Ennek a macskánknak nem volt neve.
Még neve sem volt.
Se gazdája, se öröme.
Tisztességtelen dolog a névtelenség bizonytalanságban hagyni egy állatot, de nálunk ez mégis többször előfordult.
Általában akkor mulasztottuk el a keresztelőt, ha új macskánk vagy kutyánk született, és ezeket el akartunk ajándékozni.
Úgy gondoltuk, csak megzavarnánk szegényt, ha a fülébe belenevelnénk egy nekünk tetsző nevet, melyet új gazdája mindenképpen felül akar majd írni.
(Fotó: Révai Sára)
A nálunk otthont kereső kóbor állatoknak sem adtunk nevet. Mert, amit az ember elnevez, az az övé. Márpedig a kóbor az kóbor, az senkié. Az ilyet mi csak etettük, itattuk, megtűrtük az udvarunkban, és neveltük. De gazdái mi aztán nem voltunk.
Így tarthattuk magunkat az egy háznál egy kutya törvényéhez, mely főleg anyám miatt volt áthághatatlan. Akkor is azt mondtuk, hogy csak egy macskánk van, amikor egy másik is a gazdájának választott minket.
Ez a macska, a macskáktól szokatlan módon, egyedül, egykeként látta meg a napvilágot. A mi törvényes, a védekezéssel nem nagyon foglalkozó egy szem macskánk kölykeként.
Ennek ellenére nagyon kicsi és fejletlen volt. És fekete-fehér. (Bár ez a mi macskáinknál egyáltalán nem szokatlan.)
Mint minden utóddal, vele is az volt a tervünk, hogy keresünk neki egy odaadó gazdit. Vagy nem odaadót, de minden esetre gazdit. „Tolongtak” a jelentkezők. Így maradt ő is nálunk gazdátlanul, névtelenül.
És szeretet nélkül.
A macskáinkat többnyire én szoktam szeretgetni. De mivel általában azért rá szoktuk tukmálni ismerőseinkre az efféle fölösleget, igyekeztem távol tartani magam tőle. Nehogy nagyon megszeressem.
Persze mikor már kinőtt az eladható korból, vagyis amikor már nem fért bele az ember fél tenyerébe, már tudtam, hogy ő a nyakunkon marad. Nevet nem kaphatott továbbra sem, hiszen ez egyet jelentett volna a „többmacskájúság” törvényesítésével, de néha egy kis szeretettel azért megpróbáltam megdobni. Azért megdobni, mert megajándékozni a szeretettel nem lehetett, idegen volt számára az efféle ajándék, félt tőle. De amikor az általam feléje dobott szeretet eltalálta, nem bírt magával, annyira dorombolt.
Szeretetéhes kis jószág volt.
Csak azt nem tudta, hogyan lehet szeretethez jutni, és hogy mit lehet vele kezdeni.
Bár öt dekájával kifejlett korában is úgy nézett ki, mint egy kölyökmacska, nemcsak a szeretetre volt éhes, hanem minden másra is. Kivéve talán az egeret. Azt nem nagyon szerette.
Az evés élvezete elfeledtette vele ösztönös félelmét is. Amikor a tál fölé hajolva belefeledkezett a viszkászba, akkor oda lehetett hozzá menni. Fel lehetett venni, meg lehetett vakargatni az állát, mire ő lecsukta a szemét, jelezve, hogy ez igazán jól esik neki, ezt nyugodtan lehet folytatni.
Evésidőben tobzódott az élvezetekben. Tele pocak, vakargatás. Nagyjából ennyi jutott neki egész életében.
Egyszer aztán beteg lett. Leírhatnám, hogy pontosan mi volt a baja, de túlzott indiszkréció lenne ez a részemről, mely tisztességtelen volna vele szemben. Beteg volt és kész.
Elvittük az állatorvoshoz. A bátyám és én.
A doki értette a dolgát. Csak azért nem szíjazta be az ötdekás vérengző fenevadunk száját, mert annak olyan kicsi volt a feje, hogy nem tudta megfogni. Elkábította, aztán beavatkozott. A kábítás nem sikerült túl jól, mert szegény macska végig sírta a fájdalmas kezelést.
Majd a szívünk szakadt meg, de a szemmel látható siker vigaszt jelentett.
Körülbelül egy hétig minden rendben volt, a kór, mely cicánkat gyötörte, nyomtalanul eltűnt.
De a macskánk aztán visszaesett.
Újabb érzéstelenítés, újabb gyötrő állatorvosi kezelés, újabb gyógyulás. Gyógyulási remény.
A tünetek harmadszorra is jelentkeztek, és az állatorvos azt mondta, jobb volna nem kínozni szegényt tovább. Előbb-utóbb úgyis az lesz a vége…
Két napig néztük nyomorúságos helyzetét. Sajnáltuk. És undorodtunk is ettől a helyzettől, undorodtunk a gondolattól, hogy ez még ennél rosszabb is lehet. Tudtuk, hogy nem bírjuk minden nap nézni súlyosbodó nyomorát.
Csak nekem hagyta megfogni magát.
Kimentem, letettem elé egy kis szalámit. A csemegére azonnal kijött a bokrok alól. Megfogtam. Betekertem egy rongyba, hogy csak a feje, az egyetlen egészséges testrésze lógjon ki.
Aztán beültünk a kocsiba.
Az ablakon melegen besütött a nap. Ő szájában még a szalámi ízével feküdt az ölemben. Élvezte a meleget, élvezte a simogatást. Egészen ellazult. Életében először igazán elkényeztetve érezte magát. Két elülső lábát kihúzta a rongyok közül, megnyalintotta őket, aztán végighúzta a fején. Mosakodott.
Mikor megérkeztünk az állatorvoshoz, azt hitte, tudja, mi vár rá. Az ismerős szagok, a doktor erős keze, eszébe juttatták a fájdalmas kezeléseket.
– Csak egy injekció az egész. Nem fog fájni neki. Pár másodperc alatt elalszik – mondta az orvos.
Erősen fogtam a macskát. Éreztem a vékony kis csontokat, melyeket alig takart hús. Az orvos szúrt.
A macska pedig keservesen sírt, ki akarta tépni magát a kezeim közül, az áruló kezeim közül, melyek meghalni hozták őt ide. De én nem engedtem el. Tekergőző kis testében éreztem a szív kétségbeesett kalimpálását, küzdelmét a méreggel. Aztán a szív lelassult, majd feladta. A vékony, fehér kis végtagok mintha kifolytak volna az ujjaim közül, az apró fej előrebukott.
Nem elalvás volt ez. Az elalvás nem ilyen. Ez elpusztulás volt.
Kezemben ott volt ez a törékeny test, mely élete legszebb napjának hitte a pusztulásának napját.
Tudta ő, hogy beteg, talán azt is, hogy fajtársainál rövidebb életre van ítélve.
De most becsapták.
Meglopták.
Bizalmáért cserébe kivégezték.
Én csaptam be, én loptam meg, én végeztem ki.
Kezemből a halott testet engedtem belecsúszni a kis kartondobozba, névtelen macskám névtelen koporsójába.
Sosem szerettem macskát ennyire, mint ezt, ezt a halottat, sosem bántam macska halálát ennyire, mint ezét, ezét a névtelenét.
Életemben először döntöttem Isten helyett. Azóta is bánom.{jcomments on}
