Mi kicsi, mi nagy, mi értékes, mi értéktelen? Ember ezt meg nem határozhatja. – [Böszörményi Gyula egypercesei]
Az öreg és unokája a ház tornácán üldögélt. Élvezték a rekkenő hőséget, a napfényben kóválygó madarak röptét, a ház föléjük boruló árnyékát és azt, hogy végre közös szórakozásra leltek.
– Koncentrálj! – szólt az öreg.
– Igyekszem – mondta az unoka és izgalmában beharapta az alsó ajkát.
Előttük régi, repedezett sámli állt, amire három kockacukrot tettek. A gyerek résnyire szűkített szemmel várt és figyelt. Halk zümmögés kelt, majd egy légy ereszkedett le a cukorkák közelében.
– Várj! – súgta az öreg. – Nem kell elkapkodni!
Az unoka felemelt karja, s kezében az összetekert újság alig láthatóan megremegett. Két szempillantással később újabb légy csatlakozott az előzőhöz. A rovarok korongban végződő nyelvükkel minden lépést előre kitapogattak, nagyon lassan haladva a fehér kockák felé.
– Egy… két… há… – számolt az öreg.
Az unoka lecsapott.
– Kettő! – kiáltotta ragyogó szemmel. – Láttad, most egyszerre kettőt kaptam el!
A következő tizedmásodpercben hangtalan, vakítóan fényes sugár törte át a kék égbolt tükrét, és mire kihunyt, a két ember helyén már csak egy-egy elszenesedett hamukupac füstölgött…
A csillaghajó alsó kupolatermében, melyből tiszta kilátás nyílt a bolygóra, lassan elült a precíziós lézerágyú búgása.
– Láttad ezt? – kurjantott az ifjú. – Egyszerre kettőt kaptam el!
– Helyes! – bólintott a vén, harmadik csápjával veregetve meg leszármazottja hátlemezét. – Akkor most kalibrálj újra. Ahol sűrűbben vannak, ott akár egy tucat is sikerülhet.
{jcomments on}
