Archív

Suliinterjú Böszörményi Gyulával

pocsai

Iskolai feladatnak lenni jó – furcsa, kissé hátborzongató (hogy röpül az idő – már ilyen vén volnék?), de mégis csak kellemes érzés.

Irodalmi portálunk egyik állandó szerzőjét, Böszörményi Gyulát a jövő egyik riportere kereste fel a kéréssel: osztályfőnökétől a Minerva Érettségizettek Szakközépiskolája újságíróképzésén („Ez ilyen OKJ-s cucc!” – magyarázta a lány) azt kapta feladatul, hogy interjút készítsen valakivel. Ő a kollégánkat választotta, s jött kihegyezett ceruzával, jegyzettömbbel, esetleg helyes kis ultrakütyü-diktafonnal… Nem, ez ma már nem így megy! Nem személyesen jött (140 km-es utazás egy iskolai interjúért botorság is volna – majd, ha már a szakmában dolgozik, akkor… mert egy jó interjúhoz a kérdezett tekintete, gesztusai is fontosak), helyette e-mail-ben küldte el a kérdéseit. S mivel a végeredmény egész jó lett, s tán a válaszok se túl suták, hát leközöljük az anyagot, remélve, hogy eme ifjú riporter nevével nem most találkozunk utoljára.

Pocsai Annamária –

Interjú Böszörményi Gyula íróval

Mi az a három szó, amivel leginkább jellemezni tudnád magad?

Döbbenetes tehetség. Frenetikus fantázia. Abszolút szerénység. J No, nem, ez persze marhaság. Valójában erre a kérdésre rettenetesen nehéz őszinte választ adni, mert az ember önmagát sosem látja tisztán, valóságosan, „igazul” – sokkal inkább látja „tükör által homályosan”. Szeretném hinni, hogy a három engem leginkább jellemző szó a kitartás, a nyíltság és az egészséges optimizmus [egészséges, azaz pesszimizmusba hajló].

Hogy indult az írással való kapcsolatod?

Az olvasással és a bezártsággal. Kétéves korom óta voltam négy fal, később intézeti négy fal közé zárva, ami csak az utóbbi hét évben, mióta megnősültem, változott. Gondolataim, érzéseim viszont mindig is e négy falon túlra vágyakoztak, és a könyvek hamar megmutatták a lehetséges szökési útvonalat. „Ha nem repülhetsz, írj a repülésről” – olvastam kölyökkoromban egy orvos tanácsát, aki a szívbeteg, s így a repüléstől eltiltott pilótának adott. Ez a mondat számomra a megvilágosodás erejével hatott. Ráadásul egész kicsi korom óta azt éreztem, hogy a szüleim, a családom számára én csak egy szánandó, fölösleges, pátyolgatásra igen, de semmi másra nem jó lény vagyok – épp ezért egész életemben az a vágy hajtott, hogy bebizonyítsam nekik: nem hiába születtem. Tudtam, hogy valami nem hétköznapit kell tennem, mert ha csak átlagos bedolgozóként, pl. szalvétahajtogatóként élem le az életemet, az kudarc. Tudatosan kerestem, mi az, amit mozgásképtelenül is „világszínvonalon” lehet csinálni, és így találtam rá az írásra. Persze a sikerhez kevés lett volna az elhatározás, és sokszor éreztem úgy életemben, hogy sajna a tehetség nem is adatott meg a tervemhez, de aztán… Valami mégis összejött, asszem.

Mi volt a legnagyobb hatással rád, mi vagy ki inspirál/inspirált leginkább az eddigi munkáid során?

Sokan és sok minden. Elsőként azonban a fájdalmat, a testi és lelki szenvedést, a megalázottságot kell említenem. Ez, ezek mindig hatalmas hajtóerőt adtak a munkához. Kollegákkal szoktunk beszélgetni róla, hogy vajon miért oly csekély a svájci művészek száma. Végkövetkeztetés: mert a svájciak évszázadok óta jólétben, biztonságban élnek, amit persze az egyéni katasztrófák [betegség, baleset] meg-megzavarnak, de azért a svájci embert mégis messze elkerülik a nagy megrázkódtatások – így aztán nagyon kevés igazán nagy művész születik közöttük. Persze a negatív erőkön kívül a pozitív hatások is segítettek. Egy-egy remekmű olvasása [Hrabaltól pl. mindig írhatnékom támad], vagy épp az, hogy észreveszem: erről vagy arról eddig még senki sem írt, pedig érdekes [így született a Gergő-sorozatom: előttem még senki nem írt olyan ifjúsági regényt, aminek témája a magyar ősmítosz volt]. Ja, és még valami NAGYON nagy munkakedvet képes adni: a beígért honorárium J!

Melyik könyved áll a legközelebb a szívedhez?

