Archív

Happy Birth Day, Dear Hapci!

Vmos

Október elsején sokadik kiadásban jelenik meg a Zenga zének című regényem (1983) az Európánál. Íme a könyv egyik főszereplője. Szeptember végén lesz az ötvennyolcadik (azaz 58.!) születésnapja. Happy Birth Day, Dear Hapci!

ZENGA ZÉNEK

(a regény eleje)

Nincs szebb könyv szívnél s léleknél. Mert ki azokban nem találja a hangot, mely érzelmeinek mélységet, vágyainak szárnyat, szavainak tartalmat nyújthat, hiába keresgélné a nyomtatott betűkben. Azért az írás nem helyettesítheti a te lelked fölbuzdulását, csupán irányt mutathat a te üdvösségednek keresésében. Útjelző pózna az ösvényen, melyet magadnak kell végigjárnod. S ha majd föl fogsz emelkedni ama tökéletes magaslatra, honnét már színről színre láthatsz, akkoron megtalálhatod azt a békét és nyugalmat is, melyet a világ nem adhat néked, ám tőled el sem vehet többé (Angelika nővér).

Belesenéz, kívülrőlmongya, gondolta Öcsi. Görnyedt háttal ült az ágyon. A szűk alagsori szobában csupán egyetlen szék volt, amelyen a szent asszony hajladozott a mondatok ritmusára. Koszorúkonty övezte arcán világított az átszellemültség, lilaeres tenyere a térdére tárt fekete könyvre ereszkedett a pontoknál. Mintha simogatná a lapokat.

A szöveg csak nem akart elfogyni, Öcsi bágyadtan hallgatta az egyhangú zenévé keveredő szavakat. Hátilyena hittan, gondolta csüggedten. Fészkelődött, nyomta a fenekét a farzsebében rejtőző tizenöt forintból az apró.

Ezt szépen odaadod Angelika nővérnek (anya)! Mér? Azért, mert a hittanért fizetni kell, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen!, udvariasan odaadod az óra végén, és megköszönöd. Én? Nem, a náncsinéni!

Továbbra sem értette, háthogyha odadoma pénzt, akkor őköszönje, neén! De igen, Öcsikém, ezt így kell, így illik, meg kell köszönni az oktatást, és tisztességesen kell viselkedni, nem szabad feleselni, nem szabad az orrodat piszkálni, nem szabad a válladat rángatni, érted? Hátjóóóvanna, Öcsi vállat vont, erre az anyja újra rákezdte, Angelika nővér nem közönséges ember, hanem szent asszony, ehhez tartsd magadat, és amire tanít, azt jól jegyezd meg nekem, épp eleget fizetek érte! Hátjóóóvanna…

Látásból ismerte már Angelikát, ott lakott a szomszéd ház alagsorában. Ha föltűnt az utcán, az emberek nagy ívben kikerülték. A szent asszony nem nézett se jobbra, se balra, tetőtől talpig feketébe bújtatott sovány testén minden lépés végighullámzott, így vonult magányosan, hegyes állát a levegőbe döfve.

Erdőssanya egyszer utánaordított: fapicsa! Öcsi az erkélyről figyelte, a szája ösztönösen megformálta a borzalmas szót, riadtan visszahúzódott a kőpárkány mögé. Angelika nővér mutatóujja a menekülésre kész pózba meredő Erdőssanya felé lendült: megbocsátok neked, mivel tudatlan vagy!

Aztán arról nem szabad beszélni (anya), hogy téged az Angelika nővérhez járatunk, mert… ugyanis ez titok, majd ha nagyobb leszel, meg fogod érteni, szóval ne mondd el senkinek! Ő bólogatott. Fölösleges az intelem, ha a srácok megtudnák, hogy a szent asszonyhoz jár, kicsúfolnák a világból.

