Archív

Bitte, zurückbleiben!

stadion

Az orvos mindenáron rám akarta bizonyítani, hogy terhes vagyok. De nem vagyok, mondtam, erre felfektetett az ágyra, és olyan mozdulatokkal tapogatott, mint aki mindjárt tesz róla, hogy az legyek.[Király Kinga Júlia Jármok, asszonyok rovata]

A dudorok nagy valószínűséggel elmúltak volna maguktól is. A főnököm pedig, bár a napokban többször is mögém settenkedett, és elbúgta, hogy ő meg én mennyire egyek vagyunk, nem gondolta komolyan a vacsorameghívást, mint kiderült. Aznap este, amikor talpig puccban vártam, hogy megszólaljon végre a telefonom, lucskosra aludtam a sminkemet, csak hajnalban tértem magamhoz, hogy szorít a piros övem a fekete tunikán, és a magassarkúmmal átfúrtam az egyik bokám.

Megnéztem a mobilomat, de nem keresett senki, még Milagros sem. Ez furcsa volt. Mert a betonbunker ellenére Milagros hívásai sosem maradtak el, különösen péntek esténként nem, amikor a Stacchus környékén elcsattogott a negyvenegyes cipellőiben, s hallani lehetett, hogy ennek vagy annak a járgánynak a vezetője még bemondja a Bitte, zurückbleiben-t, amit akár magára is érthetett volna, legalább képletesen, de nem, amelett, hogy mindig bepréselte magát a záródó ajtók közé, aprólékosan tudósított arról is, hogy A pontból B pontba menet hány pasi vizslantja a fenekét meg a visszavarrt köldökét, ami külön izgatólag hat a régi-új szerelmével töltött órák alatt. Hogy ő oda eleve jó nőként érkezik. Nem úgy, mint az öregjéhez, szatyrokkal megpakolva, és felpuffadva a sok talponlevéstől.

Mondogatta is gyakran, hogy akik fizikai munkát végeznek, többet szellentenek.

Furcsa, feleltem neki egy alkalommal, én úgy tudtam, hogy az ülőmunka sokkal szelesebb.

De többször nem hoztam szóba a munkában álló test és emésztés kapcsolatát, holott egyre gyakrabban fájt a gyomrom, néhány pohár gyümölcslevet leszámítva hetek óta nem ettem semmit, azaz hiába is ettem volna, fél óránál tovább nem maradt bennem, utoljára például huszonhat részletben jött ki egy fél adag káposztás csülök. Összeragadt tőle a nyelőcsövem.

Nagyjából ugyanennyiszer mondta el a főnököm a Tantris étterem mottóját: Rot wie Hummer, Schwarz wie Trüffel, amitől kilelt a hideg. Bár a homárt és a szarvasgombát nem ismertem, azaz csak nyersanyagként, magam elé képzelve a mélytengeri odvakat és komposztált üregeket mint lelőhelyet, ami eléggé visszásan ajzza az érzékeket, mégis bizseregtem, mert a szavai a fülcimpám és a nyakszirtem közötti részen fészkelték el magukat, undor és kéj váltakozásában sosem tudni, a testünknek melyik pontja erősíti egyiket vagy másikat. A nyaki ütőerem vonalában a kéj volt a diadalmasabb.

Ültem az ágy szélén, vakargattam a bordám alatt az öv helyét, majd az átszúrt bokámat, és magam elé képzeltem, amint lehányom a főnökömet. Jobb is, hogy elmaradt a vacsora!

Aznap éjszaka felöklendeztem a megcsalatást. A szavak helyén még ácsingózott a folytatás, megpróbáltam visszaidézni a bizsergést, talán hogy megbocsáthassak. Mintha az könnyebb lenne úgy!

Másnap reggel kihívtam a mentőket, mert az alsó szomszédok úgy megszellőztették a pirított hagymát, hogy nem csak a lelőhelyet láttam magam előtt, hanem a trágyadombban hemzsegő lótetveket is.

A kórházban mindjárt a belgyógyászatra kerültem. Azzal nyugtattam magam, hogy a tünetek aprólékos ismertetésével átmentem egy Goethe-intézetes felsőfokú szóbelin. Az orvos mindenáron rám akarta bizonyítani, hogy terhes vagyok. De nem vagyok, mondtam, erre felfektetett az ágyra, és olyan mozdulatokkal tapogatott, mint aki mindjárt tesz róla, hogy az legyek. Néztem a kopaszodó fejét, a lilára borotvált tokája ott remegett az arcom fölött, a szeme alatt fityegő táskák is erre-arra lengtek, amint matatott, édes istenem, csak ilyen lila tokás gyereket ne csináljon nekem, fohászkodtam, és ettől jobban is éreztem magam. A kórház keményítőillata rám mindig gyógyítólag hatott. Oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam a monitort, valahol a gyomrom szája környékén járt a kocsonyás lucsokban, próbáltam elképzelni, hogy tényleg terhes vagyok, rutinvizsgálaton. Hirtelen elcsitultak a táskák, és visszahőkölt a lila toka. Sunyin vigyorgott, megpaskolta az alhasamat, a tenyere éle hozzácuppant a szeméremdombomhoz.

Megvolnánk, mondta, lenn a recepción töltse ki a papírokat.

