Archív

Más-világi megfigyelések

masvilag

A buddhisták meditációs módszerei a tulajdon testben történő elmélyülésre törekszenek. Így érik el a legközvetlenebb összeköttetést a kozmikussal. Tillmann J. Attilanepáli-(tibeti)-indiai naplójából készült könyvet ajánljuk az olvasónak.

Kathmanduban, a királyi hivatalnokok és katonák hadán túljutva tibeti vendéglátóink fogadnak: virágfüzérrel, széles mosollyal és rozzant kocsikkal. (Úton vagyunk Dharamsalába, ahol a Dalai Lámával készülünk egy Ezredvégi beszélgetést felvenni*. Előbb azonban Nepálban a tibeti emigráns településeket, kolostorokat és menekülttáborokat járjuk – hol a Dalai Láma kelet-európai ügyvivőjének társaságában, hol ajánlóleveleivel ellátva.)

A reptérén, és egy ideig még kívüle is, az international style kísért. Beljebb érve elmarad a formatervezett funkcionalitás és az úttest is darabosabbá válik. Mindenütt gyalogosok, kerékpárok, motorok és riksák tömege. A pultokon (továbbá a ponyvákon és a porban) töménytelen termék. Mindenki vesz vagy elad valamit, vagy éppen úton van valamelyik ténykedés felé.

A külvárosokban a legfrissebb neokoloniál betonszerkezetek uralkodnak; a katonai-kulturális befolyásolás helyét átvette a mindenható nyugati technológia. Pedig a város egykor vörös téglákból emelt épületei, nemcsak templomai és palotái, de egyszerű polgárházai is remekművek; lenyűgözően formált, fából faragott ablakokkal és bejárókkal.

A kommunista királyság

Nepál alighanem a világ egyik legkülönösebb kevercse; népei éppúgy elegyedtek, mint kultúrájában a külső hatások. Az ind, a kínai és a tibeti vonások nemcsak az építészetben tűnnek fel, hanem az arcokon is. Legszemléletesebben azonban a falakon, a ruhákon, a hivatali papírokon állandóan felbukkanó szimbólumokban jelenik meg: a hatágú, áttört csillag, a svasztika, valamint a sarló & kalapács együtteseiben. Nem tévedés: az első a királyság jelképe, az utóbbi a helyi kommunisták körében is használatos szimbólum! (ők az egyik legerősebb pártot képezik a monarchiában.) Választási szlogenjükhöz – Vote for the Sun! – nemcsak a mozgalmi mitológia képtárából merítettek, hanem az archaikus nap-szimbólumot is használatba vették. (Csak az egykori Kelet-Németországban ragadtatták magukat ily nagyvonalú átértelmezésre a Nagy Felvilágosítók: ott az ex oriente lux, a keletről fakadó fény felirata lebegte körül a Kreml látképét a plakátokon.) Népszerűségüket a hatalmas népszaporulat terhét nyögő gazdaság, és az európai számára elképzelhetetlen szegénység mellett a korrupt közhatalom magyarázza. (Akkortájt is milliós sikkasztásról tudósított a Nepal Times.)

Nepál lakossága az utóbbi évtizedek alatt csaknem a kétszeresére nőtt; a családok mindenütt orgonasípszerű növekedési mintát mutatnak. Különösen a falvakban látni rengeteg szutykos kisgyereket. A szegénység más, és másként szívszorító, mint az európai. Nem a gazdagság állandó kontrasztjaként jelenik meg, hanem a teljes városi nincstelenségtől, az útszéli rongykupacokban élő vagy bádogkalyibákat lakóktól számos fokozaton keresztül vezet. Ezért nem is a koldusok sorsa a legkegyetlenebb, hanem a nőké és a gyerekeké. Az olyan nőké, fiatal lányoké és asszonyoké, akik követ törnek a folyóparton, majd fejükön viszik az útépítéshez; az olyan hatévesforma kislányoké, akik egyszál magukban melegszenek hulladéktüzek mellett a fővárosi éjszakájában; az olyan gyerekembereké, akik napestig dolgoznak a családi műhelyekben.

Kathmanduban kerékpárral

közlekedünk az első napokban, ami nem bizonyul túl jó ötletnek: a levegő borzalmas. Különösen reggelente, amikor köd üli meg az egész völgyet. Nemcsak japán turistákat, hanem bennszülötteket is látni légző-szűrőmaszkkal. Még többen vannak, férfiak szintúgy nők, akik hosszú sálakba burkolóznak, csak a szemük látszik ki. A rozzant járművek fekete füstfelhőket eregetnek, és a legkisebb légáram is felkavarja a port az alig aszfaltozott úttestről. A hulladék amúgy is mindenfelé halmozódik; organikus része előbb-utóbb lebomlik (az utcán sétáló tehenek és kóbor kutyák ebbe besegítenek). A szervetlen szemét kevésbé. Ezért folyvást csomagoló anyagokat kavar a szél, és gyakran csapja meg az ember orrát a legszegényebbek útmenti műanyag-máglyáinak maró füstje. Amiért is férfiak, nők egyaránt sűrűn köpködnek, hegyesen és nagyokat. Ezt első utunkon, Svayambhunath szigethegye felé kerekezve tapasztaljuk. A hegyen hatalmas, kétezer éves, félgömb sztúpa, tetején négyzet alakú torony – falairól Buddha színes szemei nézik a zarándokok, koldusok, majmok, kutyák, meg a magunkfajta jött-mentek tömegét. A világ tengelyét éppen újrafestik: a fehér alapra felül sárga lótussziromleveleket locsolnak. Az évszázadok óta lecsorgó festék rétegei rücskös bőrfelületként borítják a földből, téglából és ereklyékből álló építményt.

