Minden csoda (még csak nem is három, hanem) két napig tart. – Darabos Enikő babablogja
A héten ugyanis elképesztő forradalmi jelenségek mutatkoztak kis házunkban. Már épp azon voltam, hogy lelkes Feng Shui-rajongó leszek, de még időben megtorpantam. Az történt ugyanis, hogy beláttam, legjobb lesz átrendezni Máté szobáját. Nemcsak, hogy szegénykém ott alszik a sok Freud, Nietzsche és kilónyi Foucault-k között, hanem az ágya is egy ferde fal – eleddig azt hittem, biztonságos, barlangszerű kuckójában, most már arra kell gondolnom, nyomasztó súlya alatt van.
Elég az hozzá, hogy megterveztem a lehető legfunkcionálisabb polcot, hogy az ágyát kihozzuk a fal súlya alól. Áradjanak az energiák, járja át a csí, de jó alaposan. Ha ez bejön, esküszöm, fényt eszem örömömben.
Miután Apapa álló nap ácsolt, fúrta, faragta a polcot, eltoltuk az ágyát, és Máté fejével már új irányban tér nyugovóra. És tessék, arra ébredtünk első éjjel, hogy csak (sic!) 03.30-kor csoszog át (fél 12 helyett), második éjjel pedig reggel 7-ig meg se mukkant. Bevallom őszintén, hogy én nyitottam rá az ajtót, lássam, nincs-e valami baj. És csak feküdt ott az én gyermekem, hason elterülve, ölelte a Tyucit, és az igazak álmát aludta. Később pedig, mikor felébredt, nem azzal kellemetlen, visító sírással jött át, hanem csendben, nyugodtan, hangtalanul.
Olyan is volt, hogy a délutáni ébredés után több, mint fél órán keresztül odafent játszott, gagyogott, énekelt, magyarázott, tett-vett egyedül, holott jobbára az volt a napirend, hogy másfél-kétórás szundi után még az álomtól félvakon rohant visítva a biztonsági rácshoz, és addig rázta, míg nem jött egy biztonsági ölelés.
Nem is mentem fel, nem zavarom. Soha még ilyen nyugodt döngicséléssel nem játszott el ilyen hosszan, egyedül, fent. Valahol, nélkülem, bár a jelenlétem biztos tudatában. Hallhatta például, hogy püfölöm a billentyűket. Tudja tehát, hogy itt vagyok, de nem kéri ennek bizonyítását.
Hallgattam az énekét, hogy mama, ijúji, nana, mamanana, maszi, lélóléló, ijoú, iiiooúúii. Kerubok kara. Csakhogy én is a beavatottak között vagyok. Minden szót értek ugyanis. Mama azért került elő, mert ilyen posztmodern netnagyival élünk, naponta skype-olunk, úgyhogy ha bekapcsolom reggel a laptopot, Máté már jelzi, hogy mamama. Most pedig meghallotta, hogy verem a billentyűket, és azonosítással előjött a mama.
Az iú meg vonat. Ennek utána kellett járnom, mert az én számból ilyen vonat nem jött ki soha. Kiderült, hogy a bölcsiben jár ez az iú, miszerint „Sihuhuhu, megy a vonat, Viszi már az utasokat, hú!” én is tanulok bölcsiül. És akkor iú lett a vonat.
A bölcsi egy külön világ. Néha szeretném látni, milyen ember a bölcsiben. Az a gyanúm, hogy nagyon jó gyerek. Ezt látom a nevelőkön is, a tekintetükben, ahogy ránéznek. Bezzeg mikor hazahozom… Szedi szét a házat, semmi nem elég jó, minden azonnal kell, és a reakció akkor is csak az, hogy nem. És oké, hogy nem, de vinnyogva. Ez viszont eléggé lehangoló tud lenni egy második műszakos anyának, aki x szemináriumot végigcsinált aznap. A fáradtságra még rájön a kínzó tudat, hogy nem vagy elég jó (anya). Mert különben minek zizegne a gyerek?!
Ráadásul az elfordított ágy se segített, ugyanaz a sétafika megy éjjel. És akkor a harc, a férfiak harca a nőért…, de erről majd máskor.
{jcomments on}
