Nehéz átkapcsolni kritikusból anyába, tanárból szakácsba és így tovább. Néha napokig eltart, mire az egyikből hajlandó vagyok átmenni a másikba. Lustaságból, természetesen. Leszámítva, mikor mondjuk, fáradt tanárként híradót nézek, és olyan hirtelenséggel kell megragadnom a fiam grabancát, hogy ne az orrával kenje fel a parkettát ágyon ugrálás közben, ahogy egy anyatigris tudja csak elkapni a szakadék peremén billegő kölykét. Kölyköm, ez is milyen jó szó, most látom csak.
Na, hát a kölyköm napról napra nagyobb gézengúz. Mit neki bölcsi, megszerzi magának a nevelőt, és kizsarolja tőle a kellő figyelmet. Egy adott ponton, hosszan töröm a fejem azon, hogy ezt én miért támogatom/helyeslem magamban. Beleszédülök, annyit agyalok rajta. A végső érv, hogy azért ez mégiscsak kreatívabb stratégia, mint mondjuk, a kerengés. Mert vannak kisgyerekek ott a homokos, szomorú, vizes bölcsiben, letéve minden reményről, bölcsen bólintanak kis gyerekfejükkel, és elkezdenek kerengeni. Céltalanul, nézelődve. Mint akik nem számítanak már senki figyelmére ezen az emberi tájon. Olyan megható volt figyelni ezt egy beszoktatós hétig. És torokszorító is. Az eltűnés vágya, leginkább az határozhatja meg őket ebbéli igyekezetükben. Mármint a kerengésében. Ne tűnjek fel, legyek láthatatlan, simuljak bele a tájba. Ez is egy szociális stratégia, nem tagadom.
Máté meg úgy veszem észre, harcol. Igaz, hogy
vannak a harcának kevésbé kedves oldalai is, pl. a virnyogás. Iszonyú hangfekvésben, hosszan, mélyen és teljes erőbedobással virnyog mostanában, ha valami kell. Általában erre használja. Mert ha valami nem kell, azt roppant egyértelművé tudja tenni elfordulással vagy eltolással. Ez az agresszív virnyogás viszont kibírhatatlan. A suttogó stratégia elvében próbáltam lecsillapítani. Hallja meg a saját idegesítő hangját, hátha abbahagyja. De nem. Elmagyaráztam neki, hogy ez egyáltalán nem kedves dolog, és nem teszi szerethetővé. Leszarja. Hát, fogjuk fel úgy, hogy levezetendő pszichés energiáit ekképpen kanalizálja. És remélem, csak rövid távon fogja jó megoldásnak tartani.
Harcának másik sajátos aspektusa, hogy az istennek se tudja átaludni az éjszakát. Mindenre gondoltunk, hogy éhes, hogy szomjas, hogy rosszat álmodik, hogy nem fárad ki eléggé, mindhiába. Etetni biztosan nem fogom. Nem elég, hogy önkívületi állapotban kell elfogadható éjjeli nyughelyet biztosítanom neki, kellőképp szoros/tág ölelésegyütthatóval, de hogy még etessem is… Hát, nem. Az anya is csak egy hullafáradt izé, akinek szüksége van min. 6 óra szunyára. Ezen nem tudok fennakadni, így van, mióta az eszemet tudom. S bár elfogadom két illetve három órákat alvó embertársaim érveit, nem tudom őket magamévá tenni semmiképp.
Máté szociális bajvívásához kapcsolódhat még az a tény, hogy ül a fürészporban, kisházat építenek apával, úgy tesz, mint akinek minden figyelmét leköti a fúrógép, és közben szemmel láthatóan azon vigyorog, hogy mi megbeszéljük fölötte, hogy szemtelenül ért mindent, és nem hajlandó megszakítani konok, gyermeki szótlanságát. Bár megjelentek olyan szótagok, mint a re (repülő), illetve bu (busz). Ez azonban vajmi kevés, ahhoz képest, amit tudna. Mintha ilyenkor úgymond elszólná magát.
És még van az apa reggeli munkába menésének szóló gyászmunka. Ami abból áll, hogy hatkor kipattan az ágyból, még látja, ahogy lemegy az apja a lépcsőfordulón, de már fülsiketítőn üvölt, és fél órán keresztül rázza a biztonsági rácsot, hogy báááá, de szar ez így. Kiéli mintegy az apja helyett is a reggeli kelés gyötrelmét. És hiába szép szó, hiába dörgedelem, kigyászolja apa elvesztését. Aztán átkapcsol anya gyermekébe. Azért neki se könnyű, na.
{jcomments on}