Ez változó, de nem a legsikeresebb [Gergő és az álomfogók]. A 9… 8… 7… sorozatot pl. azért érzem az egyik legfontosabb könyvemnek, mert a mai értelmes! Tinik szorongásairól, félelmeiről szól, és rengeteg visszajelzés igazolja, hogy valamit tényleg eltaláltam vele. Az „értelmes tini” kifejezést azért hangsúlyozom, mert a fogyasztói társadalom, karöltve a totál nemtörődöm szülőkkel és az életunt pedagógusokkal [tisztelet a ritka kivételnek] mára kitermelt egy jó vaskos tini réteget, mely szó szerint agyhalott – nem nekik írok!

Ha nem ezt csinálnád, mi lenne a hivatásod?

Mivel másra nincs lehetőségem, hisz bányásznak, vagy akrobatának aligha válnék be, mára valószínűleg hivatásos alkesz, vagy drogos volnék – és ez sajna nem vicc. Az íráshoz „csak” papír, toll, önálló gondolat és tehetség kell. Mázlim van, mert mindezt megkaptam a sorstól. Viszont már húszévesen idősek otthonába dugott a család [ők kényszerűségből – sehonnan nem kaptak segítséget, tehát választaniuk kellett: kollektív éhenhalás, vagy Gyuszika megy a gettóba] és az állam „szociális gondoskodása”, ezért ha nem tudnék írni, másfelé sem lett volna utam, hisz semmiféle tanulási lehetőséget nem biztosítottak a számomra. Na, jó, esetleg tanulhattam volna nyelveket, hogy fordítsak, de sajna eszelősen rossz a memóriám, így mára kiderült, hogy képtelen vagyok megtanulni más nyelveket.

Mire vagy a legbüszkébb a munkádban vagy a magánéletedben?

A munkámban arra, hogy mára egyenrangúként kezelnek azok az irodalmi nagyságok, akikre valaha úgy tekintettem, mint a félistenekre. Álmomban sem reméltem, hogy egyszer Csukás Pista bátyámmal egy asztalnál dedikálhatok, Lázár Ervin pedig megköszöni nekem a Gergő-regényemet, mondván: „végre nekem is írt valaki egy mesét”. Azt se gondoltam volna, hogy egyszer majd saját, havonta jelentkező irodalmi estem [trendin kifejezve: talk show-m] lesz Könyvkóstoló címmel, ami mára olyan rangot szerzett, hogy a legnevesebb írók bizony megsértődnek, ha még nem hívtam őket. A magánéletben pedig egyértelműen a feleségemre, Noémire vagyok a legbüszkébb, aki nélkül sosem mászhattam volna ki az intézeti lét nyomorúságából, s aki ma is olyan életkörülményeket varázsol, hogy dolgozni tudjak – ő adott hozzá erőt, bátorságot, hitet, hogy ki merjek jönni az intézetből, és elhiggyem, hogy menni fog.

Ha lenne három kívánságod, mik lennének azok?

Első: ha nem is örök élet, de legalább 2-300 éves élethossz, természetesen a feleségemnek és a kutyáinknak is, méghozzá legalább olyan egészségesen, hogy élvezhető is legyen, kettő: anyagi biztonság [nem gazdagság! – átlagos, stressz nélküli biztonság! – a sok pénz meghülyít], három: jöjjön vissza közénk legalább néhány évtizedre a nagymamám, nagypapám, nagybátyám, hogy lássák, mi van velünk most, és együtt lehessünk.

Mi az az álom vagy terv, amit leginkább szeretnél megvalósítani az életben?

Jó volna komoly, nagy filmes projekteket írni, amik meg is valósulnak. Jó volna néhány évet az USA-ban és Angliában élni. Jó volna néhány sikeres színdarabot írni. Nagyon jó volna magyar rajzfilmeket írni – igen, ez nagyon-nagyon jó volna, így aztán kár, hogy ma semmi esély rá, s Tudjukkukiknek köszönhetően száz éven belül már nem is lesz. Jó volna a házunk előtt megjavítani a járdát, és bepucoltatni a ház elejét, mert kezd katasztrofális lenni. Jó volna több fa a kertbe.

Milyen könyvet olvastál legutóbb?

Általában több könyvet olvasok párhuzamosan. Munkához legutóbb A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplóját olvastam [Békés Pál fordítása zseniális], szórakozásként pedig egy nemrég elhunyt, és szerintem alig ismert magyar író, Rubin Szilárd Csirkejáték c. regényét tettem magamévá.

Min dolgozol most?

Ez konkrétan mindig titkos, ráadásul párhuzamosan több munkát is kénytelen vagyok hajtani. Jelenleg egyrészt a Gergő és az álomfogók musical átiratának előkészítésén dolgozom, mivel a kassai színház műsorra szeretné vinni. Mellette szombatonként a Librarius irodalmi portálra is kell írnom hol ezt, hol azt, legtöbbször mesét. Ezen kívül rendre kérnek tőlem írásokat jótékonysági célra, vagy lapokba, szóval ez amolyan váratlan kötelezettség szokott lenni. S végül: természetesen egy új regényen dolgozom, amiről viszont nem beszélek még a kiadómnak [Könyvmolyképző] se, mert a végén még kipukkad, mint egy lufi [nem a kiadóm – az ötlet].

A fotón Pocsai Annamária és testvére látható.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top