A sztúpa melletti templomban három zarándok imádkozik. Mint utóbb megtudjuk, közülük a legfiatalabb egy kolostorvezető; nemrég érkeztek Tibetből, és ez az első útjuk külföldön. A rinpocse idősebb társainak gesztusai – ahogy szavait lesik, vagy a magukkal hozott ülőszőnyegét, kétdimenziós trónusát kiterítik, gondosan elsimítják – egyszerre tanúskodnak egy magunkfajta számára nehezen felfogható alázatról és szeretetteljes féltésről. Az ilyen mozdulatokból sejlik fel, mit jelent(tett) errefelé a földi hierarchia felsőbb fokain elhelyezkedni. A rinpocse ugyanis újramegtestesült megvilágosult – ellentétben szerzetestársaival, akik, bár lehetnek bölcsebbek, tudósabbak, beavatottabbak, ennek még ebben az életben előtte állnak.

Az apát azonban nem ad okot arra, hogy napnyugati (eredendő zsidó-keresztény, és/vagy leszármazott liberális) egyenlőség-felfogásunk ezen fennakadjon. Arca éppúgy küzdelmes sorsát, a szenvedés és a (belső) szabadság derűjének kontrasztdús tapasztalatát mutatja, mint imája: a púdzsa során mély hangú mormolása időről időre felgyorsul, magasabbra emelkedik, majd egy csengettyűt ráz meg és egy kis kézi dobot perget.

Közös középkor

Nepálba érkezve az utazó megállapítja, hogy nemcsak térben, hanem időben is utazott: az egykori európai elő-idővel sok tekintetben egyező, de legalábbis hasonló városi középkorba került. Az utcakép mintázata alapjában más; másként strukturált a városi tér és a benne élők ideje is. Más a napi élet folyása; máshol vannak megvonva a határok. Az emeletek és tetőzetek a szűk utcák fölé nyúlnak, bensőséges, közös tereket képeznek. Mivel a műhelyek, vendéglők, és üzletek mind nyitottak, az életterületek sincsenek élesen elhatárolva: mindenfajta tevékenység megfér a másikkal: a munka a társalkodással, adásvétel a táplálkozással. (A rendőr, miközben jegyzőkönyvet vesz fel ellopott akkutöltőnkről, időnként hosszasan elnézi az udvaron zajló életet; ahogy az asszonyok a rácson túli hozzátartozóikra várnak, a gyerekek a labdarúgás helyi változatát űzik – vékonyra szelt gumibelsők összefogott kötegét rugdossák.)

Az időt még nem percekben mérik ki; mindenkinek bőven van belőle és ezt a másikról is hajlamos feltételezni. Hosszadalmasan és ráérősen zajlanak a dolgok, és csak a Nap kelte és nyugta képez időhatárt. Ennek elnyújtott végpontja, a tízórai csendrendelet már az utazókat is érinti; az utolsó boltok és vendéglők is bezárnak, és betartását rendőrök vigyázzák. Ennek ellenére a hatóság, szintúgy a közhatalom általában erősen operett-színezetű.

Szerves fellendítők

Bár a brosúrák szerint Nepálban a drogok tilalmasak, mégis élénk a fűfelhozatal, és a nepáli fekete mellett esténként ópiumot is gyakran kínálnak a mozgóárusok. A hasis itt hagyományos szer; falun még látni lehet, ahogy a férfiak két kézzel fogják és adják körbe a pipát. A hatvanas évektől egyre nagyobb számban idetántorgó tengerentúli tömegek számára a – hegymászás és egyéb egzotikumok mellett – ez jelentette a fő vonzerőt. (A szerves fellendítőktől való tartózkodást egyébként a buddhista „tízparancsolat” legfőbb élettanácsai közé sorolja.)

A bételkultúra is igen kifinomult, az árudában a vevő tetszése szerint pakolják a levelekre a különféle fűszerek és ízesítők színes kupacait. Ennek ellenére részeg vagy elszállott embereket nem látni, pedig az alkoholkínálat is a teljes spektrumra terjed, a helyi sört hozzáférhető áron mérik. (Az Old Lhassában tettünk egy kísérletet a korsókban erjesztett, és forró vízzel felengedett tibeti sörrel, a csanggal, de számunkra túl nagynak bizonyult a távolság a nevezett és a név között.) Fizetéskor a számla mellett, kis fémtálcán édeskömény is adnak, ezt elrágcsálva a vendég elejét veheti étel- és italemlékei elevenségének, szintúgy mások számára való azonosíthatóságának.

Szavak és szövegek

A királyság nem mesebéli keleti mintákat, hanem inkább nyugati kispolgári képzeteket követ. Hathatós központi hatalom hiányában a köz ügyeit leginkább az önszerveződés látszik előrelendíteni. A szavak szintjén minden megfelel egy átlagos álladalomnak, ám a szó és a tény, szintúgy az állítás és tett közti rés errefelé általában meglehetősen széles. Nemcsak a hatalom önábrázolásában, hanem a hétköznapi helyzetekben is. Egyáltalán a szó szerepe és megfelelése a tettekkel meglehetősen másként merül fel ebben a kultúrkörben. Az európai folyvást az igen vagy a nem alternatívája elé állítja magát; a hindu az igen és a nem ambivalenciájában él. – írja Jean Grenier. Ennek közvetlen következményei már egy reggeli elkészítésének ígéretében, ill. valóra váltásának elmaradásában is megmutatkoznak, amint azt volt szerencsénk többször is megtapasztalni.

