Megérkezett. Mint minden évben. A mitológiai idő. Ahogy errefelé mondják: felfalta a napot a farkas.- Szeles Judit a Jávorszarvaslesen. (A szerző fotója)
Megérkezett. Mint minden évben. A mitológiai idő. Az éjszakák lényegesen hosszabbak, mint a nappalok, és a napos órák száma – különösen a ködös nyugaton – a nullával egyenlő. Ahogy errefelé mondják: felfalta a napot a farkas. Hideg nincs. Néhány fagyközeli éjszakát leszámítva, nulla és hat fok között tartja magát a hőmérséklet. Szélcsend. A sűrűsödő ködmassza mindent hideg nyálkával von be, az égboltot pedig szokatlanul lassan vonuló felhőréteg borítja. De nincs hideg. A fű még zöld, de már nem nő. Ragnarök, szoktam mondani, az istenek alkonya.
Nincs hideg, se hó, se jegesmedvék. Csak sötétség, még napközben is. Egész északon már egyáltalán nem jön fel a nap. De legalább ott már van hó, amin meg-megcsillan a kékes-zöldesen imbolygó északi fény. Fény. Relatív. Nálunk, a nyugati parton félhomály, vagy már egészen az.
Mostantól fogva a közvilágítás szinte állandóan be van kapcsolva. A fényérzékelő szenzorok nem érzékelnek semmit. Lassan minden érzéketlenné válik. Ami, aki teheti, hibernálódik. De az emberek persze nem. Az élet megy tovább Skandináviában is.
A svédek híresek rendkívüli mértékű kávéfogyasztásukról. Bögrékkel isszák, vödrökkel, nem kis csészékből, mint az eszpresszót. De nem mondanám, hogy gyenge volna. Sokkal erősebb, mint az amerikai vagy a norvég. A legtöbben feketén, cukor nélkül fogyasztják, cukros-fahéjas péksüteménnyel. Naponta többször rátöltenek. Egyébként nem lehetne elviselni a fényhiány okozta melankóliát.
Meg a lámpák. A soha ki nem kapcsolódó utcai lámpák mellett kislámpákat állítanak az ablakokba, azt az illúziót keltve, hogy a fény forrása az ablakon túl van. És már csak pár hét adventig, amikor aztán minden fát, bokrot, hidat, erkélyt, zászlórudat színes adventi lámpácskákkal borítanak, hogy már-már látni is lehet, hova lép az ember. Kivilágítás. A karácsony és a vízkereszt csak amolyan fordulópontok. A valódi ünnep a november végétől februárig tartó kivilágítás. Az ember a napot akarja.
***
Egész nap esett. Úgy tűnt, mintha mindig is esett volna, és örökké esni is fog. Egyenletes mennyiségben hullt az eső.
– Valami volt a telefonommal, de hívtam szerelőt – szabadkoztam az ismerősömnek. A telefonommal persze semmi baj nem volt. Csak vannak napok, amikor semmi nem jön össze. A távolból úgy hangzott, mintha egy üvegfal mögött ülnék, és nem hallanám, hogy mit mond.
– Én is itthon vagyok. Átmehetek hozzád? Nem zavarok?
A vonal másik végéről sokáig nem lehetett semmit hallani, még a lélegzést sem. Ez elbizonytalanított.
Szeretnék veled találkozni – mondta, közben én az ablakon megcsorgó esőcseppet néztem. – Régen láttuk egymást, nem?
– Igen – mondtam a készülékbe
– Meglátogatnálak egy délután…
Az esőcsepp leért a párkányra, és eltűnt a párkány repedéseiben.
– Ha nem zavarok…Mit szoktál délután csinálni?
Kis recsegés.
– Hallod? Délután…Neked jó?
– Nem hiszem – válaszoltam.
– Elfoglalt vagy? Mit szoktál csinálni?
– Mit szoktam csinálni? Nem tudom.
– Hogyhogy nem tudod?
– Úgy értem, mikor mit, nem tudom.
Egy másik esőcseppet akartam találni, de elfogytak. Letettem a telefont. Aztán az megint elkezdett csörögni.
– Halló? – kérdeztem.
És megint letettem. Végleg letettem, kikapcsoltam, és kimentem a konyhába. Megérkezett. Mint minden évben. A mitológiai idő. Ragnarök, szoktam mondani, az istenek alkonya.
{jcomments on}
