Sebastian Vettelnek minden sikerült eddig 5 éves Forma-1-es pályafutása során. A címvédés is, holott ez még legnagyobbak közül is csak keveseknek adatott meg. Méhes Károly Forma-I-es mesék blogja. A képeken Alonso, Ascari és Jack Brabham.
Elég legyen nyitányképp ennyi: Jack Brabham 1959/1960-as diadala után legközelebb Alain Prost volt képes ismétlésre 1985/1986-ban. Se Clark, se Stewart, se Fittipaldi, se Lauda.
De nézzük az elejéről.
Az első világbajnok, dr. Giuseppe Farina voltaképp már 1950-ben is esélytelenebb volt, mint csapattársa, Fangio, de alatta ritkábban romlott el azt Alfa, mint az argentin esetében. 1952/1953-ban Alberto Ascari utolérhetetlen volt, ami annak volt köszönhető, hogy a bajnokságban voltaképp F2-es gépek indultak, és csak a Ferrarinak volt ilyen – de tény, hogy Ascari elképesztő sorozatot hozott össze, máig áll az a rekordja, ami 9 zsinórban megnyert nagydíjat jegyez.
Aztán viszont már tényleg Fangio jött. Ő a legjelesebb címvédő, mert véghez tudta vinni azt, hogy minden egyes bajnokságát új és új csapattal érte el. 1954-ben még Maseratival kezdett, majd átnyergelt a Mercedesre. Itt maradt 1955 végéig, de a svábok visszavonultak az é végén, hát átment a Ferrarihoz. Kétségtelen, hogy 1956-os sikeréhez az is kellett, hogy márkatársa, Peter Collins kétszer is átadta számára a versenygépét (Monaco, Monza), mondván,ő még elég fiatal ahhoz, hogy majd később nyerjen – szegény 1958-ban meghalt a Nürburgringen. Fangio egy év után elvált Enzo Ferraritól, és visszament a konkurens olasz márkához, a Maseratihoz, és itt is nyert, méghozzá fölényesen.
A következő ismétlő Jack Brabham volt. A mokány ausztrál John Cooper forradalmian új, farmotoros gépével nyert 1959-ben és 1960-ban is, ugyanis két év kellett, mire a többiek felébredtek a sokkból, amit a hátulra szerelt motor jelentett. Enzo Ferrari eleinte még azt mondogatta, soha nem fog olyan autót építeni, amiben hátul lesz az erőforrás. Látván a Cooper sikereit, másképp döntött, és 1961-ben már a Ferrari volt a nyerő a híres cápaorrú géppel.
Jöttek egymás után az új világbajnokok, a nagy nevek, de valamiért két évtizeden át nem sikerült senkinek sem az ismétlés. Akik többször nyertek bajnokságot, azok is legalább egy év kihagyással tették. 
Graham Hill először 1962-ben lett bajnok a BRM-mel, de nem kevesebbet, mint 6 évet kellett várjon a második sikerre, amikor is már Lotusszal, 1968-ban világelső. És ki tudja, így történik-e, ha annak az évnek az elején Jim Clark nem hal meg. Az a Clark, aki az 1960-as évek legnagyobbja volt, mégis csak kétszer lett világbajnok, 1963-ban és 1965-ben. Simán nyerhetett volna 1964-ben is, a mindent eldöntő Mexikói Nagydíjon is utcahosszal vezetett a többiek előtt, de lerobbant a Lotus alatt, így lett első Surtees.
Szintén egy skót, Jackie Stewart volt az újabb nemzedékben az, aki nem csupán egyszer hódította el a címét. De mintha csak „sormintát” írt volna, így következtek számára a sikerek: 1969, 1971, 1973, mindig egy év lyukkal. 1970-ben Jochen Rindt bizonyult nála jobbnak (aki Monzában meghalt), majd a Lotusnál Rindt utódja, Emerson Fittipaldi jött be a képbe és nyert 1972-ben. Fitti igazság szerint nyerhetett volna 1973-ban is, de az év második felében feltámadt csapattársa, Ronnie Peterson is, aki szintén elkezdte nyerni a versenyeket, és a főnök, Colin Chapman nem határozta meg, ki legyen a No.1. Ha úgy vesszük, kettejük csatája nyomán Stewart lett a nevető harmadik.
