Archív

Tücsi

kutya kicsi

A legfontosabb, hogy nyugton hagyjuk a kutyát, amikor ellik. Legalábbis ezt mondják.

Tücsi mindig a teraszon feküdt. Először cipős dobozban, aztán mikor azt kinőtte, fonott kosárban.

Bár a ház mögött kutyaólat építettünk neki, nem tágított a teraszról. És a kosárból sem, hiába lógtak ki belőle a lábai.

Csak ott, a család közelében érezte jól magát. Fejét a küszöbre fektette, orrát az ajtó üvegéhez nyomta.

Tücsi lassan nővé érett.

Nőni kezdett a hasa. Tudni lehetett, hogy ez nem a jóllakottság jele.

Kosarát egyre gyakrabban a kutyaólra cserélte. Nagycsaládnak külön ház jár.

Apa betette a kosarat az ólba, mondván: Tücsi azt úgy szereti. Tényleg szerette.

Egyik délután aztán megindult a szülés. Kimentem megnézni, minden rendben megy-e. Nedves, fekete, egérméretű jószágok igyekeztek Tücsi keblei felé. Egyikük a kosár mellett feküdt a porban.

Be akartam tenni az anyja mellé, de már nem volt élet benne.

Nem fogtam még élettelen testet.

Meleg volt és nedves és puha és hajlékony.

Átkoztam apámat, amiért betette azt a hülye kosarat az ólba. Ha nem teszi be, akkor minden jó lenne, Tücsinek nem kéne csigává gömbölyödve tűrni a vajúdás fájdalmait, nehogy egyik-másik kicsinyét kilökje a kosárból.

Már hat kiskutya volt.

Több mint egy fél órája nem született új. Tücsi kijött az ólból.

Gondoltam, itt az ideje, hogy rendet tegyek.

Tudtam, hogy a legfontosabb ilyenkor a kutyának a nyugalom, de nem akartam, hogy még egy kölyök elpusztuljon.

Kipakoltam a kutyákat egy rongyra. Kivettem a kosarat. Vágtam egy szőnyegdarabot és betettem az ólba.

Tücsi közben visszaért.

Fel-alá járt. Zavart volt. Néha szájába vette egyik-másik makogó kölyke fejét, aztán elengedte. Bepakoltam a kölyköket.

Láttam, hogy Tücsi távolodik, és menet közben elpottyant még egy kutyát.

Visszafordult. Szájába vette a még fehér burokban tekergőző fekete jószágot, és futott vele.

Bebújt a házunk melletti árkokat összekötő betoncsőbe, melynek egyik felét az eső mosta föld rég betemette.

Az ólban hat kiskutya tekergőzött.

Anyátlanul.

Tücsi pedig a gödörben.

Féltem, hogy az újszülött kicsik elpusztulnak az anyjuk nélkül. Megpróbáltam előcsalni Tücsit.

Újra egyesíteni akartam a családot. Láttam a szeme csillogását, de hiába hívtam, nem mozdult.

A cső betemetett végéhez volt közelebb.

Ki kellett hoznom onnan.

Ásni kezdtem.

Eljutottam hozzá. Öt kölyök feküdt mellette a sárban, az avarban. Ahogy ástam, rájuk szóródott a föld. Ölembe vettem a véres, magzatvizes, földes kutyákat, a pólómba csavartam, és az ólhoz vittem őket. Tücsi farokcsóválva követett, és néha a két hátsó lábára ágaskodott, hogy megnézze gyermekeit. Betettem őket a többiekhez.

A tizenegy kölyök végre mind a helyén volt. Boldogan cimbálták anyjuk melleit.

Másnap hívtuk az állatorvost.

Kilenc kölyköt elaltatattunk.

Igen én is. Én is tudtam, hogy nem maradhat mind életben.

De azt akartam, hogy a kiskutyákat a felelősségteljes gazda ítélje halálra, ne az az ostoba kosár, melyet apám felelőtlenül betett az ólba.

Csak ketten maradhattak.

Apám választotta ki ezt a kettőt. Az életre.

Így a másik kilencet is. A pusztulásra.

Én pedig úgy éreztem, jár neki ez a büntetés. Jár neki a teher, a döntés terhe.

Fotó: Révai Sára

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top