Milyen papírokat, kérdeztem.

Kivesszük az epéjét.

Az epémet? De miért?

Nem mondott semmi konkrétat, vagyis kezdtem nem érteni, és ettől dühbe jöttem.

Csak a hülyék bukják el a Hören und Verstehen részt a vizsgán, csak a lelki sérültek válnak süketté, ha kiemelik őket a hallgatóság arctalanságából, hogy megszólíttassanak.

Lenn a recepción a kezembe nyomtak egy vaskos dossziét, oldalanként legalább húsz kérdéssel.

Beikszeltem a rubrikákat, kábé minden tizedikből értettem valamicskét.

Értem jött egy asszisztensnő, beültetett egy kékkredences várószobába, fél óra múlva megérkezett egy másik nővér, levette a véremet, ott hagyott. Elővettem a mobilomat, életemben először megnéztem, vannak-e benne játékok. Volt egy kígyós. Azt nyomkodtam. Aztán megérkezett egy harmadik nővér. Feltűrte a másik kezemen is az ingujjamat, onnan is vért vett. Kérdeztem, minek annyi vér, nem felelt. Elment. Tovább nyomkodtam a kígyót. Nem értettem a játékszabályokat, hol eltűnt, hol meg felbukkant a farka. De nyomkodtam tovább. Kisvártatva egy negyedik nővér is megérkezett. Újabb dosszié. Mondtam neki, hogy az előbb töltöttem ki. Válaszra se méltatott, csak eldarálta, hogy ez a tükrözéshez kell, ha azt szeretném, hogy elaltassanak. Miért, kérdeztem, meg fognak tükrözni. Megint nem felelt, a kezembe nyomta a kórház logójával ellátott golyóstollat, és megjelölte a kitöltendő részeket. Arra a kérdésre, hogy van-e valakim, aki értem jön a beavatkozás után, meg hogy a kórháztól legfeljebb húsz percnyire lakom-e, sírni kezdtem. Aztán bejött egy ötödik nővér, és az ölembe pakolt egy nagy kartondobozt. Kicsit kedvesebb volt, mint az előbbiek. Töltött egy pohár vizet, elmagyarázta melyik tasakot kell előbb feloldani. Ellenkeztem. Megitatta velem. Mondtam, hogy telefonálnom kéne, és nincs feltöltve az egyenlegem. Erre azt felelte, nem ajánlja, hogy az itóka után nekivágjak a városnak, de lenn az alagsorban van egy bankautomata, onnan is feltölthetem. Nem volt pénz a számlámon, az utolsó ötven eurómból befizettem a praxis-díjat, a maradékból meg úgy számoltam, hogy kiveszem majd a gyógyszereket, amit felírnak nekem.

Úgy fektettek fel az inoxasztalra egy másik kékkredences szobában, hogy nem szóltam senkinek, reggelre keressenek valakit, aki helyettesít.

Kaptam egy szurit, utána jó lett minden, ellátogattam a pesti állatkertbe, beszéltem a szurikáták nyelvén, volt köztük egy pápaszemes, az mindenre helyeselt, aztán megjelent egy pasi, nem szurikáta-fejű, de termetre pont akkora, majd nőni kezdett, magasabb lett, mint én, kivitt az állatkertből, sétáltunk a Ligetben, közben feljött a hold, de olyan erővel sütött, mint a nap, megkérdezte, hogy miért jöttem el vele, és hogy miért nem érzem szabadnak magam, nem tudtam válaszolni, azaz mondtam volna, hogy ő jött értem, de addigra levette a kabátját, leterítette a földre, és egyre csak azt hajtogatta, hogy Rot wie Hummer, Schwarz wie Trüffel, nem a nyakszirtemnek mondta, hanem a köldökömnek, ez egyáltalán nem volt olyan bizsergető, később megjelent egy kétéltű, azzal vontattak el a fekete kabátján, ami menet közben fekete hullazsákká változott, aztán kiszólt a kétéltűből egy másik férfi, lilára borotvált tokája volt, hogy most már kinyithatom a szemem, és levélben elküldik a leleteket.

Megkérdeztem, hogy az epém a helyén van-e még, de nem felelt senki, felvettem a nadrágomat, felhúztam a szvetterem cipzárját, kitámolyogtam, kint már éjszaka volt, hazamentem, befeküdtem az ágyba, arcomat az előző napi sminkemre nyomtam, nem tudtam sírni, nem tudtam, merre jártak a testemben, meg hogy kik, szerencsére a hasamon nem volt vágás, így az epém minden bizonnyal a helyén maradt, másnap feltöltöttem az egyenlegemet, felhívtam anyámat, megkértem, utaljon át kétszáz eurót, mert találtam olcsó repjegyet, összenyaláboltam a ruháimat, megtömtem a bőröndömet, kisétáltam a hotelból, az S-bahnon minden egyes állomáson megpróbáltak marasztalni, Bitte, zurückbleiben, csendült fel utoljára a reptéri megállónál, és csak akkor tértem magamhoz, amikor az Olimpia torony olyan kicsi nem lett, mint egy földbe vert szög.

Egyre csak az a férfi járt a fejemben, aki megkérdezte, miért nem vagyok szabad.

Valahol léteznie kell, de ha nem, az se baj.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top