Így élni jó. Kankalinok, krókuszok, Mimik, Bubik és vikingek között. – Darabos Enikő babablogja
A gyerek szülinapja az olyan, hogy előtte való este lefekszik. Mielőtt azonban még Apapa felvinné aludni, gyorsan fel kell verni a habot két piskótához. Utána pedig nagyüzem: kispiskóta, nagypiskóta, krém, máz, díszítéshez dekor-toll. Mindenre készültem, mert nem tudtam, mit fogok készíteni. Mivel azonban sok időm nem volt a válogatásra, az első szemem elé kerülő csokikrémet kiválasztottam.
De akkor már tartanom kellett magam a recepthez, különben szétesik az egész. Következésképp éjszaka közepén ott bajlódom a spirálisan feltekert, csíkokra szelt, baracklekvárral és csokikrémmel megkent piskótaszalagokkal, melyeket a két kerek piskótalap közé teszek. Mintegy töltelék gyanánt.
Hát, normális vagyok én? Először olyan 11 körül volt időm arra, hogy ilyesmi eszembe jusson. Bár a krém megsűrűsödésének értelmezésével is voltak gondjaim. 11 körül viszont eljutottam a tortabevonó olvasztásához. Minekutána láttam, hogy ebből öntés és csorgatás nemigen lesz, gondoltam, feljavítom egy kis megmaradt, híg krémmel. No, attól a bevonó… úgy mondanám, introvertált lett. Öklömnyi csokigolyókat gányoltam a gőz fölött, és éreztem, hogy egészen mélyről fakadnak és elöntenek a kétségbeesés hullámai.
Hát, normális vagyok én?
Az már nem is nagyon érintett érzékenyen, hogy természetesen nem tudtam normálisan félbe vágni a kerek piskótát, elcsúszott a kés, és lyukas lett az alja. Visszagányoltam egy kis kevéske felszíni réteget, meglapogattam, hogy jól tapadjon oda. Úgyis mindegy, jönnek a spirálok. De természetesen, elszakadt a piskóta, nem akart spirálba tekeredni, túl jó voltam habverésben talán.
Ezen a ponton úgy döntöttem, nagyvonalú leszek, és kicsire nem aduk. A lényeg, hogy összeálljon. És igen, végigcsöcsörésztem a spirálokat, rátettem a tetejét, és bemázgáltam tortabevonóval. Ezek után már csak a léghajót kellett felvinnem, de ekkor kiderült, hogy túl vékony a dekortoll „hegye”, remeg a kezem, szétzilálódnak a tartókötelek. Eredmény: naiv anrirusszó torta.
Mikor éjfél körül a lufikat fújtam, már nem különösebben tudtam magam bárhova is rakni. Egyértelmű, hogy bediliztem. Felkötözgettem a lufikat, kiraktam az ajándékokat, eszembe jutott ugyan, hogy ez kicsit olyan karácsonyos, hogy lejön és itt találja, de már nem volt kritikai vénám az árnyalatok megítéléséhez. Fújtam és kötöttem.
És aztán reggel, amikor jön le a lépcsőn, mit jön, hömpölyög, a lufik között, hogy emmi, ammi?, hát, azért megérte az egész hacacáré. És kakaóba aprított rituális kalács után rögtön előkerül a léghajós torta, az anrirusszós, és elfújja a két gyertyát (aztán három óránként újra elfújja), és azon nyomban betáplál a rendszerbe egy jó vastag szeletet.
Elégedettnek látszik.
És a futóbicikli, a kisvár, a szájharmónika… Egész nap kint, az udvaron, nem is tavasz-, nyárszag ez már. És az se nagy baj, ha a fufi kipukkan, mert máris ott lebeg egy másik, és elmúlik hat is, mire füstösen, szurtosan, fáradtan bekerülünk a házba. Így élni jó. Kankalinok, krókuszok, Mimik, Bubik és vikingek között. Kétévesen.
{jcomments on}
