„A kommunista rezsim gyerekkorom óta büntetett apám politikai megnyilatkozásai és tevékenysége miatt, miközben ő fütyült rám, egyáltalán nem törődött velem és a testvéreimmel.” Beszélgetés Tereza Boučkovával.
– 1997-ben jelent meg az első könyved magyarul, Ha szeretsz egy férfit címen. Ez három kisregényt tartalmazott, köztük az Indiánfutást, amely egy csapásra ismert és elismert íróvá avatott. A kiadó felkérésére akkor is eljöttél Magyarországra, a könyved bemutatójára. Milyen emlékeid vannak első budapesti látogatásodról?
– Emlékszem, nagy szeretettel fogadtak, és mindenki borzasztó kedves volt. Budapest elbűvölt, annak ellenére, hogy életemben először egy árva mukkot sem értettem annak az országnak a nyelvén, ahol voltam, és senkivel sem tudtam beszélni – sem angolul, sem németül. Akkoriban Magyarországon nagyon kevesen beszéltek idegen nyelven. És mert a pályaudvart, ahonnan a látogatás végeztével haza kellett indulnom, éppen átépítették, és a vonatom másik vágányról futott ki, mint ahonnan kellett volna, ám ezt csak magyarul mondták be, kis híján lemaradtam a vonatról. A kelleténél egy vagy két órával előbb kinn voltam a pályaudvaron, és végül mozgó vonatra ugrottam fel az utolsó pillanatban. Ez olyan adrenalin löket volt, amelyet az ember nem felejt el egykönnyen.
– Akárcsak a most megjelenő könyved, az Indiánfutás is önéletrajzi ihletésű volt. Az „első” családod széteséséről írtál benne, a gyerekkorodról, amelyet az apa hiánya határozott meg. Mi volt a legfőbb tapasztalat, életérzés – trauma, ha mondhatom így -, ami írásra késztetett?
– Hát, ez már tényleg régen volt. Talán az igazságtalanság érzése, mert a kommunista rezsim gyerekkorom óta büntetett apám politikai megnyilatkozásai és tevékenysége miatt, miközben ő fütyült rám, egyáltalán nem törődött velem és a testvéreimmel. Ezt a kegyetlen ellentmondást kellett valahogy feldolgoznom, hogy meg tudjak békélni vele. De az Indiánfutás A kakas éve olvasóinak is fontos lehet. Ott és akkor kezdődött az a történet, amelyet az új könyvemben írtam meg. Ott és akkor tettem meg az első lépést afelé, hogy szülő, hogy édesanya lehessek. Hosszú és tekervényes út várt rám. Döntenünk kellett a férjemmel, hogy örökbe fogadunk-e két gyereket, két roma kisfiút. Már akkor sokan óva intettek bennünket ettől. De mi a férjemmel meg voltunk győződve róla, hogy becsületes, rendes embereket nevelünk a fiainkból. Bíztunk a szeretet erejében. Álmunkban sem jutott eszünkbe, hogy egy kört írunk le, hogy ez a kör egy napon bezárul – hogy magunkhoz veszünk két kicsit a csecsemőotthonból, és tizenhét év múlva ugyanoda, ugyanabba az intézményrendszerbe – nevelő- javítóintézetbe – kell őket visszaküldenünk…
– Most ezt az új könyvedet is olvashatják a magyar olvasók. Megjelent más nyelven is?
– A könyvnek ez az első külföldi kiadása. Borzasztóan örültem, amikor a Cartaphilus Könyvkiadó vállalkozott a megjelentetésére. Sajnos, az örömömbe üröm is vegyül. Nagyon nem tetszik a borító. Valamiképpen azt sugallja, hogy a családunk sohasem fogadta be igazán a két kisfiút, akiket magunkhoz vettünk. Pedig örökbefogadott fiaink felnőve maguk kezdték kirekeszteni magukat.*
– Mi A kakas évének központi témája: egy örökbefogadott gyerekeket nevelő család sorsa, vagy az úgynevezett romakérdés, napjaink egyik legégetőbb társadalmi problémája?
– A központi téma egy család széthullása. A vágy, hogy valami módon megakadályozzuk ezt. Amikor pedig nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem lehetséges, a vágy, hogy túléljük illúzióink és voltaképpen életünk értelmének az elvesztését. Hogy legyőzzük lelkiismeret-furdalásunkat, hogy ne rettenjünk meg a döntéstől, amelyet az ember ilyen helyzetben – amíg csak lehet – próbál elodázni, de végül csak el kell szánnia magát rá. Muszáj meghoznia a döntést, bármilyen fájdalmas is, és bármennyire elítéli is érte az embert a környezete, azok, akiknek nincsenek személyes tapasztalataik. A vágy, hogy legyen bátorságunk megtenni azt, amit meg kell tennünk. A kakas éve az öregedésről is szól, arról, mennyire bele lehet fáradni és fásulni az életbe. Szól az alkotói válságról és egy házasság válságáról, a magányról, és megint csak a vágyról, hogy mindezen változtasson az ember, túljusson rajta. Természetesen szól a romák és nem romák együttéléséről is, mert örökbefogadott fiaink romák. Mindazokról a tabukról, amelyeket a romakérdés magában foglal.