Az itteni gondolkodástól a tényszerűségre és tárgyilagosságra trenírozott modern észjárás éppoly idegen, mint az adott szó, nálunk valamelyes ígéretet hordozó jelentősége. Itt hiányzik a háttérből (az előtörténetből) a kinyilatkoztatott tanítás, akárcsak az ige eredendően centrális szerepe. Elképesztő méreteket ez a jelenség a kereskedelemben ölt, ahol a nyugati hirdetésipar szóhasználata és szavahihetősége felől is erős hatások érték. Így aztán még a legszakadtabb szatócsüzlet cégtáblája is a fél világot ígéri. A legszebb látványt egy piaci cipőtisztító nyújtotta: a krémjeit és keféit rejtő ládikája mellett méteres táblán mint Shoe Polishing Center hirdette üzletét.

Más világ

Olykor a legváratlanabb irányból érkező jelek ébresztik rá az utazót arra, hogy másik világban jár. Ilyen az utcákon gyakran felhangzó harangszó, mely egy európait – akár van köze kultikus jelentéséhez, akár nincsen – az idő szabályos szeletére, kimért múlására emlékezteti. A harang itt akkor szólal meg, amikor egy hívő hinduista az úton-útfélen álló kápolnák és templomocskák egyikénél megkondítja. Hinduk pedig sokan vannak, Nepál népességének túlnyomó többségét ők alkotják. (A buddhisták kevesen vannak és túlnyomórészt tibetiek.) A kultuszhelyeket gyakran látogatják, ill. még inkább kerülgetik-körbejárják, méghozzá kizárólag az óra járásával egyező irányban. (Olykor már motorkerékpárral is leírnak egy ilyen tiszteletkört – ami a szokások sajátos transzformációját sejteti.)

Az ilyen hinduista szent helyeknek nemcsak a hangja kelti fel az idegenség érzetét, hanem a látványa is: az odahordott áldozati adományok, a különféle kencék, bomló anyagok és oszló élelmiszerek látványa gyomorforgató. (Az ilyen helyek láttán a magamfajta mondhatatlan hálát érez azért, hogy áldozatát spiritualizáltan, a kenyér és a bor képében mutathatja be, és fogyaszthatja el az átváltoztatás után.)

Ázsiában mindenütt a hasonlónak és a különbözőnek, az azonosnak és az eltérőnek ez az állandó egymásba játszása szökik szembe: oszcillálás a vadidegenség és az otthonosság végletei között.

Bodhanathban,

Kathmanduhoz közel áll a szubkontinens egyik legnagyobb, több szinten körbejárható sztúpája. (Az odaútra taxival indulunk, a rozzant kocsit első lerobbanásakor még sikerül betolnunk, a második után föladjuk; buszra kapaszkodunk. A felszállással ui. nem írható le az a művelet, mellyel a sofőrön keresztülvergődve kihasítunk magunknak egy keszegnyi teret. Ettől kezdve értem, hogy orientalista barátom mért nem tanácsolta a buszon való utazást. Bár a puszta betekintésnél némileg elmélyültebb tapasztalatokkal szolgál az itteni élet folyásáról; ahogy a tömegben egy anya megszoptatja gyerekét; ahogy férfiak és nők egymást nézik, elviselik.)

A sztúpa oldalán és körülötte ezen a napon tibetiek több száz fős tömege gyűlt össze: hat éve annak, hogy vallási és világi vezetőjük, a Dalai Láma Nobel-díjat kapott. A nagy számú szerzetes a környék új, emigráció után épült kolostoraiból érkezett. Piros-sárga csuhás csoportjaik mellett főként az itt élő menekültek (asszonyaikon szebbnél szebb szőttesek), kisebb számban pedig a Észak-Nepálból érkezett, ott őshonos zarándokok gyűltek össze. Az indián-arcú nomád férfiak fülében ökölnyi függő, fejükön aszimmetrikus szőrmekalap – lenyűgöző bemutató a pusztasági élet, az archaikus arte povera eleganciájából és ünnepi pompájának pillanataiból. Az unalomba fúló beszédek végén négy sárga posztósisakos szerzetes megfújja hosszú és rettentő hangú rézkürtjét, mire a hívek áldozati rizst szórnak szét (egymásra és ránk is).

A megemlékezés végeztével véradásra hívnak a sztúpa tövében felállított sátorba, s ennek jó oka van: a menekültek legyengülten és nemritkán sebesülten, félig megfagyva érkeznek, és gyerekek is akadnak közöttük; az orvosi rendelő előtt egy tíz év körüli kisfiú és felnőtt férfi vár kötözésre. Előbbinek a lába, utóbbinak a keze fagyott el útközben.

Tibet, Zone of Peace

Tibet kínai megszállása nem egyszerű fennhatóságot jelent, hanem a kolonizáció, méginkább a bekebelezés új (a korabeli szovjettől is alapjában különböző) típusát. Ezt a népességi arányok alakulása mutatja a legszembetűnőbben: a megszállás óta a mintegy 6 milliónyi tibeti között / mellett, és méginkább fölött immár több mint 7 millió kínai él – és élvez elsőbbséget, a megélhetéstől az iskoláig, az élet majd minden területén. A terror és a kilátástalanság – az ENSZ menekültügyi biztosának elmondása szerint – havonta mintegy ötszáz embert űz Nepálba, több ezer méteres hágókon keresztül.

Nemcsak a vörös Kína világmegváltói, de már a Mennyei Birodalom régebbi vezetői is a Világ Tetejének meghódítására törekedtek. Ám a mitikus és a hatalmi-katonai logika szempontjából is egyedülálló magasföld birtokba vételének módja mintha már a közeljövőbe mutatna. Abba a jövőbe, melyben a túlnépesedő hatalmak a határaikon kívül keresnek helyet felesleges néptömegeiknek. Tibet európányi területe jó ideje már ennek gyakorlópályája. (Ebben a helyzetben a Dalai Láma követelése a nukleráis fegyverek és katonák kivonására, a fegyvergyárak visszatelepítésére – a Tibet, Zone of Peace – egy nagyon visszafogott indítvány.)