Fittipaldi meg is orrolt, átment a McLarenhez, ahol viszont rögvest bajnokságot nyert, tehát esetében is így néz ki a bajnoki évek sora: 1972, 1974 – egy év szünettel.
Ugyanígy történt Niki Lauda karrierjében, aki 1975 és 1977 között, két valódi bajnoki éve között nyerte volna a legnagyobbat 1976-ban, de az augusztusi, nürburgringi balesete miatt végül is vesztett James Hunt ellen, egyetlen ponttal!
Aztán jöttek az „egy éves” bajnokok: 1978 – Andretti, 1979 – Scheckter, 1980 – Jones. Piquet következett, aki előbb megint csak kihagyással lett kétszer bajnok 1981-ben, majd 1983-ban, közben, 1982-ben nem volt esélye sem, mivel a BMW turbó még eléggé gyermekcipőben járt. Nyert még 1987-ben is, de a következő évben átszerződött a Lotushoz, ahol labdába sem rúgott a McLaren-Hondákkal szemben.
Az 1980-as évektől aztán némiképp fordult a kocka vagy a jószerencse, vagy egyszerűen olyan pilóták léptek a színre, akikkel tényleg nem lehetett könnyen elbánni.
A fentebb már említett Prost 1981-től folyamatosan esélyes volt a bajnoki címre, és 1983-ban és 1984-ben az utolsó pillanatban csúszott le a végső elsőségről, már félő volt, hogy második Stirling Moss lesz belőle. De 1985-ben aztán nyert, és bár 1986-ban nem az ő McLaren-Porschéja volt a legjobb, a Williamsnél kakaskodó Mansell és Piquet ellenében győzni tudott. Érdekes, hogy 1988-ban is ő lett volna a bajnok az összes megszerzett pontjai szerint, ám a szabály az volt, hogy csak a 11 legjobb helyezés számít, ezért lett első Senna, különben Prost, aki aztán 1989-ban megint nyert, újból címvédő lehetett volna.
Ayrton Senna szerintem élete végéig abban a hitben élt, hogy az 1989-es bajnokságot Jean-Marie Balestre francia FIA-elnök vette el tőle, amikor kizáratta a Japán Nagydíjról, amit megnyert Prosstal való koccanása után. De utóbb 1990-ban és 1991-ben is győzedelmeskedett, bár mindkétszer nagy csatában, előbb a ferraris Prost, majd Mansell ellen.
Nigel Mansell, aki 1992-ben toronymagasan nyert egyetlen bajnoki címét játszi módon meg is védhette volna elsőségét 1993-ban, de összeveszett Frank Williasszel, és inkább elment az IndyCarba győzni, hagyta, hogy Alain Prost taroljon helyette.
Az utóbbi bő évtizedben Michael Schumachernek sikerült legtöbb az ismétlés. Előbb Benettonnal 1994/1995-ben, majd elképesztő sorozatot produkálva 2000/2001/2002/2003/2004-ben is világbajnok lett Ferrari színekben. Természetesen nem feledkezhetünk el Mika Häkkinek két elsőségéről sem, amik szintén egymás után következtek 1998-ban és 1999-ben, meglehetősen meggyőző módon.
És a Schumi-éra után jött Alonso. 2005-ben Montoya és Räikkönen ellenében diadalmaskodott, majd egy évre rá következett a generációk csatája: Schumacher vs Fernando. A már akkor is veteránnak számító német utolsó ferraris évében a legutolsó futamig életben tudta tartani a bajnoki reményeit, ám az idényzáró brazil futamon rögvest a rajt után ütközött Fisichellával, amitől defektet kapott, és egy kerékcsere jután kellett felzárkóznia – az amúgy szenzációs 4. helye már nem volt elég a végső diadalra. Alonso egyébként még 2007-ben is ismételhetett volna új csapatával, a McLarennel, ám az emlékezetes, Hamiltonnal való kakaskodása azt eredményezte, hogy egyikük sem lett bajnok, hanem Kimi Räkkönen nyert a Ferrarival.
A finn Hamilton, majd Button követte a sorban, és aztán jött Vettel 2010-ben. Az, hogy 2011-ben újból ő lesz az első, igazából egy percig sem volt kétséges. Bár csak Suzukában lett matematikailag is biztos, hogy Seb „ismétlő”, az egész szezon róla szólt. És tartok tőle, hogy 2012 sem fog nagyon máshogy alakulni. Igaz, sokan fogadkoznak, hogy de igen!{jcomments on}
