Tinédzser koromban lázadtam ellene, és dühös voltam rá. Voltak évek, amikor alig beszéltünk egymással. – interjú Geraldine Chaplinnel
Ötven éve annak, hogy a világhírű Charlie Chaplin lánya, Geraldine 17 évesen elhagyta a szülői házat, és saját életet kezdett. A fiatal lánynak meg kellett küzdenie szigorú szüleivel, ráadásul a balett-táncosi karrierről szövött álmai is rövid idő alatt szertefoszlottak. Valójában egyfajta kényszerből lépett a színészi pályára, mert a táncon kívül nem értett semmihez, neve viszont jól csengett a filmes szakmában. Hiába ellenezte apja, filmszínésznő lett, és az azóta eltelt csaknem fél évszázad alatt számos kiváló alakítást nyújtott a mozivásznon, korának legnevesebb rendezőivel és színészeivel forgatott együtt. A rangos díjakkal kitüntetett 67 éves színésznő manapság is sokat dolgozik. Pályakezdéséről, álmairól a Der Spiegel című német magazinnak vallott.
– Tizenhét évesen az embernek vannak még álmai. Önnek is voltak?
– Igen, fantasztikus idők voltak! Arról álmodtam, hogy balerina leszek. Tizenhét évesen Londonba mentem, és a
– Mit szóltak mindehhez a szülei?
– Egyáltalán nem tetszett nekik a dolog. Főleg apám akarta, hogy valami rendes foglalkozásom legyen, építészként vagy ügyvédként dolgozzam.
– Annak ellenére akarta ezt, hogy maga is művész volt, méghozzá világhírű?
– Igen. Ugye, milyen furcsa? De amikor betöltöttem a tizenhetet, kénytelen volt elengedni, igaz, azzal a feltétellel, hogy Londonban balettiskolába kell járnom.
Apai szigor
– Milyen volt a kapcsolata akkoriban az apjával?
– Nagyon nehéz. Apám viktoriánus szellemben nevelkedett, nagyon szigorú volt, és fontos volt számára a fegyelem. Gyakran megbüntetett minket, például nem tűrte azt, hogy tizennégy évesen elkezdtem magam sminkelni. Tinédzser koromban lázadtam ellene, és dühös voltam rá. Voltak évek, amikor alig beszéltünk egymással. De ma már azt gondolom: mindezek fontosak ahhoz, hogy az ember el tudja hagyni a szülői házat.
– A mai nézetek szerint túl korai tizenhét évesen elköltözni a szülői házból…
– Akkoriban ez teljesen normális volt, aki tizennyolc éves korában még a szüleivel lakott, vesztesnek számított.
– Mennyire volt felszabadító, hogy Londonba költözhetett?
– A hatvanas évek elején London fantasztikus volt! De nekem rengeteget kellett gyakorolnom, a balett világa lényegesen szigorúbb volt, sokkal nagyobb fegyelmet követelt, mint otthon.
A film volt a legegyszerűbb megoldás
– Miért adta fel a balettről szőtt álmait?
– Két csodás évet töltöttem Párizsban szólótáncosként, de miután kiváltam a balett-társulatból, nem alkalmaztak sehol. Ráadásul elhagytam a barátomat, a táncost… Micsoda szörnyű hiba volt!
– Fiatalon, mindössze tizenkilenc évesen fel kellett adnia élete nagy vágyát. Mit érzett akkor?
– Fiatalon?! Matuzsálemnek éreztem magam. Miután szertefoszlott a nagy álom, soha nem jött hasonló az életemben. Voltak persze reményeim, céljaim, akartam dolgokat, de már nem azzal a mindent elsöprő intenzitással.
– A színészetet sem?
– Nem. A színészet volt akkor a legegyszerűbb megoldás. A táncon kívül nem tanultam semmit. Azt gondoltam, hogy Charlie Chaplin lányaként nem lehet gond a filmezéssel. És igazam lett, működött a dolog, már az első filmemben Jean-Paul Belmondo oldalán játszhattam! Gátlástalanul kihasználtam a nevem adta lehetőségeket, apám ellenkezésének dacára. A második filmem forgatásakor aztán beleszerettem a színészetbe. Ez Madridban történt, akkoriban ott éltem, és életemben először igazán szabadnak éreztem magam.
– De ez épp a Franco-rezsim idején volt!
– Ugye, milyen abszurd? De számomra felszabadító volt az élet a diktatúrában, ugyanis apám és a balett szigorú világát magam mögött hagytam. Nem vettem komolyan az elnyomást, meglehetősen naiv voltam akkoriban. Később, amikor már határozott politikai nézeteim lettek, másként gondolkodtam erről.
– Mit gondolna a fiatal Geraldine Chaplin a mairól?
– Teljesen idegen lennék neki, mert semmi közös nem lenne az én életemben és az ő álmaiban.
{jcomments on}