Este a fővárosi

Royal Academy Hallban

kultúrműsor képezi a megemlékezés világi verzióját. Erőteljes kultúrházi atmoszféra érzik; a gányolt betonpalotában szovjet-közép-ázsiai típusú szellemek kísértenek. (Nem csak nekem tűnik fel, hogy az itteni tibeti funkcionáriusok megjelenésükben mennyire hasonlítanak az egykori kirgíz és burját elvtársakhoz.) Sámánisztikus táncok, csilingelő gyerekcsoportok, és mai népi higitmányok mutatkoznak felváltva a színpadon.

A hosszú órákra nyúló előadás alatt az utazó egyszer csak elalszik és egy szabadtéri színpadról álmodik; háttérben a Himalája, rajta hawaiból érkezett tanácsadó vezetése alatt tánckar ténykedik. Kiépültek a hegyek tövében a repterek, a hágók alatt az alagutak; jönnek a megvilágosodásra vágyó tömegek, és az új hegyi terepekre éhes trekkerek. Egymás mellett állnak a multinacionális szállodaláncok, és a spirituális turisztikára szakosodott Dharma-Központok…

A lehetséges jövő optimista verziója ez: amikor Tibet már a demokratikus Kína teljesen autonóm tartománya, virágzik gazdaságának vivőágazata, a tengeren túli tőkével táplált vendéglátóipar…

Egyelőre azonban még a hegyek innenső oldalán sem ilyen rózsaszínes a helyzet. Bár mindenütt amerikaiakba botlik az ember. (Itt tűnik fel, hogy többen vannak mint az oroszok. És ők is mindenütt otthon érzik magukat. Leginkább persze maguk közt, a western-típusú vendéglőkben. A bennszülöttek kocsmáiban csak (taivani) kínaikkal találkozunk. A világ világjáró lábaiknál hever: a globális Disneylandben minden elérhető és az utolsó falusi vályogviskó falán is az édeskés barna lé hirdetése virít.)

A világhálózat szövedéke azért még távolról sem fonja be tökéletesen ezt a térséget, jóllehet a városokban minden sarkon műholdkapcsolat várja a turistákat, és a fax mellett olykor már, kilóra mérve e-mailt is lehet küldeni…

A kolostorok

sorát járva először a hasonlóságok tűnnek fel; olyannyira, hogy olykor szinte már csak a kapus barátot hiányolom. Mindennemű különbözőség ellenére feltűnő, hogy a Föld mégiscsak mennyire egy: a magunkfajta múlandók is hihetetlenül hasonlítanak egymásra – akárcsak a kutyáink és a macskáink. Ám a kolostoriskola elemije már csak félig-meddig fedi az otthonról hozott képet: a gyerek-szerzetesek itt kopár falak tövében ülnek. Szám szerint úgy ötvenen lehetnek, egy tanító felügyelete mellett fennhangon szövegeket recitálnak. Noha a kopasz kis fejek figyelik a jövevényeket, és ha néha összehajolva egymás közt pusmognak is, a felolvasással nem hagynak fel. Mindegyik a magáét mondja, időről időre lelassulnak, majd megszaladnak, ettől folyamatosan változó minimálzene tölti be a termet.

A kolostorok nincsenek elzárva a külvilágtól; olykor még a politikai erőtér hatása is érzik a falakon belül. Az egyik kolostorvezető elmondása szerint nemcsak a „népi” Kína, hanem a taivani is szeretné befolyása alá vonni az itteni szerzeteseket. Utóbbiak pénzzel próbálkoznak, nem is mindig eredménytelenül.

Úgy tűnik, hogy a nyugati szerzetesség és a távol keleti kísértetiesen hasonlít egymásra. A kísértéseiben is: amikor fennakad a különféle hatalmak hálójában. Holott éppen a háló réseibe törekszik visszahúzódni. A háló a világ hálója: világhálózat. Hatása hasonlít a fényhez, mely városainkat világítja meg: rövid távon jobban látunk tőle, míg a hosszabb távokat és a tágasabb távlatokat – a csillagokat és az eget – homályba borítja.

A keleti és a nyugati test

A szerzetesek összeszedett mozdulatai, élénk arckifejezése, akárcsak szikár alakja azt mutatja, hogy kézben és karban tartják a testüket. Mintha jobban méltányolnák és magasabbra tartanák ezt a porhüvelyt, mint a nyugatiak. Pedig Buddha négy nemes igazsága közül kettő többé-kevésbé közvetlenül a szenvedés, a létszomj forrásának (azaz a meglevő és újjászülető testet létrehozó vágynak) a megszűntetésére irányul.

A buddhisták meditációs módszerei a tulajdon testben történő elmélyülésre törekszenek. így érik el a legközvetlenebb összeköttetést a kozmikussal. Testükön keresztül a legmagasabban szervezett anyag mintázatának, formáló erőinek felismerésére és a velük való azonosulásra nyílik mód. Ennek felső fokát nevezik megvilágosodásnak. Ez a paradox viszony a testtel szembetűnő párhuzamosságot mutat a kereszténységgel, melynek centrális eseménye, a megtestesülés példátlanul magasra helyezte az emberi testet (Pál mint a Lélek templomáról beszél a testről az I. Korinthoszi levélben). A későbbiekben, a középkor végére azonban a test megvetése, a testiséget a bűn tartományába utaló, a testet önmagába záró és bűntudatkeltő felfogás jutott érvényre. (Aminek legteljesebb tünettanát Mihail Bahtyin adja Rabelais-könyvében.) Ez aztán a túlértékelésére vezetett, hisz a tiltott gyümölcs utáni sóvárgás ereje táplálta. Mai kultúránk, amiben a reklámoktól kezdve a könyvekig minden erotizálva van (Nádas), a kereszténységnek ebből a félrértéséből ered.