Mit gondolsz (Angelika nővér), hány Isten van? Öcsi rémülten kikapta az ujját az orrából, hááát…

Otthon csak akkor hallott istenről, ha az anyja szidalmazta: miért ver engem az isten két ilyen átkozott kölyökkel? Most hirtelen fölfakadt benne egy homályos jelenet: Nagymamáék lakása, napsütéses délután, nagyi az ebédlőasztalnál olvasott, ugyanolyan fekete könyvet, mint ez itt, Angelika nővér térdén. Mitolvasol? – magához akarta húzni a könyvet. Hagyjad, Öcsikém, nem szabad! Mijér, mivanbenne? A… az isten.

Egy és oszthatatlan, ez a hat főigazság közül az első! – Angelika nővér mutatta a sort. Énméga… mégcsaka nagybetűket tudom! Nem baj, jegyezd meg.

1. Egy Isten van.

2. Az egy Istenben három személy van: Atya, Fiú és Szentlélek.

3. A

második isteni személy érettünk emberré lett s kínhalált szenvedett.

4. Isten igazságos bíró, ki megjutalmazza a jót s megbünteti a gonoszt.

5. Az ember lelke halhatatlan.

6. Az Isten malasztja az örök üdvösségre elkerülhetetlenül szükséges.

Na, mi volt (anya)? Vonogatta a vállát, nem merte az igazat felelni, hogy dögunalom. Remélem, Angelika nővérnek nem rángattad a válladat, mint nekem!, azon kívül légy szíves, szállj ki az orrodból!

A hittant a nagyanyjának köszönheti. Fültanúja volt egy suttogós vitának, melyet a szülei vívtak késő este, az ágyban. Ő a kályha miatt lopakodott ki a gyerekszobából. Sosem szabadott a hatalmas, máriaüveges kályhához közelítenie, valaki azonnal ráordított: vigyázz!, megégeted magad! Pedig úgy szerette volna végigtapogatni a krómozott virágokat, a brummogó rostélyt, benyúlni a piszkafával a tűzbe, kotorászni a szagos hamuban, vagy ha mást nem, legalább nekivetni a hátát a köpcös vashenger barátságosan dudorodó oldalának.

A nappaliban állt a kályha, szerencsére abban a sarokban, hová a szülei nem láthatnak oda a hálószobából, ha már ágyban vannak. Öcsi bekukkantott a piros melegbe, s óvatosan az üvegkockás vasajtóhoz érintette az ujját. Hátezhideg! – gondolta, ám abban a pillanatban már égetett, elkapta a kezét, kibuggyant a könnye, a csuklójába harapott, nehogy fölszisszenjen. Mikor a fájdalom első rohama csitulni kezdett, meghallotta a fojtott hangokat.

Miért kell mindig engedned nekik, miért? – ez apa. Öcsi tudta: a nagymama, a nagypapa, a kelepapa, a kelemama, valamint utóbbiak lányai, tehát anya teljes rokonsága értendő a NEKIK alatt. ŐKET apa utálta, eleddig ismeretlen okból. Öcsi jobban örült volna, ha apa békét köt VELÜK, mert akkor ő gyakrabban mehetne a földszintre, nagyiékhoz, illetve a pincébe, kelepapa asztalosműhelyébe, hol mindenféle fadarabkákat, szögeket, csavarokat s egyéb kincseket lehet találni a fűrészporban.

Fülelt. Darabos mondatforgácsok. Apa: meghülyítitek teljesen… pont ahhoz a szikkadt vén aggsz… klerikális nevelés… legalább a gyerekeimet hagyj… azért mert ŐK… azt hiszed, NEKIK… mindig VELÜK… Anya pedig: én nem… kinek árt, ha beleszagol… attól még nem kell föltétlenül vallá… ez az egy kérése anyámnak, é… há… ő… k…

Öcsi véresre kapart egy pattanást az orrán, azután a fal mentén – elkerülve a recsegősebb padlórészeket – visszaosont a gyerekszobába. Nővére morgolódott, ne zörögjél… hol voltál? Pisilni! – fölhólyagzott ujjait a hűvös falra tapasztotta.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top