– A családotok, a két örökbe fogadott fiatok története általános érvényű, „determinált” történet, vagy egyedi eset?
– Az örökbefogadás bizonyos értelemben mindig ugrás az ismeretlenbe. Egyenlet csupa – vagy nagyon sok – ismeretlennel. Itt van a gének hatása, amelyekről semmit sem tudunk, a terhesség legtöbbször nem éppen ideális körülményei, a legjobb csecsemőotthonban is elkerülhetetlen érzelmi depriváció – hiszen a nem kívánt kicsik mindig ilyen otthonba kerülnek (legalábbis Csehországban), és általában ott is töltik életük első és legfontosabb évét. És végül itt van az egyén, a mi esetünkben két roma származású gyerek szociális és kulturális története, amely nemzedékről nemzedékre hagyományozódik, és amit – legalábbis úgy tűnik – nem lehet sem környezetváltozással, sem neveléssel „felülírni”.
– Csehországban heves vihart kavart ez a könyved. Voltak, akik elátkoztak, rasszistának bélyegezték. Mások köszönetet mondtak, dicsértek a bátorságodért. Hogyan élted meg ezeket a ellentétes és gyakran szélsőséges reakciókat?
– Valóban voltak durva reakciók, kirohanások – még írókollégáktól is. És kegyetlenek. Mert nem voltak személyes tapasztalataik, mit sem tudtak a dologról. Amikor a médiában nekem estek, és azzal vádoltak, hogy fajgyűlölő vagyok (én, aki két roma kisfiút fogadtam be az életembe!), borzasztó nehéz volt. Ugyanis az ilyen támadások ellen nem lehet hatékonyan védekezni, főleg, akkor nem, ha a megtámadottnak nincs ereje hozzá, hogy a védekezéssel újra és újra felszakítsa a sebeit. De végül ez az egész hercehurca inkább megerősített. Megértettem, hogy nincs értelme magyarázkodni, mert az, aki nem tapasztalta meg a saját bőrén, mit is jelent az örökbefogadás, úgysem fog semmit se megérteni. Ezért is határoztam el, hogy megírom ezt a regényt. Hogy az olvasó legalább elképzelhesse, mit éltünk meg nap mint nap otthon. Ez az elhatározás segített elrugaszkodni a gödör aljáról. Elkezdtünk védekezni nemcsak két örökbefogadott és lassacskán felnőtt korú fiunk, hanem egynémely hivatal „terrorja” ellen is. Ez nagyon fontos volt. Önnön méltóságunkat védtük, és nekem kezdett visszatérni az önbizalmam. Tudtam, hogy a férjemmel megtettünk mindent, ami tőlünk telt, és hogy azok, akik elítélnek minket, az égvilágon semmit sem tudnak. Persze azért még most is hevesebben kezd verni a szívem egy-két internetes vélemény, hozzászólás olvasásakor. De aztán hamar megnyugszom. És még mindig kapok szép leveleket és e-maileket olyanoktól, akik köszönetet mondanak nekem A kakas évéért. Biztos, hogy már több mint ezer ilyen köszönőlevél érkezett. Voltak, akik ezzel a mondattal zárták a soraikat: „Köszönöm, hogy az én életemről írt, többé nem kell magyaráznom a megmagyarázhatatlant.”
– A könyvedben nem festesz túl hízelgő képet a mai cseh társadalomról. Mit tartasz a legnagyobb problémának?
– Úgy gondolom, hogy társadalmunk legnagyobb és legsúlyosabb problémája a teljes erkölcsi romlás és romlottság.
– A kakas éve sajátos műfajú alkotás. Olvasható naplóként, memoárként, dokumentumkönyvként, akár értekezésként is. Te következetesen regénynek nevezed. Miért?
– Nekem, őszintén szólva, édes mindegy, ki miként határozza meg a könyvemet. Én csak azt tudom, mennyi benne az irodalmi fikció, hogyan dolgoztam fel, hogyan alakítottam-gyúrtam az eredeti anyagot. Számomra az a fontos, hogy a könyv magával ragadja-e az olvasót. Az a fontos, hogy ne akarja letenni, hogy kíváncsi legyen, mi fog még történni, hogy a hősökkel együtt átélje a nagy csalódásokat, kétségbeeséseket és az apró örömöket, reménykedésüket vagy inkább reménytelenségüket. És hogy a könyv végén sajnálja, hogy nincs tovább…
V. Detre Zsuzsa riportja
Megjelent az ALEXANDRA KÖNYVJELZŐ, 2011. novemberi számában, közlése a kiadó hozzájárulásával történt