Nepál, miként az egész ind kultúrkör, nincs ilyen nyilvánvalóan erotizálva. Egy európai számára nem egykönnyen felfogható, hogy a légkör nincs állandóan feszültség alatt, nincs úgy telítve cél- és iránytalanul kibocsátott csábjelekkel és szétszórt ingerekkel. Nem mintha az erotika száműzve lenne, netán a nők nem lennének szépek, vagy moszlim módra csak takarásban tűrnék meg őket, ellenkezőleg: olykor még az utcaseprőnők is gyönyörűek. A szorosan a testük köré csavart élénk színű selyem szárikban, színes brokátokban a legtöbbjük lenyűgöző jelenség. A koncentráció keleti eljárásai mintha e téren is hatottak volna: a nők itt inkább képesnek tűnnek vonzerejük összpontosítására és kézbentartására.

Száguldó szentélyek

Hajnalban, bérelt busszal indulunk Pokhara felé; a ködbeborult fővárost elhagyva mintegy száz kilométeren keresztül folyóvölgyekben megyünk. A parton helyenként férfiak, nők, gyerekek törik kalapáccsal az emberfej nagyságú óriáskavicsokat. A hegyoldalakra mint lépcsősorok vezetnek föl a rizsföldek teraszai. Aratás múltán, a szabálytalan, kézzel tapasztott szegélyzet közt a föld most száraz. A falvakban bivalyokat járatnak a learatott gabonán, így csépelik ki a rizsszemeket.

A lyukakkal sűrűn szabdalt úton töméntelen teherautó, ám a TATA típusú tüneményeket helyesebb az országúti újnomádok száguldó-szentélyének nevezni, mert rajtuk nemcsak emberek és áruk utaznak: a szélvédőablak fölötti felület a vezetőt védő istenségek helye, az ajtajára rendszerint fohászkodó kezeket festenek. Néhány órai utazás alatt képet kapni a teljes hinduista panteonról: a sokkarú Sívától az elefántfejű Ganésáig; akárcsak az ablakokat szegélyező könnyűfém ornamensek folklórjáról. (Az itteni szokásoknak megfelelően egyébként állandóan tülkölnek, sőt öles feliratokban bíztatnak is erre: Horn please! – hirdetik, melynek előtagja láttán a magyari utazóknak kellemetlen emlékei kerekednek.)

Ezek a száguldó szentélyek mutatják a legszembetűnőbben, mennyire különböző fázisban van a forrásaitól való távolodásban, és egyáltalán mennyire más az indiai világ. Ebben az esetben összehasonlító vallástörténeti és etnográfiai tanulmányok nélkül is nyilvánvaló ez, hiszen az európai sofőrök többnyire védőszentek nélkül vágtatnak; őket már felvilágosították az effélék ésszerűtlensége felől, így aztán visszaestek egyszerűbb hitekbe: beérik a nikkelezett lópatkóval, a Batmannel vagy más kevésbé bonyolult babonával.

Nem az eg-zootikum (az eltérő zoológia) az, ami állandóan a hasonló és az eltérő latolgatásra késztet, mert a majmoktól, valamint az ültetett bambusz és a banán-pálmák szigeteitől eltekintve a miénkhez meglepően hasonló az élővilág. Erre a „Kelet világossága”, religiózus szellemének számos formája ad okot – nemcsak a tibeti buddhizmusra tájoltság és a benne való előzetes (könyveken keresztüli) barangolás miatt, hanem mert szokatlan formákban és közvetlenebbül nyilvánul meg központi szerepe.

Ilyenek az utak mentén mindenütt megtalálható pipala (bodhi) fák is. Többszáz éves, vaskos töveik körül kőből kirakott, földdel feltöltött terasznyi talapzatok állnak. A szent fák „keretei” ezek; egyszerre szolgálnak elkülönítésre a közönséges fáktól, és pihenő- vagy találkozási helyül a vándorok és a helybéliek számára. (Az új idők jegyében olyik betonból készült…)

Az Annapurna csúcs

alatt fekvő Pokhara újkeletü beton- és bádogváros; szállodáiból rajzanak ki a környező hegyekbe a trekker- és hegymászó-tömegek. A hely (vendég-) szellemére jellemző, hogy a German Backeryben, ahová reggelizni járunk, minden nap ugyanaz a Garbarek-lemez hallható. A fennsík fölé magasodó kilométeres hegyek szemlélőinek az ilyenképpen kipárnázott háttérből egykönnyen hollywoodi színezetű álmai támadnak. (Tudós tanulmányok szerint a távolsági turizmus során szerzett tapasztalatok az álomvilággal azonos szinten csapódnak le az elmében.)

Pedig az élet errefelé inkább érdes, mintsem édes. Harminc éve, svájci segítséggel itt épült a tibeti emigránsok számára a Tashiling menekülttábor. Az évfordulós ünnepség, amire a meghívásunk szól, a velünk együtt utazó két kitűnő angol férfiú, John és Roger körül forog. Ők az egyetem elvégzése után, 56-os magyar menekültek körében szerzett élményektől indíttatva érkeztek ide, hogy segítsenek. Gazdasági és szervezési tanácsaik foganatját nemcsak a rajongásig menően lelkes fogadtatás, hanem munkájuk eredményessége jelzi: a tibetieknek sikerült talpraállniuk, mi több: a vendéglátóiparban vezető helyük van; a városban szállodáik, éttermeik vannak, közülük kerülnek ki a legjobb hegyi vezetők.

A táborban angol úrinők alapította öregek otthonát, S.O.S. gyerekfalut, és különféle szakmákra képző tanműhelyeket látogatunk. Megkínálnak jakvajjal készült, sós teával is, ami az otthon hallottakhoz képest (mi szerint íze a gulyásleveshez állna közel) határozottan élvezhetőnek bizonyul.

