Archív

Párizs-Szerelem – Mocsárban és dombtetőn. A Quartier Latin

Bibl.Ste-Genevieve

A böllérek talán nem pusztán a maguk üdvéért, lehet, hogy a marhák, bárányok, sertések mélyből felszakadó halálhörgésére is emlékezve nyúltak mélyen a zsebükbe. (Röhrig Eszter párizsi riportja)

„Emelkedő és lejtő a test egyszerre, akár néhány út, mit bejártunk házaink között.

Györe Balázs

Nap mint nap azonos útvonalon sétálok föl Szent Genovéva dombjára, a róla elnevezett könyvtárba. Lassú léptekkel araszolok a múlt rétegein térben előre, időben hátra a hajdani mont Lucotitiusig. E gall eredetű szó „mocsarat” jelent. A domb aljához érek, itt, a Luxembourg-kert helyén szőlőskertek álltak valaha, ma az aranyozott hegyű zöld vaskerítés mentén kávézók, antikváriumok; hamarosan a könyvek, könyvesboltok, iskolák és egyetemi fakultások negyedébe érek. A városnak e földdarabján eggyé válik a szellemi és a spirituális múlt, és erősen magához ragadja az idetévedő sétálót. Megállok egy antikvárium előtt. Ócska, szakadozott dobozokban viseltes képzőművészeti könyvek, szinte eltorlaszolják a bejáratot. Belépek. Ráérősen előkerül egy testes, borotválatlan, sötét szemű férfi, rossz fogú, rossz leheletű, szemünk azonnal összeér. Sisley-albumot keresek. Érti-tudja-milyet, én is tudom, hogy nem szükséges többet mondanom. Sötétbarnás-vörös, Sainte Genevieve könyvtárA3-as méretű bőrszerű tokot emel le az egyik polcról. Szertartásos mozdulatok, és kibomlanak a fűzetlen lapok, hosszú tanulmány, számtalan jó minőségű reprodukció. Visszafojtott öröm: súlyos plusz eurókba kerül, ha kimutatom. A Mesternek éppen ezt kerestem, örömöm a megtalálás pillanatának szól. E mondattal indított útnak Budapestről: Sisley a lepárolt, teljes, tiszta metafizika – igen, a bágyadtpuha tájacskáival”. Sem akkor, sem most nem értem, mit jelent ez. Zsebemben ott lapul egy képeslap, amelyet előző napon az Orsay Múzeumban vettem. Senki nem tudta megmondani ott, hol vannak a Sisley-festmények, a butikban sem kaptam eligazítást – ma nem keresik, nincs érdeklődés –, a képeslapot is magam találtam meg. Címe: Árvízi bárka PortMarlyban 1876. Jó időbe telt, míg észrevettem a kép különösségét. Az árvízhez negatív képzetek kötődnek: természeti csapás, katasztrófa, földönfutóvá levés. Itt időtlen béke és nyugalom honol. Mintha az ősvíz visszavette volna eredeti birtokát – az idillien bárányfelhős ég kupolaként borul a bárkában mozdulatlanul ácsorgó két sötét sziluettre. Szinte már a házhoz ér ez a bárka. És itt a másik csoda. A ház nem elmerült, szinte kiemelkedik a vízből. Csend van és nyugalom. Majd helyreáll a dolgok rendje: csupa bizonyosság érződik itt, ezen a képen..

A rue Cujason folytatódik az út. Cujas professzor hozta vissza és tette érvényessé a jogalkotásban a római jogot, de nem most, hanem a tizenhatodik században, jelentőségét ez adja. Az utca elején kis, dohos művészmozi, majd az első saroknál az Hôtel des 3 Collèges (korábban: hôtel de Flandres). Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt buszmegálló volt itt, és várakozás közben sokat nézegettem Radnóti pártaktivista küllemű, bronzreliefjét. Ma nem jár itt a busz, az emléktáblát pedig lemázolták valami időtálló, híg végtermék színű festékkel. Radnóti nem éppen hízelgő szavakkal emlékezik meg naplójában e szállásról: „Kiűzetés a paradicsomból. Beköltöztünk a Flandre-ba, halszag és felböfög a mosdó”.

