Amikor a miniszterelnökhöz készültünk Kertésszel és feleségével, először is kerestettem egy olyan évjáratú Tokaji aszút, amikor a Sorstalanság legelőször megjelent – Görgey Gábor író,volt kultuszminiszter visszaemlékezése. Fotó: Szabó Bernadett, nol.hu
„Az egész világ ránk figyelt 2002 október 12-én, és ezután még sokáig, annak következtében, hogy Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott decemberben. Élt-e Magyarország, élt-e a magyar társadalom azzal a lehetőséggel, amelyet ez az óriási nyilvánosság, hatalmas figyelem nyújtott? Javunkra tudtuk-e fordítani az elismerést?”
Mielőtt válaszolnék az alapkérdésre, színesítésül hadd mondjak egy kis előtörténetet.
Mindenekelőtt ne temessük össznemzeti amnéziába, hogy amikor Kertész Imre Sorstalansága első ízben megjelent, finoman szólva a kutya sem vette észre. Az ilyesmi gyakran megesik az emberrel, és még azt sem állítom, hogy ez nincs benne a pakliban, ha valaki alkotó és művész pályára lép, de azért semmi esetre sem esik jól. Viszont amikor más közegben más dimenzióba kerül a történet, és az anyaországban még mindig semmi változás, csak süket csönd, akkor már baj van.
Németországba még az ántivilágban, és 1990 után is gyakran hívtak szerzői estekre. Egyik ilyen körutamon találkoztam, tán Dortmundban, Kertész Imrével, elmenvén felolvasó estjére egy zsúfolásig telt terembe. Óriási siker. Mint ahogy láttam, olvastam, tapasztaltam, hogy Németország szerte diadalútját járja, minden orgánum és a könyvpiac tele van a nevével és a Sorstalansággal. Itthon pedig néma csönd, még a puszta híradások is hiányoznak arról, hogy valahol a világban valamilyen magyar író egy 80 milliós piacon sztár lett és sikereket arat. Se hír, se öröm. A magyar közönség nem is tud róla. Ismerjük.
Nagyon bosszantott a jelenség, bármennyire tudtam, hogy hagyományosan nem tudunk örülni, csak nyafogni, hogy bennünket elhanyagol a világ. Ezért amikor úgy hozta a sorsom, hogy 1994 és 1997 között az akkor még egyeduralkodó MTV kulturális vezetője lettem, működésem idején egyetlen műsort osztottam magamra: egy hosszabb beszélgetést Kertész Imrével, s ennek apropója éppen ez a berzenkedés volt, hogy a németországi sikerről miért nem tudunk, és miért nem tudunk örülni itthon? Adásba ment, majd a később szép lassan lebomló MTV javára legyen írva, hogy amikor 2002 nyarán megszületett a váratlan Nobel-díj, diadalmasan azonnal újra leadták, mint akik jól fel voltak készülve.
2002 májusában engem is váratlanul ért, hogy az új miniszterelnök, Medgyessy Péter, engem kért fel kulturális miniszternek. Eszembe nem jutott ilyesmi soha, de végül némi hezitálás után úgy gondoltam, ha már egyszer nem pártpolitikust, hanem szakmabelit jelölnek erre a posztra, elvállalom, azzal a kikötéssel, hogy csak limitált időre. Nagy ügy volt (nekem is), természetesen rengeteg interjút adtam. Az egyikben, terveimet sorolva, utolsó pontként azt mondtam, szeretném, ha az én miniszterségem alatt megszületne végre az első magyar irodalmi Nobel-díj. Az igazsághoz tartozik, hogy nem gondoltam kifejezetten Kertész Imrére, hiszen őt a nagy német kiadója menedzselte, én nem tudtam semmiféle felterjesztésről (minthogy nem itthonról indult).
És akkor augusztusban szólt a telefonom: Kertész Imre Nobel-díjas lett! Az első örömujjongás után azonnal hívtam a miniszterelnököt a nagy hírrel. A telefon másik végéről rövid, meghatott csönd után ezt hallottam: Szeret minket az Isten! Én pedig folytattam, hogy képzelje el, egy interjú utolsó pontjaként, ebben és ebben az újságban, kapásból ezt a valószínűtlen programvágyamat fogalmaztam meg. Ismét némi csönd után azt kérdezte Medgyessy: Te, mondd, és lehet nálad rendelni?