A világ tetejének tövében

kisebb hegyi túrára indulunk. Útközben apró falvakon megyünk keresztül, ahol a túristaedzett gyerekek kórusban kéregetnek. Errefelé a meredekebb oldalakat is lakják, és a legkisebb művelhető földdarabkát is megmunkálják. A szaporodás szorította fel az embereket ezekre a nehezen lakható helyekre. Pedig Tibethez képest itt még paradicsomi a környezet, csak a magas csúcsokat fedi hó, a völgyekben még az itteni télben is a dús zöld dominál.

Menet közben eltűnődöm azon, hogyan kerülhettek az első tibetiek a magashegyek közé: igaza lenne Gilles Deleuze-nek, aki azt írja, hogy „vannak egész csoportok, akik felkerekednek és nomadizálnak; az archeológusok hozzászoktattak bennünket ahhoz, hogy ezt a nomádságot ne valamiféle őseredeti állapotnak gondoljuk, hanem egy kalandnak, ami letelepedett csoportokat száll meg”?

A nomádsághoz a kötetlenség, a szabadság gondolata társul. Ezt a fajta szabadságot azonban mindenkor kemény kényszerek közepette választják, és kivívása új és súlyos feltételek közti függést jelent. A tibeti vándor-pásztorok is, akárcsak a sivatagi berberek, vagy az eszkimók, a szabadságot a legmagasabb árfolyamon váltják meg: a megtelepedettség technikáiról, biztonságáról, megannyi előnyéről mondanak le ebben a képletes csereaktusban. Azaz szinte mindent cserébe adnak a szabad helyváltoztatás, a mozgás szabadságáért, hogy megszabaduljanak a helyhez kötődő hatalmaktól, a röghöz kötöttség megannyi formájától és kötelékétől. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a nomaditás „szabadsága” nem éppen a színtiszta szabad választás aktusa. Sőt: a nomádok utódai számára nem is létezik ilyen választás. A kaland, amiről Deleuze beszél, ebben az esetben inkább kényszerű kalandozást jelent. Azt a helyzetet, amikor nincs más kiút.

Ha két tenyér csattan,

az tibeti tájékon nem feltétlenül a tetszésnyilvánítás jele, hanem egész másé: a tudás és a bölcsesség találkozásáé. Ezen felül az állítások, a tanítások nyomatékosítására is szolgál. (Úgy tartják, hogy a csattanó elősegíti a hallottak mélyebb bevésődését az emlékezetbe.) Ilyen tenyércsattanás fogadott, amikor szállodánk tulajdonosának köszönhetően a környék egyetlen bon-kolostorába érkeztünk. Éppen szünetelt az oktatás, a szerzetesek az udvaron kisebb csoportokba verődve beszélgettek, ketten pedig tanításban részesültek. Ez abban mutatkozott meg, eléggé látványosan, hogy a földön ültek, és körülöttük két haladottabb társuk felváltva szólt hozzájuk. A fennhangon mondott kijelentéseket egy-egy tenyércsattanás támasztotta alá, és heves, teátrális testmozdulatok (dobbantások, szökellések, hadonászások) kísérték. A tudás és a bölcsesség ily hangok kíséretében történő találkozására aztán a szünet után is sűrűn került sor. A félhomályba borult tanteremben, ahová mi is bebocsáttatást nyertünk, klasszikus skolasztikus oktatás folyt, amint az messziről jött emberek számára középkori fametszetekről és leírásokból ismert: középütt, kisebb emelvényen a tanító ült, kétfelől, a falak mentén pedig a tanítványok foglaltak helyet, akik pillanatokon belül két táborra váltak szét és élénk eszmecserébe bonyolódtak. „Iskolás” jellegét a két „párt” közt folyó vita kimértsége, rituálisnak tetsző szóváltásai is alátámasztották; a nyelv ismeretlensége ellenére kitetszett, hogy „skolasztikus” a vita, része a tanítás kétkedő-érvelő elsajátításának.

Sajátos sámánizmus

Ha egy távoli látogató betéved egy bon kolostorba nem feltétlenül derül ki számára, hogy nem a tibeti buddhizmus négy fő rendjének egyikével találkozott, hanem valami egészen mással. A buddhizmus ui. az elmúlt ezer év során oly mértékben magához hasonlította ezt az eredetileg sámánisztikus hitet, amire a vallástörténet alig ismer példát.

A bon templom első pillantásra ugyanolyan mint a környező buddhista templomok. Nemcsak a színek, a díszítmények egyeznek, de az ikonográfia és a képszerkezet is hasonló. Mégis alapvetően különböznek, ami más téren abban is kifejeződik, hogy imamalmaikat nem az órajárás szerint, hanem ellenkező irányba pörgetik… A szent szimbolizmusnak ez az ellentétessége a jobbos, ill. balos közlekedés egymást kölcsönösen kizáró szabályrendszerének feleltethető meg. (Hogy ezek mennyire nem alkalmazhatóak egyszerre, arról kerékpárral közlekedve bőséges tapasztalatot szereztem: az errefelé, angol hatásra elterjedt balra hajtás közepette reflexeim rendre jobbra vittek, amiből állandóan kisebb fennakadások következtek…)

A kolostor vezetőjétől megtudjuk, hogy az építésben rehabilitálásra érkezett francia drogosok is részt vettek. Itt tartózkodásuk másfél éve alatt (pénz és papírok megvonva) egy kenyéren éltek a tibetiekkel, majd felderülve és megtisztulva távoztak. Tenzin Namdag roppant szívélyes, kerekded ember, és miután végigkalauzol a templomon, szobájába invitál. Könyvei között feltűnik egy orosz-kínai nagyszótár és a Popol Vuh, a maja-kicse indiánok szent könyve. Multikultúra, immár mindenütt. Lehet, hogy hamarosan az összehasonlító, alkalmazott sámánizmusnak is lesznek itt iskolái?

