel. A barátai többé egy percre sem hagyták magára, míg a hazautazáskor szét nem váltak, csoportos kézfogással.

A búcsúestet a tábor előtti tisztáson rendezték, ahova Jumurdzsák parancsára már koradélután kihordták az ebédlőből a dobogó részeit és a székeket. Jött egy mikrobusz, ládákat pakoltak, kábeleket húztak, elektromos berendezéseket állítottak össze. Addigra már elterjedt, hogy ötórai tea lesz, átjönnek a Geisler Etások, Illés Lajos és tánczenekara játszik. Senki nem hallott még róluk.

Lencsibaba és Anna arra készült, hogy tvisztelni fognak. Mutatták, hogyan kell. Olcsó játék hülyegyerekeknek, dünnyögte Gyuri, de tudta, okosabb, ha ők tvisztelnek velük, különben Dani és a hozzá hasonlók fognak.

Már besötétedett, amikor Illés Lajos nyomogatni kezdte a billentyűket egy olyan hangszeren, amilyet még sosem láttak. Miniatűr pianínó, fölirata szerint: Capri. Olyan erővel búgott, mint tíz autóbusz. A szaxofonos mondott valamit, a mikrofon gerjedt, alig lehetett érteni. Dang, dang, da-da-dang! – a dobok mintha a hallgatóság hátán csattognának, kezdődött a műsor. Hárman gitároztak a zenekarban, Gyuri és Tibor bácsi őszinte szakmai érdeklődéssel próbálta ellesni a fogásokat, Sneci és Malaci tvisztelt a két lánnyal. Kobra Karcsi előrefurakodott, fújogatta a herflijét. Blúbörihil, vagy mi.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy beszélnek hozzá. Fölriadt a tonika-szubdomináns-domináns szoros hálójából, addigra fogta a karját valaki a zenekarból, s fölhúzta a színpadra. Tas vagyok! – a basszgitáros, látom, nyomod a herflin rendesen, mit tudsz? Karcsi visszakérdezett: Mit tudtok ti? Tas teli szájjal röhögött, odaszólt a zongoristának: Kérdi a srácosz, mit tudunk mi, haha! A zongorista bólintott, ki mit tud! Négyet csettintett, és a zenekar belecsapott a következő számba. Dö fetmen.

Karcsit megszállta az ihlet, a mikrofonhoz bújva harapdálta a Hohnert, mintha csöves kukoricát falna, eleinte vaktában, azután egyre inkább beletalálva a dallam barázdájába. Hirtelen hanyatt vetődött a dobogón, magával rántva a mikrofont állványostul, s ott rögtönözte egyre vadabb szólóit, negyvenfokos önkívületben.

Napfényben fürdőző mezőn vonaglott, arany szitakötők sűrű raja lebegett fölötte, átható lüktető zúgással.

Arra tért magához, hogy rugdossák a talpát. Jumurdzsák állt fölötte, üvegszeme ijesztően villogott ebből a szögből, ordítását elnyomta a zenekar, de Karcsi tudta, azt akarja, hogy keljen föl és takarodjon a dobogóról, a szocialista erkölcs jegyében. Hiába, őt már nem izgatta a tábor és a világ valósága, átcsusszant az arany szitakötőkébe.


Kedves Tiborom,

azaz

Kedves Tiborka bácsi,

Egyszerűen nem hiszem el, hogy már megint befuccsoltunk! Annyit szervezkedtünk és hiába! Legalább te eljöhettél volna! Komolyan, olyan messze van Szeged Berénytől? Egyszer elcangáztam Gabival (tudod, a basszgitáros, meséltem már róla) Orosházára, az több mint félút, nagyjából 60 kilométer, koradélutánra már itthon voltunk. Nem azt mondom, hogy bicajjal, de autóstoppal pl. nekiindulhatnál!

Igaziból egy kínlódás ez a 8an-ozás, ha sose bírunk találkozni. Az utolsó percben mindig valaki lemondja. Azt még értem, hogy Jocinak nehezebb Nagyváradról, de Vica példának okáért a közelből jönne, mégis ővele a legbajosabb megállapodni. Jaj, most épp mégse jó… Kényeskedés.

Tiborom, te se vagy olyan távol, embereljed már meg magadat! Malaci nem is válaszol a levélre. Küldjek táviratot? Vagy lovas futárt? Vagy füstjeleket, mint az indiánok?

Kobra ugye nagy ember lett, miótától bekerült a kimittudba, és szerepelt a tévébe. Különben én nagyon drukkoltam neki, csak nem értettem, miért nem szájharmonikázott vagy zongorázott, most komolyan, fésű, selyempapírral? Még jó, ha nem klozettpapír! Zümmög, mint a méh. Röhejes. Fölvételizett a csabai konziba, azt se írta meg, hogy bejutott-e. Tovább jutott a selejtezőből, gratuláltam neki levélben, a nevetekben is. Kíváncsi leszek, marad-e a fésűnél. Ha van egy csöpp esze, előáll egy normális hangszerral.

Jó volt az éptáb, szerintem jövőre is megyek. Tiborom, szerinted csak engem zavart, hogy Kobra Karcsi elcsórta azt a rohadt sapkát? Ha a sátor kifizeti, olyan kevés jutott volna egyre-egyre, és ez azért lopás, nem gondolod? Aki hazudik, az lop is. Viszont aki lop, az még mit csinál is? Hehe.