Amikor a miniszterelnökhöz készültünk Kertésszel és feleségével, először is kerestettem egy olyan évjáratú Tokaji aszút, amikor a Sorstalanság legelőször megjelent, és kiválasztottam egy vastag és nehéz – mert azzal lehet jól írni – méregdrága fekete Montblanc Meisterstück típusú tollat. A miniszterelnöki irodában a gratuláció után Medgyessy díszdobozban átnyújtott Kertész Imrének egy másik vastag és nehéz, fekete Montblanc Meisterstück tollat. Még mielőtt megütött volna a guta, zsebre vágtam az én neki szánt tollamat, és átadtam a tokajit. Azóta ezzel a Nobel-díjas tollal írok, ez a kedvencem.
Októberben Medgyessy és jómagam, mindketten feleségestül, a rendes polgári járattal Stockholmba repültünk a nagy ünnepségre. Egy királyi kastélyban laktunk, majdnem elkéstünk a ceremóniáról, mert mindketten alig bírtuk begombolni a kötelező frakk átkozott ingmandzsettáját. Majd következtek a csodálatos, könnyfakasztó laudációk. (Magyar könnyek voltak!). Kertész Imre tökéletes válaszbeszéde. Végül a svéd király átadta a kitüntetést. Utána ceremoniális bevonulás az asszonyokkal a végtelen hosszú vacsoraasztalhoz, hatalmas protokoll. A házaspárok szétültetve, ahogy illik, de véletlenül velem szemben épp Medgyessyné Kati ült. Ezt csak azért tartom érdemesnek megemlíteni, mert őt hazatérésünk után darabokra tépte a honi sajtó, hogy képes volt az asztalnál vacsora után cigarettára gyújtani. Attól a ténytől senki nem zavartatta magát, hogy minden egyes teríték mellett ott volt egy-egy hamutartó. Miért lett volna ott, ha tiltja bármiféle etikett? És még azért, gondolom, ide tartozó epizódnak, mert bizonyos lapok többet és nagyobb gusztussal foglalkoztak ezzel, mint a magyar kultúra megbecsülésének hatalmas, pirosbetűs eseményével.
Mert itthon megindult a szennyáradat. Ünneplések és rendezvények, könyvkiadás és dedikációk közepette. Burkolt és kevésbé burkolt zsidózás az 1990-es történelmi változás félreértelmezett szólás- és sajtószabadsága jegyében. Idegenszívűség, világösszeesküvés, a Nobel-díjas regény fitymálása, nem is igazán magyar író, kint él Berlinben (a jobboldal túlbuzgó sajtómunkásai gyakran tévednek a kommunista frazeológia mezejére: aki nem itthon dagaszt, az disszidens). Bőven lehetne sorolni a magyar és a világirodalomban azokat, akik javarészt külhonban fényesítették hazájuk hírét és kultúráját.
Egyébként Kertész Imre, bár gyakran jár haza, és először itt adja ki minden könyvét, valóban nem érzi jól magát itthon. De minden hazaszerettem mellett én sem érzem jól magam. Nem a mindenkori és mozdíthatatlan haza tehet róla, a „haza a magasban” (Illyés) él a szívekben. Mert engem ugyan személyemben nem fenyeget az antiszemita rém, de minden megjelenése, sajtóban és fekete gárdákban, morálisan és szellemileg mégis fenyeget, zsidó magyar honfitársaim, és a haza általuk keltett rossz híre miatt. A magyarság összessége nem antiszemita. De a normális ember csöndje nem hallatszik, csak a gyűlölködők üvöltözése. És ezért többségben érzik magukat.
Egyébként a hazafiatlanság vádját ordítozók mit kezdenek a „nekünk Mohács kell” kétségbeesett feljajdulásával, a „lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten” szörnyű sikolyával, a „magyar ugart” dühödten átkozó nagy magyarokkal? És sorolhatnám a végtelenségig.
Nem csodálkozom Kertész Imre idegekbe hatoló undorán. És majd ha nem lesz oka sem neki, sem nekem, és senkinek, hogy irtózzon a múlt rémeinek feltámadási kísérlete láttán, amikor a „haza a magasban” itt lent lesz körülöttünk: akkor mindannyian, én is és Kertész Imre is jól érzi magát e hazában.
{jcomments on}
