Archív

A munka frontján II.

munkafrontn2

Egy újsághírből az új csukda-projektről: „egykori laktanyákba zárnák el a hajléktalanokat, sőt, az is felmerült, hogy rendőrökkel őriztetnék őket”

Mindenkinek van egy hajléktalanja. Pontosabban megfigyeltem, hogy mindenki megfigyeli a hajléktalanokat. Az írók tovább mennek, meg is írják. Ki részvéttel, ki háborogva, ki közönyösen stb.

A hajléktalanokat többnyire könnyű megfigyelni, ezért is választjuk ki őket megfigyelésre: a hajléktalanok számottevő része ugyanis a napszak egy bizonyos időszakában mindennap ugyanazon a helyen van. Ez nem azt jelenti, hogy nem mozognak – nagyon is helyet kényszerülnek változtatni időnként, különben jönnek a rend őrei, a közterület-felügyelők, és arrébb terelik őket. Újabban majd bekasztlizzák őket, akkor végképp egy helyen lehetnek, folyton-folyvást. Mindnyájan. A hajléktalan ma még rituálisan folyamatos helyváltoztatásra kényszerül, mint egy tanulmányban olvasom, ez napi szinten menetrendszerűen rögzülhet bennük – hajléktalanszálló, üvegbeváltó, nyilvános klozet, vendéglők hátsó kijárata az ételmaradékért s így tovább, ilyesmik határozzák meg napi életritmusukat.

Azt is megfigyeltem, hogy leginkább akkor íródik valami a hajléktalanokról, ha fogytán a téma, kiürült az ötletbödön. Íme, én is elérkeztem e pontra, mentségemre legyen mondva, hogy mostanság a munka frontján pörgök, a megírható dolgok java üzleti titok, másfelől, mondhatni, a számok világában élek, statisztika-hegyek közepette, de ezt egyáltalán nem panaszkodásból mondom, ám jelzem, hogy az élmények tárháza, mi tárcává válhatna, üresedik. A munkások világa ugyanis olyan, hogy a munkán kívül aligha történik érdemleges, marad még a munkába menet-jövet nem is oly rövid ideje, ilyenkor lehet megfigyelni és olvasni, értelemszerűen egyiket csak a másik kárára. Ezért döntöttem ama módszer mellett, hogy kipécézek egy-egy pontot, aztán azt figyelem meg.

Választásom – a fentiek tükrében nem csoda – egy hajléktalan párosra esett, akik a budai Duna-parton, a Szépvölgyi útnál a parkban sátortáboroznak. Ha úgy veszem, van ízlésük: Duna, a Margit sziget látványa, zöld felület, még a Szépvölgyi név is szépen hangzik. Idősnek tűnő pár – nyilván úgy ötven körüliek, csak eszi – mit eszi, zabálja – őket az idő, kis kék turistasátorral. Egyikük, reggeli nyolc és kilenc óra magasságában járunk, mindig alszik: a férfi, a melegre való tekintettel a füvön, de bebugyolálva, mellette üres műanyag borosflakon. A nő eközben a kutyájukat simogatta. Ez egy kedden volt. Szerdán a nő aludt, benn a sátorban, eközben a férfi törökülésben egy piros műanyag tál fölött a bajszát nyírta, úriember módjára. Csütörtökön ismét a férfi aludt, időközben, noha augusztus első fele volt, hajnalra tíz fok alá hűlt a levegő. A nő a sátor előtt ült, bozontos hajjal, láthatólag most ébredezett, kezében bögre. A következő héten már vendégük akadt, egy hajléktalan férfi letérdelve beszélgetett velük, mindketten ébren, a sátor előtt figyelték a hátizsákos jövevény szavait. Idill.

Aztán a hőség jött, a kánikulában néha elfelejtettem felnézni a Szépvölgyi útnál. Nem tudtam hát, mit csináltak éppen aznap, úgy fél kilenc és kilenc között, kissé mardosott is a lelkiismeret, vagy csak bosszús voltam, hogy miféle megfigyelő vagyok, semmilyen, belemerülök a könyvbe, aztán itt van, hézagos a tudásom róluk. Azt sem tudom, mi van velük! Visszafelé még inkább elfeledkeztem róluk a tikkasztó nyári késő délutánban, ülőhely sem akadt a szerelvény baloldalán, ahonnan jobban megfigyelhettem volna őket. Aztán maga a HÉV csődölt be egy hétre, a pótlóbusz meg nem arra megy, ugrottak az én hajléktalanjaim…

Ma már ismét jár a HÉV, lehűlt a levegő is, de mit látok? A sátor lebontva, a férfi alszik, mellette egy másik matracon jól bebugyolálva egy másik nő szuszog, arcát épp a szerelvény felé fordítja, látom, ez nem az a nő. Amaz a nő kissé odébb ül, bozontos hajjal ismét, mered maga elé, ébredezik. Körülöttük ezer zacskó, mind teletömve, a füleik összebogozva. Mintha útra készen állnának, pedig ketten is alszanak még, ott az összes málhájuk, a pakkok, szatyrok. Meglepődve látom, az egyik zacskó bookline-os, messziről felismerni jellegzetes világoszöld színéről, de a feliratot is jól el tudom olvasni. Bookline-os szatyor a hajléktalanoknál: van még remény a könyvek világában. Jóllehet biztos, hogy nem neten rendeltek könyvet, nem onnan származik a műanyag zacskó, kukázhatták azt is. De jó belegondolni, hogy talán mégsem.

Aztán indul a HÉV, közeleg az ősz, kezdődik az iskola, nyílnak már a téli éji menedékhelyek. Meg a csukdák.

Fotó: Révai Sára

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top