Meg kellett volna beszélnünk, ahelyett hogy úgy néztünk rá, mint egy nemzeti hősre, aki kihúzta a szarból a hazát. Anyám nem értette, miért marad el a dzsembori, mikor ő fölajánlotta, hogy süt annyi lángost és palacsintát, amennyi belénk fér.

Milyen a gimi? Engem élelmiszeripari technikumba írattak be, apám reméli, ha felnövök, viszem tovább a nagypapa méhészetét és a szőllőskertet. Kérdezgeti folyton, ugye van kedvem? Mit lehet erre felelni? Fogalmam sincs. Az zicher, hogy félek a méhektől, hiába jön a nagypapa avval, hogy direkt jót tesz a vérkeringésnek. Csíptek meg sokszor, amikor magával vitt befogni a rajt, aztán a mama csipesszel húzta ki a fullánkokat. Engem csöppet se vigasztal, hogy a méh, ha beléd csíp, meghal. Attól még ugyanúgy bedagad és fáj.

Végy erőt magadon Tiborom, írjál, vagy csak gyere át! Vagy szóljál, hogy én menjek át, és megoldom! Legrosszabb esetben odacangázok, akármeddig tart. Lehet nálatok aludni? Mit szólna az apád? És a nagyszüléid?

Baráti ölelés,

Gyuri

Utóirat. Beszéltem Lencsivel, ő is csókoltat.


Drága Emő,

remélem, a levelem jó egészségben talál!

Arra ébredtem, hogy tudom én már mit csinálok! Írok mindenkinek! Először úgy képzeltem el, hogy géppel, és hat indigóval, de még az átütő papírral se fért be. Aztán meg ráemlékeztem, hogy te mondtad, magánlevél írógéppel modortalanság, kézzel kell. Akkor az indigó biztos még modortalanabbság! Viszont kézzel ám egy végtelen idő, mire 7 levél elkészül, igaz, hogy így legalább mind a 7 személyre szól, annak, akinek küldöm.

Mit szólsz Karcsihoz? Gyuri szerint azt kellett volna csinálnia, hogy zongorázni vagy harmonikázni. Szerintem direkte az a jó, hogy a fésűjén játszik, mert ilyen más nincsen! Ezt ő találta ki, és látjuk, hogy a zsűrinek tetszik. Zongorázni vagy harmonikázni nem ritkaság, abba nincs meglepetés. Inkább az, hogy jobb számokat kéne, nem ilyen Express egyveleget meg Neményi Bélát. Te mit mondasz?

Biztos tudsz rólla, hogy Gyuri haragszik, mert nem mentünk két hete! Erőlteti, hogy legalább látogassam meg én, vagy hívjam át őtet, itt is aludna. Hm, hm, hm! Pont te vagy az, drága, aki tudja, amit tud, hogy mér nem mentem, és te is mér. Az, hogy a többiek is mind cserbe hagyták, igazán pehh, tényleg!

Emőci, muszáj találkoznunk, hogy megbeszéljük, mi legyen, megőrjítjük magunkat így, ez az igazság! Mindennap beírom a naplómba, hogy mit kéne csinálnunk, de mindennap mást gondolok. Egy az, hogy Gyuri nagyon a barátunk, és te se akarod, hogy, meg én se akarom, hogy! De az se normális, hogy akkor mi ketten vicsorgassuk a fogunkat és harapdáljuk az öklünket, pusztán csupáncsak amiatt, hogy ő ne kapjon bántást! Mert így viszont mi kapjuk azt a bántást, és mi se érdemeljük, igaz?

Annyira jó volt, hogy láttál minket a megyei selejtezőn! Tudom, azért jöttél, hogy a szavaló kategóriában elinduljál, csak aztán mégse akartál, de akkor is! Amit el lehet szúrni, azt elszúrtuk! Azóta folyton erre gondolok, álmodom is, amikor játszottunk, és csak neked énekeltem. Álmomba persze továbbjut Rozsos Tibor és tánczenekara!

Borzasztó hiba volt, hogy csak négyen mentünk, a dobos már nem fért be az apám Skodájába, pontosabban a dobszerkó nem fért be, Bélus valahogy még benyomakodhatott volna hátul középre. Azt hittem, biztos lesz ott a csabai művházban a sok zenekarból egy dobos, aki beugrik velünk! Arra nem számítottam, hogy húsz bandából tizenkettő fogja játszani az ájken getnót, amit mi is, és a többieknek a dobos nem kalapál bele rossz helyen. Mindegy. Jövőre majd!

Abban legyünk most már megállapodva, hogy mit mondjunk Gyurinak, és mikor! Szerintem világos, hogy azt szeretném, ha velem járnál, és szerintem világos, hogy te is ezt akarod! Csak tisztességes vagy, és amíg vele jársz, eszedbe se jut, hogy! De mit csináljak én? Egy ilyen nagy darab srácnak a szíve is nagy, érted!

Drága kedves Lencsike, írjál sebesen, hagy ne vergődjek olyan sokáig! Úgy hiányzol!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Ölel, vagy inkább ölelne, csókol, vagy inkább csókolna:

Tibor

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top