Hirtelen azt veszed észre, hogy minden esemény kétszer olyan gyorsan megy végbe, mint amennyi ideig maga történés tart. Vagy legalábbis tartott volna úgy két hónappal ezelőtt. Ha eddig min. négy szemem kellett, hogy legyen, most már nyolcnál kevesebbel nemigen tudom tartani a napi ritmust.
Nyolc szem és négy kéz, valamint egyéb kiegészítő szenzor-funkciók, hogy miközben mosogatok, fel tudjam törölni a kifolyt gyümölcslevet, és ki tudjam szabadítani a beszorult gyermeki végtagokat, amellett, hogy megtörlöm az orrát és adok egy puszit a nyakára.
Minden egyszerre történik. És mihelyt felfognám, mi történt, már azonnal egy másik esemény sodrásában találom magunkat. Így aztán nem ritka, hogy esti altatás közben arra eszmélek, hogy felébredek. Zsibbad a karom, csorog rólam a víz, az arcunk összetapadva fekszik a karomon, és húzzuk a csendest. És nem az van, hogy gyorsan rendbe szedem magam, majd folytatom esti tevékenységeimet, hanem átkúszom a saját ágyunkba, és beszunyálok. De mint egy mosómedve.
Máté viszont ezt is nagyon pörgősen oldja meg – letudja a 3-4 óra magányos szunyit, aztán félálomban átcsoszog, beájul mellém, és békésen húzza tovább a lóbőrt. Van, hogy eltéveszti az irányt, és arra ébredünk, hogy szorult helyzetében hangosan méltatlankodik a kabátok között.
Nekem ilyenkor nincs ingerküszöböm.
Apa viszont rémülten folytat megfigyeléseket holdkórosság tárgykörében. Nyitva van a szeme? Éber? Reakcióideje? Ha már úgyse tud tőle aludni, legalább hasznosan töltse az időt. Aztán van, hogy elkezdenek vándorolni – Máté be, apa ki, Máté utána, apa vissza, nem tudom, mitől ilyen izgágák ezek a férfiak.
Közben a tatyó (melltatyó, tojás- és cédétatyó) mellé bekúszott még a tyitya. Ül a tyitya a kakaósdobozon, és vigyáz, nehogy a gonosz manók ellopják a kakaót. De azért a vaú-vaú az úr.
A bölcsiből viszont hazahozta Lilikét. Illetve azt az amúgy nagyon tündéri, ám felettébb bosszantó lilikés fejrázást mindenre, amiben épp nem telik úri kedve. Felpróbálom az új szoknyámat, na, szép vagyok? Nemnem, inti Máté sötét tekintettel, és rendben, hogy kicsit túlságosan harangozik a szoknya, nem tagadom, nem feltétlenül előnyös a szabása, na, de azért ilyen mérvű ellenállást mégsem várna az emberből szőtt anya (nőből szőtt ember) egy gáláns úriembertől. Hiába próbálom azonban minderre felhívni a figyelmét, jó, oké, majd átalakíttatjuk, de nem gondolod, hogy a színe, az anyaga feltétlenül méltányolni való? Nemnem, inti Mátéfej, és hiába szép szó, hiába sértődés, nem tágít kritikai meglátásai mellől.
Azt látni, hogy egyre megátalkodottabb. Nincs olyan, hogy én tartom a poharat, ő pedig iszik. Nincs. Kikaparja a füles poharat a kezemből, és ő iszik. Elidegeníthetetlen emberi joga van neki az önálló ivásra. Kérlek szépen. És ki törli fel a kicsorgott levet? Jah, kicsire nem adunk, és zoknival gázol át a létócsán.
A konyhakövön időnként helyi beavatkozásként esztétikai műtéteket hajtok végre, felmosni nincs mindig erőm. Kedvem. Mázgálom, elkenem, ideiglenesen megoldom a konyhakövet. És még csak most kezdődik a tél.
Hosszú és nehéz tél elé nézünk.
{jcomments on}