Változások más téren is mutatkoznak. Norbu úr lakásán, ahová telefonálni tértem be, a gyerekhad éppen a katódsugárzást kontemplálta. Amikor másodjára mentem, a japán thrillert már egy amerikaira cserélték a videon. A vezető világhatalom mitológiája mindenütt hat. És a legváratlanabb helyeken láthatni epifániáit. (A menekültközpont melletti kocsmát, ahová a visszaúton térünk be, egyetlen Rambo-kép ékesíti.)

A tibeti és a technikai sokszorosítás

A buddhisták a sztúpák, templomok körül elhelyezett tömérdek kisebb és a nagyobb imamalomra, valamint különféle médiumokra és mediátorokra bízzák imáik és fohászaik sokaságának közvetítését. (Az idősebb tibetiek kezében gyakran látni hordozható, állandóan forgó imamalmokat is.) E tradicionálisnak tekinthető mechanikusság, valamint a sokszorosítás (a kisebb-nagyobb plasztikák, vagy tapétamintára emlékeztető falfestmények majd minden templomnak részei) elég esendővé teszi őket a technikai sokszorosítás korának tüneményeivel szemben. A sokaság, a tömegesség amúgy is az ázsiai világ alapvonásának tűnik. (Nemcsak a születések, hanem az újjászületések is tömegesek.) Errefelé a „pantheon” is tömegekkel teli: különféle istenek, manifesztációk és démonok sokadalma népesíti be. Ilyen kontrasztban még inkább szembetűnő „a bibliai színtér tökéletes egyszerűsége” (Northrop Frye).

A nyugati technológiák, eljárások és berendezések különösebb tartózkodás és mindennemű szervesítés nélkül terjednek. Az önkéntelen ellenállás jelei csak a kivitelezésben mutatkoznak: az egyenesek, síkok, derékszögek, egyáltalán a gépies geometria ignorálásában. Újabb építményeiken, szintúgy az iparilag előállított tárgyakon a hozzávetőlegesség uralkodik: a horpadt felületek, a görbült egyenesek, valamint a viszonylagos illesztések. (Az ajtók alig csukhatóak, az ablakok résein éjelente dől be a hideg – ami télen ott is eléggé érzékelhető.)

Bakhtapur

főterét odaérkezésünkkor éppen lezárták: francia reklámfilmet forgatnak: egyszer, kétszer, majd harmadszorra is egy autó porzik át a kulisszává változott varázslatos középkori városkán, melynek téglaépületei már párszáz éve málladoznak. A hosszú főutcán rendezői kérésre hangokat gyűjtök. Lepkeháló helyett rafinált kis rögzítőbe fogom és hazaviszem az errefelé jellemző neszeket. Célzottan belehallgatok az utcai vízköpők csobogásába, a gyerekek zsivajába, a boltokban folyó beszélgetésekbe.

Fülhallgatón keresztül erősebbnek tetszenek a hangok, és élesebben hallik helyi színezetük. Mégis, mintha messzebbről jönnének: a berendezésekből vont fal hatása ez. Amikor közvetítő kerül a forrás és közém, az bizony távolságot teremt. Távolság pedig közvetítő nélkül is vastag rétegekben van körénk vonva: közel hajolva is kívül marad az ember ezen a világon. Mintegy láthatatlan burokként követ és vesz körül az a kultúra, amelyből kijöttem – és ahová kisvártatva visszatérek. Az utazó attól utazó, hogy nem áll meg, és nem telepszik le. Átvonul helyeken, elmegy emberek ezrei mellett, de nem is igen tehet mást.

„Vannak utazók, akik nem is tudják már, hogy utaznak” – írja Rageot 1920-ban. Esetemben ez a veszély nem fenyeget. Egyébként is vannak olyan helyek, amelyek tapinthatóvá teszik a távolságot. Pashupatinathban például, ahová nepáli túránk utolsó napján mentünk, több ilyen is akadt: a fehér templomegyütteséről nevezetes helyiség egy folyócska partján áll; amikor odaérünk, a gathon éppen egy halottat égetnek, hozzátartozói körülötte kuporognak. Arrébb, a sekély folyóban látni egy másik máglya üszkösödött maradványait.

A nagy hindu szentélybe ugyan nincs bejárás, de udvarára belátni: elképesztő méretű arany bikaszobor áll a közepén. Mivel az aranyborjú e jókora rokonát háttal a bejáratnak helyezték el, emberfejnyi herezacskója is jól látható. A biblikus kor e különös, közvetett emlékének közelében zene ütötte meg a fülemet. A hangokat követve hirtelen megint a középkori képekről ismerős környezetbe kerültem: az ashram, amibe beléptem aféle öregek otthona volt. Balra nyílott a férfiak terme, jobbra a nőké; a földön sűrűn egymás mellett fekvőhelyek, a fölöttük feszülő köteleken ruhák, nagy sűrűség, intenzív szagok. Páran már feküdtek, a legtöbben a teraszon üldögéltek és a zenészeket hallgatták.

Másnap ugyan egy heveny ételmérgezés levert a lábamról, de este már Delhibe indultunk, hogy onnan továbbálljunk legfőbb uticélunk felé.

