Művészkorzó. Nem, ez nem Remarque elveszett regényének címe, csupán a Soproni Ünnepi Hetek záróakkordjának ad hoc elnevezése. A Várfalnál puritán, szürke tábla hirdeti Times New Roman-ben: Művészkorzó 16:00-20:00, arra (nyíl). Menjünk. Nocsak, egy kihalt színpad. Semmi baj, korán van még, legalább jut idő egy kávéra. Vagy ilyesmire.
„Kalvadosz, ammegmi?”
– mereszti rám szemeit a pultos a talponállóban, amit szerintem még a rómaiak hagytak itt, de minimum gyerekkorom óta létezik. Mire minden elfogy, négy múlt, de sehol semmi. Pedig valami óriás garabonciásokat ígértek, akik vicces népterelésről gondoskodnak majd. Rossz helyen járnék?
Aztán egyszerre fülsiketítő zajt hallok
a tér túlsó feléről. Aki még nem járt A Pusztán, az nem ismeri fel ezt a hangot. Megjelennek gólyalábon, és tüstént felrázzák az osztrák nyugdíjasok és soproni családok szombat délutánját. Követem őket, lassan magunk mögött hagyjuk a kézműves sörök, házi pálinkák, kürtős kalácsok kötelező szentháromságát, és elérkezünk a Tűztorony lábához, ahol megnyittatik a Művészkorzó. A színpadról kapunk mindent a táncosoktól: tangó, balett, dubstep, Disney sláger, koreográfia a Nox zenéjére (ez mélyen belül felidéz bennem valamit az igen kínos, első iskolabálról). Majd duett, amely a Fűrész zenéjét ötvözi az Ördögűzőből ihletett mozgásvilággal. Nem vicc, megy a Spiderwalk! Rajtam meg a libabőr, jó értelemben.
Mire lecsillapodik a pulzusom,
visszatérnek a garabonciások, drámává fajul Tell Vilmos esetének rekonstruálása. A közönséggel egy emberként szorítok a Tell-fiú testi épségéért. Fellélegezhetünk, a mutatványt sikerül sérülés nélkül kivitelezni. A megoldás nem bonyolultabb ugyan, mint egy vasárnap esti Columbo epizód befejezése, mégis hatalmas tapsviharral köszönjük meg a gólyalábas óriások utolsó előtti mutatványát. Az utolsó ugyanis az, ahogyan elvonulnak.
Egy magányos gitáros énekel
a Várfal tövében a bringázás-ingázás-kivándorlás rejtelmeiről a határmenti kisváros gyermekeinek. Csak fél füllel csípem el, de gyorsan körülnézek egy esetlegesen közelben ólálkodó Geszti Péter után kutatva. Nincs sehol. A sétány másik végén a programfüzet szerint belekeveredhetnék egy boszorkányégetésbe is, de szem elől vesztem a lincselő tömeget, így hőzöngés helyett marad a bóklászás. A szűk, borostyánnal szegett utcákon viszont találok egy fotókiállítást, és egy emberkiállítást is. Mármint pantomimeseket, akik a zen nyugalmát magukra erőltetvén várják a gyanútlan korzózót. A srácnak majdnem odaszólok, hogy „Zoli, te vagy az?” De kihagyom végül, mert azt hiszem, tényleg ő, és nem akarom, hogy miattam szegje meg némasági fogadalmát.
Valahogy visszakeveredem
az „amphiteátrumhoz” – plusz egy kötelező kézműves sörrel –, ahol éppen kezdenek a hastáncosok. A Kelet Varázsa a háremektől napjainkig táncol és mesél (igen, rövid történelem óra is volt). Aztán nyugtázom, hogy ötévesen nem lehet leállítani az embert, ha táncolni kezdett, a Dirty Dance Sopron csapatánál nagyjából partvissal kellene lelökdösni a kicsiket a színpad széléről, ha a sprinter szülők nincsenek résen.
Lenne tovább is, rogyásig telik a tér a beígért musical estre várakozókkal. Az ülőhelyet találók felveszik a Dáridó-pózt és lélegzet-visszafojtva várják az énekeseket. De ez olyan távol áll tőlem, mint az iskolabál, úgyhogy inkább lefojtom az estét egy holland-brazillal a törzshelyemen. Ja, és végül megkaptam a Calvadosom is.
