Archív

Landvetter

polisemblem

A magas, szőke rendőrnek nagyon jól áll a sötét egyenruha.Kedves, előzékeny. Én mégis leizzadok.- Szeles Judit blogja (http://www.fotoakuten.se/)

Landvetter – rövidítve GOT – évi négy millió utasával Svédország második legnagyobb nemzetközi repülőtere a stockholmi Arlanda után, Göteborgtól negyven kilométerre délkeletre található egy azonos nevű kisváros határában. Itt állok, frissen landoltunk, várok a csomagomra, hogy az felbukkanjon a poggyászkezelő futószalagon, de még híre sincs.


Egyre többen gyülekeznek körülöttem, közben máshonnan is érkeztek járatok. Igyekszem a tőlem telhetően legjobban koncentrálni, hogy amikor a kis fekete bőrönd egy piros szalaggal a fogantyúján felbukkan az alumínium csúszdán, s nagy sebességgel lehuppan a futószalagra, már készen álljak azt elkapni, és egy elegáns mozdulattal leemelni a kemény gumilapokról. Az elegáns mozdulatra gondolok, amivel nem ütközöm másik utasba, nem lépek rá a lábára, nem vágom oldalba a bőrönddel, és főképp nem veszítem el a saját egyensúlyomat. Azt végképp nem szeretném. Inkább hagynám, hogy a csomag megtegyen még egy kört a szalagon – úgyis visszajön.

Elsőre sikerül. Én és a csomagom vidáman indulunk a kijárat felé. Landvetter nem nagy. Nagyobb, mint a másik göteborgi reptér, a City (GSE), korábbi nevén Säve, de közelükbe se ér az igazi nagy európaiaknak. Közelükbe se ér. Ezért túl gyorsan is a kijárathoz érek, és az útlevelemet még a kezemben szorongatva kétségbeesetten keresem a jól megszokott útlevélvizsgálatot. Nem találom. Ez még nem fordult elő velem. Nagyon jól tájékozódom. Különösen külföldön. Nem értem, hol lehet az a sok galambdúc a kiskapukkal. Nézem, jó folyosó felé megyek-e. EU és zöld. Semmi vámolni valóm nincs. Én csak a fel-feltáruló kaput látom a folyosó végén, fejeket néhány másodpercre, aztán becsukódik az automatikus ajtó. Az útlevél még mindig a kezemben, kicsit el is tartom magamtól, hátha elveszi valaki ellenőrzés céljából. De nem. Míg jobbra meg nem látok egy szürke ajtót, ami előtt egy egyenruhás férfi áll. Rendőr. Sötétkék, majdnem fekete a ruhája, az inge bal zsebén fekete alapon aranysárga felirat: POLIS. A jobb karján ugyanolyan fekete alapon kék címer aranysárga koronával, babérral. A címer közepén még három korona. Összesen négy egy kisebb tenyérnyi felületen – ha nem tudnám, a svéd királysággal állok szemben. A nadrágja szára túl rövid.

Hello – mondom, és odanyújtom mosolyogva az útlevelem.

Mintha meglepődne, zavartan elveszi és belelapoz. Érdekesnek találja, mert oldalanként végigmegy rajta. Egyik lábamról a másikra állok. Nem hiszem el, hogy még szúrópróbaszerűen sem ellenőrzik az embereket Schengenen belül. Pedig ez a rendőr itt csak dísznek állt, amíg rá nem erőltettem magamat, egyértelmű. Amikor befejezi az úti okmány alapos átlapozását, az ajtó felé mutat. Az én hibám! Én akartam, hogy megnézze valaki az útlevelem, mert ehhez vagyok szoktatva, az ellenőrzéshez, az irányításhoz, és ahhoz, hogy önálló cselekvésre képtelen legyek. De ha megmondják, hova menjek, megyek. Most is.

Leizzadok, amikor az ajtóra mutat. A magas, szőke rendőrnek nagyon jól áll a sötét egyenruha. Semmi fenyegető nincs a fellépésében. Inkább kedves, előzékeny. Én mégis leizzadok. Nem régi beidegződés miatt, hanem mert okom van rá.

(folyt. köv.)

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top