Ritmusra igazítom a lépteimet, de ez a Radnóti-vers nem táncolós: „…vöröslő ég / alatt állnak üresen, ravasz / utakon szerte még, magos és / kemény jegenyék!” A rue Cujasszal párhuzamos rue Soufflot-n folytatom utamat. Kezd emelkedni a domb, de még nem fújtatósan. Az utcanévben a souffler „fújni, fújtatni” ige rejlik. A rue Saint Jacques sarkához közeledve Villonra gondolok. A százéves háború kaotikus korszakában egyszer túl hamar, másszor túl sokára került bitóra az ember. Az akasztottat akkoriban meg is fojtották, nem végeztek félmunkát a hóhérok. Villon korában a Latin-negyed önálló jogi-közigazgatási egység volt. Jogrendjében nem szerepelt a halálbüntetés. Minden egyetemista az escolier státuszt élvezte, és csak itt, az egyetemi bíróságon számolt el tetteivel. Villon a Szigeten, a Királyi Palotában született, de senki nem tudja, ki fia-borjaként. Tejtestvére és költőtársa, Laurent Cigalle nemritkán talált menedéket az egyetemi köztársaság védőfalai között. Egyik versében ezt írta:

Új rablói űznek a nyárnak, ördögi körben

görbe bottal ütnek, vernek, el sose fárad

a gyilok

Ezek a sorok meggyorsítják a lépteket: tá-ti-tá-ti-tá-tá: gör-be bot-tal üt-nek, és mire a gyi-lok-hoz, ehhez a huncut tribachiszhoz érek, megállít a piros lámpa. Nézek, nézek, mint mindig, máskor is, a rue Saint Jacques kereszteződésénél, Párizs legrégibb útján megyek most át – egy zöld fénnyi időre lepillanthatok a domboldal alján innen jól látható Szent Jakab-toronyra. Ezt az utcát magnum iter Sancti Jacobinak hívták. Zarándokok lépkedtek rajta négyszáz éven át. A több irányból érkező vándorok itt egyesültek, s tartottak dél felé, indulás előtt a Szent Jakab-zarándoktemplomban miséztek. A hajdanában tömegeket befogadó, többfunkciós monstrumból e díszes torony élte túl a nagy forradalmat. Ez a templom a közeli Les Halles piac henteseinek adományaiból épült. A böllérek talán nem pusztán a maguk üdvéért, lehet, hogy a marhák, bárányok, sertések mélyből felszakadó halálhörgésére is emlékezve nyúltak mélyen a zsebükbe. A rue Saint Jacques-on kis, alkalmilag eszkábált bódékban kerestek némi mellékest hajdanán az escolier-k, a zarándokok számára készítve iratokat, feljegyzéseket. Azt, ahogyan ma egy szöveghez viszonyulok, nagyrészt Roland Barthes-nek köszönhetem: tőle tanultam az elemzői fegyelmet, a szöveg tiszteletét. Nem telik el nap, hogy erre jártamban ne emlékeznék rá és arra, hogy ebben az utcában gázolta halálra egy ruhatisztító cég kis teherautója 1980-ban: úgy látszik, némely kiváló halandóra rájárt a rúd ebben a nevezetes évben…

