1989 novembere. Ákos, Norbi és Shado egy harmadik emeleti lakás erkélyén ácsorogva bambulnak bele a ködös panorámába. Mindhárman egyszerre lógnak a suliból, közös terv alapján, betegséget színlelve. Ki akarják használni a különleges alkalmat, de egyikőjüknek sincs semmi ötlete, hogy valami emlékezetes hülyeséget műveljenek.
„Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk. Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk.” –a fiúkkórusban morogják a rögtönzött mondókát, miközben az erkély korlátjába kapaszkodva hintáztatják magukat.
– Mit kéne? Egyértelmű. Valakivel kibaszni. Jó érzés, hogy mindenki dolgozik, tanul, mi meg köpködünk lefele egy erkélyről. – nyugtázza a különleges helyzetet Ákos.
– Ti mit mondtatok a dokinak? Hm? Shado? – Norbi mosolyogva kérdi a fiúkat.
– Fáj a torkom, meg lázam van. A fejem is fáj, ennyi.
– Hogy a faszba? Lázad? Nem mérte meg? – kérdi hitetlenkedve Ákos.
– Párizs doki? Dehogy. Elhitte. Volt lázam, otthon, de bevettem gyógyszert, és elmúlt, mire elmentem hozzá a rendelőbe. Ennyit mondtam neki. Ezt nem tudja ellenőrizni. – válaszolja elégedetten Shado.
– Én csak annyit mondtam, hogy nem érzem jól magam, fejfájás, torokfájás. Lázat nem mertem megkockáztatni. – mondja Norbi.
– Ezért kaptál csak három napos kimenőt. Nekem egy hét, egy teljes hét. Megspékelve a hétvégékkel. Kilenc nap. De szépen hangzik. Kurva jó. Ákos, te mennyit is kaptál?
– Két nap.
– De pöcs vagy. – neveti ki Ákost Shado.
– Jól van, bazmeg, én nem vagyok rutinos lógós. Nincs is hármasom félévkor. De kettesem se.
– Na, jó, elég a versengésből, itt vagyunk, mindhárman egyszerre, tessék valami gonoszságot kieszelni. – inti le Shadóékat Norbi.
„Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk. Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk.”
– Gonoszságot? Hehe. De olyat, hogy valakinek fájjon, még évek múlva is, lelkileg – mondja gunyorosan Ákos.
– Kéne valamit, de mit? Vizeszacskót? De lófasz az egész, itt a belső udvarban nincs mozgás, nem jár erre senki, akit meg lehetne dobálni krumplival, vagy valami ilyesmivel. – tekintget körbe az erkélyről Shado.
„Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk. Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk.”
– A ti erkélyetek sokkal jobb, az a főutcára néz, ott van esemény. Nem megyünk át hozzátok? – kérdi Norbi.
– Veszélyes. Apu bármikor hazajöhet.
– Ez gyenge kifogás, Shado, ha faterod hazajön, és nem vagy otthon, már buktad az egészet, mivel neked otthon kéne feküdnöd. Lázasan, betegen, kábán. – böki meg Ákos Shadót.
– Jól van, most itt vagyunk nálatok, innen kéne valamit, de mit?
„Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk. Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk.”
– Nézzünk videót. Milyen filmetek van? – veti fel az ötletet Norbi.
– Takarodjál már, videót bármikor nézhetünk, most nincsenek itthon anyuék, ki kéne használni.
– Tényleg, van új filmed? – Shado belép az erkélyről, és belenéz a kupac videokazettába.
– Jakabtól kértük kölcsön. Sheriff az égből, Kincs, ami nincs, És megint dühbe jövünk. Meg még pár szar. Mindet láttuk már. De filmnézés? Ugyan! Ma délelőtt valami durvább kéne, de mi? – túráztatja magát Ákos, majd egy hosszút köp le a mélybe.
„Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk. Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk.”
– Ez a köpködés, bazmeg, Zolával nagyon megy nektek. Lent már egy tónak kellene lennie, amennyit ti lecsuláztatok innen. – elmélkedik nevetve Norbi.
– De tényleg, amikor felcsöngetünk hozzátok, akkor mi a fenét tudtok tétovázni Zolával? Benyomom a lenti csengőt, erre kijössz először te, némán bámulsz rám, majd köpsz. Kijön Zola, az is köp egyet, de nem mondtok semmit. Miért? – kérdi kíváncsian Shado.
– Miért, Shadika? Miért? Mert még akkor hirtelenjében nem tudjuk, hogy: „Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk. Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk. Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk. Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk.”
– Hülyék vagytok, nagyon hülyék, azért. – teszi hozzá Norbi.
– Kispityuéknál kéne nyomni ezt a dobálósat. Negyedik emeleti erkély, főutcára figyel, nem is látnak fel, ha valakit fejbekúrsz véletlenül. Onnan lehet sorozni a közönséget. Az erkélyük tele van akkora birsalmákkal, mint a fejed, Shado. Meg karalábé, krumpli. Kész konyhakert. Tojást is dobtunk már, kamionokra. Kurva jó volt, a szétloccsant cuccot vitték szépen magukkal külföldre a ponyván. – emlékezik mosolyogva Ákos.
– Azt akkor szoktuk, ha a szülei elmennek Cseszkóba, olyankor szabad a pálya, még a tetőre is ki lehet menni, egyedül Pityu faterjának van kulcsa a tetőfeljáróhoz. Onnan is adagoltuk már a töltényeket. És semmi ellenállás. Soha nem fogtak meg. – mondja nagy nyugalommal Shado.
– De egyszer volt valami, az hogy is volt? Két marha, a könyvkötő kis szőke unokáját dobáltátok krumplival a tetőről, erre feljött a tata értetek, mert kifigyeltek. Hogyvolt pontosan? – eleveníti fel a történteket nevetve Norbi.
– Igen, az elég kemény volt. Feljött a tata, és bazmeg, olyan hülye volt, hogy lezavart bennünket a vaslépcsőn. Felnyitotta a feljáró tetejét, és leengedett előre, ennyi esze volt. Mi meg leszaladtunk a lépcsőházban, ki az utcára, és onnan meg világgá. Elfutottunk a kígyófáig, oda senki nem jött utánunk. – részletezi röhögve Ákos.
– Igen, ha előre lement volna, és megvár a negyediken, hogy szépen másszunk le a vas lépcsőfokokon, akkor lepofozhatott volna, de így beszopta. – folytatja kuncogva Shado.
– Hé, ez mi? Mi ez? Halljátok? Uh, bassza meg, kulcs a zárban, apám hazajött, tűnés! – Ákos bevágódik az ágyba, takaró állig, Norbi és Shado dermedten állnak mellette.
Dani bácsi belép, leteszi a kiváltott Maripent az asztalra, majd kérdőre vonja a fiúkat, akik hebegve válaszolnak, hogy leckét hoztak, meg látogatni jöttek, de már mennek is, csókolom, csókolom – húzzák a cipőjüket, majd kisurrannak az ajtón. Ákos fájdalmas arckifejezéssel fekszik az ágyban. Fejében egy mondóka kering:
„Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk. Mit kéne, mit kéne, várjunk, várjunk.”{jcomments on}
