Archív

A rózsa másik neve

rozsaneve

„Az ifjak többé semmit sem hajlandók tanulni, a tudomány hanyatlik, az egész világ tótágast áll, vak vezet világtalant s taszít a szakadékba…” – sóhajt Melki Adso, Umberto Eco A rózsa neve című regényének XIV. századi elbeszélője-főszereplője. Az európai sajtó pedig most egy emberként sóhajtott föl, mondván, az olasz író „lebutította” harminc évvel ezelőtt kiadott regényét – ahogyan írták – a minus habens, a történelmi, vallási ismeretek nélküli fiatalok számára. Ez, mint Eco és magyar fordítója, Barna Imre nyilatkozta, butaság. Viszont tényleg készült egy javított változat.

A bolognai egyetem professzora 1980-ban jelentette meg A rózsa nevét olaszul, azóta – mint a Népszabadság írta – 47 nyelvre fordították le, eddig 30 millió példányban kelt el, és nemrég nálunk is újból ki kellett adni, mert a legutóbbi kiadás elfogyott. Gyilkosság-sorozat egy kolostorban, természetesen egy angol szerzetes jár a végére, fiatal útitársa oldalán, utóbbi öregkori visszaemlékezése a regény törzse. Jean-Jacques Annaud 1986-ban nézhető filmet forgatott belőle Sean Connery és Christian Slater főszereplésével – ők láthatók a képen – és ez majdnem olyan népszerű lett, mint a regény.

A javított kiadásról először nyilatkozva Umberto Eco azt mondta, sajnálja, hogy amikor a harminc évvel ezelőtt a könyvön dolgozott, még nem létezett internet. Ha már akkor használhatta volna ezt a segédeszközt, nem fordulhatott volna elő, hogy a középkori európai növények közé sorolja a tököt, összekeverve a cikóriával, holott a tök a krumplival és a paprikával együtt később, Amerikából került át hozzánk. Most korrigált. Amiatt is hozzá kellett nyúlni a szöveghez, mert a másodperc fogalmát, amit szintén használ, a történet idejében még nem ismerték. A francia Le Monde, majd a spanyol El País ebből a bejelentésből, és abból vonhatott le nagyon messzemenő következtetést, hogy Eco megemlítette: az amerikai fordító harminc éve azért aggodalmaskodott, mert sok a latin szöveg a regényben, pedig ez a nyelv az amerikaiak számára „olyan, mint a magyar, teljesen érthetetlen”. Eco akkor úgy gondolta, nem is muszáj érteni a latin mondatokat. Most viszont erre a szempontra odafigyelt, és így módosított a szövegen, továbbá eltüntette az ismétléseket, javított itt-ott az elbeszélés ritmusán. Barna Imre, a regény fordítója, az Európa Könyvkiadó igazgatója már látta a korrigált szöveget, és szerinte ez egyáltalán nem lebutított változat. Főleg, hogy – legalábbis a magyar kiadásokban – hátul olvasható a latin szövegek fordítása, magyarázata.

Az olvasó ettől még aggodalmaskodhat, hogy a javítás nyomán mennyire sérül az a finom illúzió, amelyet a regény elején Eco megteremt. Nevezetesen, hogy a mese szerint a filológus elbeszélő – akit nyugodtan lehet vele azonosítani – talál egy régi kéziratot, és közreadja. Most vegyük tudomásul, hogy mégse tök szerepelt abban a régi szövegben, hanem cikória?

Ez az aggodalom azonnal eloszlik, ha kézbe vesszük a regényt, és pontosan fölidéződik a kerettörténet. Az elbeszélő egy XIV. században élt német szerzetes latin nyelven írt művének XVII. századi kiadása alapján készített „bizonytalan neogótikus francia változatot” ad közre, olasz nyelven. Ennyi közvetítésen keresztül miért ne maradhatna hiba ebben a „fordításban”? Ráadásul a közreadó le is szögezi, „úgy másolok, hogy mit sem törődöm az időszerűséggel”.

Szinte biztos, hogy a francia és spanyol újságírók ugyanannak a hiedelemnek estek áldozatul, aminek a könyv újbóli magyar olvasója: ahogy odanéz a polcra, mintha ma is eleven lenne az élmény. Csak nemrégen volt a kezemben. Holott, ha utána számolunk, több mint tíz éve. Ezalatt sokat változik egy ember, kikupálódhat, ha azelőtt minus habens volt, most pedig mintha egy új könyvet olvasna, pedig még a régi változatlehet csak a kezében.Biztos például, hogy ha korábbannem, most már megállapodik a szem Melki Adso megjegyzésén, hogy a franciák, „ama romlott ország fiai mindenkor a maguk fajtájának az érdekeit nézték, s képtelenek rá, hogy szellemi hazájuknak az egész világot tekintsék”, vagy azon, hogy Adso nem érti Baskerville-i Vilmos egyik furcsa megjegyzését, és azzal intézi el, hogy Vilmos honfitársai „gyakorta mondanak olyasmit, amiben vajmi csekély munkája van az ész megvilágosító erejének”. Másutt pedig: „…egy északi embernek nagyon nehéz Itália vallási és politikai viszontagságai között eligazodnia.”

Az is érdekes kérdés, hogy joga van-e egy szerzőnek átírni saját regényét harminc évvel később. Főleg, ha a könyvet a világ száz legfontosabb műve közé sorolja, és XX. századi alapműnek nevezi a Le Monde, és tényleg alaposan beépült az emlékezetbe. Szerzői jogi szempontból biztosan megteheti, de nem illene-e tiszteletben tartani több tízmillió olvasói élményt? Lehet, hogy illene, de ilyen esetben szó sem lehet udvariasságról. A Népszabadság többek között Ottlik Gézát említi, aki Továbbélők című regényét újraírta, ez lett az Iskola a határon. Spiró György pedig A jövevényt adta ki módosítva, Messiások címen. Mindkettejüknél nagyobb változtatást eszközölt viszont Szabó Lőrinc, aki négy, 1926 előtt született verseskötetét, a Föld, Erdő, Isten-t, a Kalibán-t, a Fény, fény, fény-t és A Sátán Műremekei-t írta át, versről versre, és ezen sokan felhördültek. Azt mondták, ehhez nincs joga a költőnek, meghamisította múltját, fiatalkorát, és ezek a versek úgy is elég szépek voltak. A költő nagyon határozottan vallotta, hogy ezeknek az embereknek nincs igazuk, és aki javított, az nem mai énje, mai lelkiállapota, hanem az őse; a versek nyersanyagához csak a műgondot és azt a munkát adta hozzá most, amit akkor kellett volna, slendrián fiatalkorában. Most, mint aki befejezi az életét, megnyugodott, hogy sikerült ez a vállalkozás. A Vers és valóságban így indokol: „nem lett volna jó valahonnan a túlvilágról esetleg egy egész örökkévalóságon át bosszankodva nézni vissza a földre, hogy milyen rendetlenség maradt utánam. Mert biztosan ott álltam volna – ott állanék – tehetetlen kísértetként minden könyvtárban, ahol előveszik a műveimet. Elképzelni is szörnyű szorongás, hogy csakugyan ott vagyok, ott lebzselek, keringek az olvasó előtt és mögött és sehogy se bírok jelt adni neki, nem tudom megkérni, hogy ezt a verset így értse, azt a sort úgy, és hogy a harmadikon legyen szíves egyszerűen túllapozni.”

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top