Delhiből Dharamsalába

nem olyan egyszerű eljutni. Miután a kitűnő szervezőkészségű keleti embereink elkutyázták a vonatjegyünket, nem maradt más lehetőségünk, mint hogy kocsit fogadjunk. A tibeti rezidencia elé kisvártatva be is futott egy Ambassador márkájú batár, ami ránézvést egy régi londoni taxi és egy Pobjeda tökéletlen kereszteződésének tetszett. Elgyötört vezetőjét többen ittasnak találtuk; vérvörös szemei, szintúgy sajátos lehelete e feltevés mellett szóltak. Végül, alig lévén más választásunk, mégiscsak felfogadtuk. A magunk részéről Isten kezére, buddhista barátaink részéről segítő szellemekre bízva sorsunkat, nekiindultunk az éjszakának. A hathatós oltalom nélkülözhetetlennek is bizonyult, mert nem tudtuk, mire vállalkozunk: az India országútjain zajló forgalom még üldözéses road moviek láttán sem egykönnyen képzelhető el! Éjjel egykor is elképesztő sűrűségben özönlenek a teherautók és a buszok – egy kontinensnyi, előrehaladottan indusztializált, és vasúttal alig behálózott ország legfőbb szállítóeszközei. A vezetők errefelé íratlan szabályokhoz sem tartják magukat; balról és jobbról is egyidejűleg előznek, s mivel szemből is ilyen szigorú szabálykövetők jönnek, nemegyszer előfordul, hogy 4-5 jármű kerül egymás mellé a kétsávos úton… Ahol azért gyalogosok, tehenek, kerékpárosok is szép számmal akadnak. (Ráadásul errefelé takarékosak a népek, ezért a fények használatától még akkor is gyakran eltekintenek, ha van működőképes lámpájuk.) Ilyes tapasztalatokkal eltelve jobbnak láttam, ha szemet húnyok s alszom, amíg csak lehet…

Vezetőnk a 13 órás út alatt meglepően jól állta a sarat az olykor úttalanná vált úton. A magasabban fekvő völgyekben helyenként a monszun idején lezúduló víz hidastól elmosta az utat; útnak csak a kiszáradt folyómeder maradt. Mindemellett hitbuzgó hindunak bizonyult: a szent helyek mellett elhaladva fohászra emelte kezeit és fejet hajtott; közben még csak nem is fékezett…

Dharamsala

hegyre épült város; utcái a meredek oldalakra felkúszó szerpentinek szövedéke. Észak felől a Himalája (= a hó otthona) havas csúcsai látszanak; a tibetiek úgyszólván otthon vannak, jóllehet a területet a hatvanas években az indiai kormányzat adományozta a menekülteknek – igaz, mások talán meg sem élnének rajta. Itt, az emigráns kormány és a Dalai Láma székhelyén, most mintegy hatezer tibeti él. Látni ugyan őslakosokat és kasmíri kereskedőt is (feltűnően magas, szép szál emberek), de számuk elenyésző.

A méretek szerények, mintául szolgálhatnának valahány álladalom számára: a parlament és a minisztériumok mind egyemeletes, villányi épületek. A város ma a tibeti kultúra központja, az itteni könyvtárba gyűjtötték a kínai megszállók pusztítása elől kimenekített könyveket. Sok kolostort látni; az egyik tetőteraszán éppen társasjáték folyik: a szerzetesek a királynő nevezetű játékot játsszák, ami a biliárd korongosított válfaja és mindenfelé űzik.

A Dalai Láma rezidenciája, ahová csak alapos motozás után jutunk be, annyiban különbözik a többi épülettől, hogy nagyobbacska kert veszi körül. A fogadóhelyiségben a vendégek tiszteletére fűtenek, máshol mindenütt hideg van. (A szerzetesek „belső fűtéssel” élnek; a fiatalabbak azon versengenek, ki képes egy éjszaka alatt a legtöbb lepedőt nedvesre izzadni…)

Kisvártatva, titkárai társaságában, megérkezik. Buddhista barátaink elvégzik leborulásaikat; a bemutatás, a kézszorítások és az ajándékok átadása után kezdetét veszi a beszélgetés. Bár a légkör derűs, a jelenlévők száma, továbbá az idő kimértsége miatt a konverzálás némileg sajtótájékoztató jellegű. Amit tartalmi mozzanatok is megtámogatnak: a mondottak egy része mintha kizárólag nyugati vevőkészülékekre lenne kalibrálva – ami persze némiképp érthető, hiszen őszentsége jól ismeri a nyugati közönség és a médiumok kapacitását…

Amint a fogadóóra lejár, a titkárok egyre erőteljesebben sürgetik távozásunkat, fél órával azonban mégiscsak sikerül megnyújtani a beszélgetést. Búcsúzáskor fehér áldáskendőket kapunk, és a kertben csoportkép is készül.

Este útra kelünk; felszállás előtt a kalauz a dzsalom szóval utal indulásunkra, amit a honi ind kisebbség közvetítése jóvoltából érteni vélek: menjünk. A hideglelős busztúrát túlélve, másnap reggel már

Újdelhiben vagyunk.

A világváros ébredezik, a parkokban jógáznak. A fák tetejéről helyenként kopasz nyakú keselyűk figyelnek. Karácsony napja van, de ennek itt nincs jelentősége; ahogy a vasárnapoknak sincsen. (A gyarmatosítók hozták, azóta a helybéliek is hozzászoktak valamelyest, és a hivatalok zárva tartanak.)

A hazai mamutcégek sokemeletes székházai éles ellentétben állnak a vidék lapos és szegényes városkáiból hozott friss emlékképekkel. Szintúgy a villanegyeddel, ahol még az angol koloniális pompa és nyugalom érzik. Itt lelünk rá a magyar kultúrközpontra, s benne szívélyes fogadtatásra. Így aztán a karácsony estét is vendéglátóinkkal és barátaikkal töltjük. Éjféltájt beszállunk a Jumbóba, amelyen talán harmincan lehetünk. Az üléseken keresztben elheveredve hagyjuk hátra Indiát.

1995/1996



* Monory M. András – Tillmann J. A. : Ezredvégi Beszélgetések. Budapest, 1998.; 2000.http://www.c3.hu/~tillmann/beszelgetesek/beszelgetesek.html{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top