Sainte-Genevieve Kvtr belső lépcsőházA domb tetejére hágok mindjárt: képzeletben most kalandozom a legmesszebbre el. Itt, a rue Soufflot helyén állt a római kori agora, éppen olyan formában, mint elődje, a római külvárosi marhavásár. A közelben a Szajna és egy másik, kisebb folyó összefolyásánál mocsaras rész keletkezett, itt emelkedett később a Szent Jakab-városkapu, éppen ezen a sarkon volt a bejárat a városba. A szabadtéri agora a város határvidéken nyújtózott, és valójában e helyen zajlott minden fontos esemény. A római kori piac fazekasai az agyagot közvetlenül a helyszínen bányászták, formálták, égették, és árulták a kész portékát. Sok-sok évszázad múltán nem végeztek alapos talajvizsgálatot, amikor XV. Lajos fogadalmi templomot kívánt építtetni a Szent Genovéva-dombon, e városvédő szent kultuszhelyén. Az Eiffel-torony megépítéséig itt állt Párizs legmagasabb pontján az erre járó. A király nagy templomot, magas kupolát, a római Szent Péter-bazilikához hasonlót kívánt itt látni. Soufflot minden igyekezete ellenére kudarcot vallott: a kupola előbb repedezni kezdett, majd beomlott. Az örökös félelem és kétség idő előtt vitte a halálba: az épületet egy másik mester fejezte be. Soufflot, a király építésze ösztönönösen, pontosan érezte a bajt, de az okra csak később derült fény: a hajdani, római kori fazekasok kivájták a talajból az összes agyagot, üregessé, lyukacsossá vált a föld, ezért nem tarthatta meg a király képzelte, nyolcvanhárom méteres óriáskupolát. Kettős aládúcolással megvalósult a terv, de… ki tudta még akkor, hogy a haza nagyjainak temetkezőhelyévé, a Panthéonná változik majd e megszentelt hely. A háromszögletű homlokzatdíszen ma Franciaország allegorikus nőalakja osztja a babérkoszorúkat, tőle jobbra, a tudósok, művészek között Laplace félprofilja is felfedezhető. A forradalmárok széttiporták a Szent Genovéva-kultuszt: az itteni zárdákat, kolostorokat lerombolták, a szent sírját feldúlták, tetemét a Szajnába vetették. Néhány kis csontdarab azért maradt belőle, amelyet a Panthéon mögötti Hegyi Szent István-templomban, ízléstelen, túlméretezett ereklyetartóban őriznek. Gyakran betérek ide, mert a Szent Genovéva-oldalkápolna bejáratánál kis olvasóállványon mindig vár a nyitott kívánságkönyv. Bármilyen nyelven beleírhatjuk a kívánságunkat, és a nap egy adott órájában a miséző pap belefoglalja imájába a könyvben szereplő kéréseket. Számomra ez éppolyan csoda, mint a Compostelába tartó peregrinusok megváltásvágya. A zarándokok között elterjedt Jakab-legendák egyike vissza-visszatér az emlékezetbe. Egy tengerparton ügető ló ledobta lovasát, belevetette egyenesen a háborgó hullámokba. Hamarosan fésűkagylókkal sűrűn borított testtel kiemelkedett a vízből. A kagylók mentették meg a haláltól. Látomásos a kép. A Szent Jakab kagyló jól ismert, női attribútum, pedig ennek az ősi élőlénynek a konokul összezárt gyöngyházvázában szorosan tapad egymáshoz a férfi és a női egyed remegő teste.

A Panthéon a nagy forradalom, a demokrácia egyik emlékműve. Bár ne olvastam volna Radnóti naplójában, hogy egy keddi napon, 1939. július 18-án az itteni várostörténeti múzeumban, a túlparti Musée Carnavalet-ban az 1793. évi Alkotmányt emberbőrbe kötve látta egy vitrinben!

Rue St-JacquesKissé félve pillantok balra, a Szent Genovéva Könyvtár felé, nem sietek meglátni, mekkora a sor a bejárat előtt. Beesteledett, hidegre fordult az idő, elkezdett esni a havas eső. Ernyő nincs. Beállok a sorba az egyetemisták közé. Beszélgetnek, társadalmi életet élnek. Mind nevet, egymás szavába vágnak. Nincs itt leszegett fej, topogás, szendvics vagy csokimajszolás. Van, aki a hátizsákján ülve tűnődik valamin. Nem zúgolódnak, hogy miért áll már mióta ez a hülye sor. Legfeljebb én dohoghatnék magamban, hogy miért nem szereztem otthon valami kutatói igazolási papírt – akkor most rögtön bemehetnék a résnyire nyíló bejáraton. Szeretek idejárni, főleg, amióta helyet szorítottak ebben a hatalmas épületben egy icipici önkiszolgáló büfének. Delejes fény világít. Minden napsárga színű. Nem fogy ki sosem a jólesően olcsó és jó minőségű étel-ital az automatákból. Tisztaság. Papírpohár – elnyelő, újrahasznosító automata is van, közvetlenül a kávékiadóé mellett. Elmés kis szerkezet, tíz centime-ot visszaad, ha voltál olyan jó, és ebbe a masinába szemeteltél. A bútorok természetes anyagból készültek. Mindig találok üres széket: kiélhetem gyermekkorom örökké tilalmas, itt most biztonságos széken-hintázását. Talpazatuk enyhén hintalószerű, a tervezők ismerik a túlmozgásos ifjú embereket, akik folyton hintáznak a széken, hát akkor tegyék, de le nem esnek róla.

Széles a lépcsőház, elég a hely Párizs első közkönyvtárában. Nem sietek, minden gépesített, könnyű az eligazodás. Ha könyvek közé megy az ember, a jókedv biztosan elkerüli. Elfogadom e beteljesületlenségérzet szomorúságát. Vagyok, aki vagyok, a tudás zarándoka, nem látok célt, biztosat, és nem remélek megérkezést.

Az előző részek:

Párizs – Szerelem: M – mint Romouchka: Gary remake 2012-ben

Párizs-Szerelem: „Hol van most? Ki csókolja ujjait?”

Párizs-Szerelem: Pávahercegnő

Párizs-Szerelem: Bevezető

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top