A legfontosabb, hogy nyugton hagyjuk a kutyát, amikor ellik. Legalábbis ezt mondják.
Tücsi mindig a teraszon feküdt. Először cipős dobozban, aztán mikor azt kinőtte, fonott kosárban.
Bár a ház mögött kutyaólat építettünk neki, nem tágított a teraszról. És a kosárból sem, hiába lógtak ki belőle a lábai.
Csak ott, a család közelében érezte jól magát. Fejét a küszöbre fektette, orrát az ajtó üvegéhez nyomta.
Tücsi lassan nővé érett.
Nőni kezdett a hasa. Tudni lehetett, hogy ez nem a jóllakottság jele.
Kosarát egyre gyakrabban a kutyaólra cserélte. Nagycsaládnak külön ház jár.
Apa betette a kosarat az ólba, mondván: Tücsi azt úgy szereti. Tényleg szerette.
Egyik délután aztán megindult a szülés. Kimentem megnézni, minden rendben megy-e. Nedves, fekete, egérméretű jószágok igyekeztek Tücsi keblei felé. Egyikük a kosár mellett feküdt a porban.
Be akartam tenni az anyja mellé, de már nem volt élet benne.
Nem fogtam még élettelen testet.
Meleg volt és nedves és puha és hajlékony.
Átkoztam apámat, amiért betette azt a hülye kosarat az ólba. Ha nem teszi be, akkor minden jó lenne, Tücsinek nem kéne csigává gömbölyödve tűrni a vajúdás fájdalmait, nehogy egyik-másik kicsinyét kilökje a kosárból.
Már hat kiskutya volt.
Több mint egy fél órája nem született új. Tücsi kijött az ólból.
Gondoltam, itt az ideje, hogy rendet tegyek.
Tudtam, hogy a legfontosabb ilyenkor a kutyának a nyugalom, de nem akartam, hogy még egy kölyök elpusztuljon.
Kipakoltam a kutyákat egy rongyra. Kivettem a kosarat. Vágtam egy szőnyegdarabot és betettem az ólba.
Tücsi közben visszaért.
Fel-alá járt. Zavart volt. Néha szájába vette egyik-másik makogó kölyke fejét, aztán elengedte. Bepakoltam a kölyköket.
Láttam, hogy Tücsi távolodik, és menet közben elpottyant még egy kutyát.
Visszafordult. Szájába vette a még fehér burokban tekergőző fekete jószágot, és futott vele.
Bebújt a házunk melletti árkokat összekötő betoncsőbe, melynek egyik felét az eső mosta föld rég betemette.
Az ólban hat kiskutya tekergőzött.
Anyátlanul.
Tücsi pedig a gödörben.
Féltem, hogy az újszülött kicsik elpusztulnak az anyjuk nélkül. Megpróbáltam előcsalni Tücsit.
Újra egyesíteni akartam a családot. Láttam a szeme csillogását, de hiába hívtam, nem mozdult.
A cső betemetett végéhez volt közelebb.
Ki kellett hoznom onnan.
Ásni kezdtem.
Eljutottam hozzá. Öt kölyök feküdt mellette a sárban, az avarban. Ahogy ástam, rájuk szóródott a föld. Ölembe vettem a véres, magzatvizes, földes kutyákat, a pólómba csavartam, és az ólhoz vittem őket. Tücsi farokcsóválva követett, és néha a két hátsó lábára ágaskodott, hogy megnézze gyermekeit. Betettem őket a többiekhez.
A tizenegy kölyök végre mind a helyén volt. Boldogan cimbálták anyjuk melleit.
Másnap hívtuk az állatorvost.
Kilenc kölyköt elaltatattunk.
Igen én is. Én is tudtam, hogy nem maradhat mind életben.
De azt akartam, hogy a kiskutyákat a felelősségteljes gazda ítélje halálra, ne az az ostoba kosár, melyet apám felelőtlenül betett az ólba.
Csak ketten maradhattak.
Apám választotta ki ezt a kettőt. Az életre.
Így a másik kilencet is. A pusztulásra.
Én pedig úgy éreztem, jár neki ez a büntetés. Jár neki a teher, a döntés terhe.
Fotó: Révai Sára
{jcomments on}
