Akárhogy is nézzük, Máté első szava – úgy értem, tudatosan és intencionálisan kiejtett hangzósora – a cici. Kicsit még tyés, de határozottan kivehető mögüle a cé. Aggódni kezdek, hogy ez a kulcsmetafora azonosítódik anyával – mert apának pl. soha nem mondja, és akkor csak odaszól majd nekem a fiam, hogy gyere, cici, menjünk. Én pedig, a két lábon járó cici, megyek.
Ha reggel, öltözködés közben rám ront a fürdőben, mit rám ront, eleve bent van, ki se megy, lesátorozik, úgy tesz, mint aki elfoglalt, és közben kukkol. Szóval, fürdőszoba, reggeli öltözködés, lehajolok, és akkor lecsap – tyityiiiiii. És fúrja bele a fejét, öleli, gyömöszköli, szimatolja.
Egyébként minden anyai bőrfelületre használatos a cici szó. Reggel, ha felébred, odakucorodik, és tyittyeg. Ha puszit ad, akkor is. Érdekes, hogy az apjával nincs ez. Mostanában már nagyon puszit sem ad. Csak a vállára fekteti a fejét. Tök más a viszonyuk, sokkal kimértebb, bár ez nem jelenti a bensőségesség hiányát. Férfipaktum. Kint vannak például az udvaron. Az égen fekete felhők dagadnak. Hallom, hogy beszélgetnek, tesznek-
vesznek. Sok a dolguk. Elered az eső. Ezek meg állnak a gesztenyefa alatt és nézik a tüzet. Tiszta legényromantika. Némán, átszellemülten állnak, Máté lazán fél karral átfogja az apja nyakát, és szótlanul merednek a tűzbe. Én meg idebentről úgy látom, hogy zuhog az eső. Ők nem úgy láthatják, mert már percek óta mozdulatlanok. Sokáig nem is szólok, biztos, én érzékelem rosszul, nem is esik annyira. De miután hallom, hogy veri az ablakot az eső, csak kiszólok, hogy hé, fiúk, esik, nem jöttök be? Ezek meg mintha álomból riadnának, de, de jövünk mindjárt. És akkor én, az anyasárkány, kénytelen vagyok fejhangon belerondítani a romantikába, hogy azonnal gyertek be, hát, zuhog az eső. De hogy ők a fa alatt álltak. Aha, de vizes a gyereknek a haja. Dehogy vizes. De hát csorog le a víz a fejéről. Á, csak egy kicsit. Na, azonnal menjetek szárítkozni. És csodálkozom magamon, hogy micsoda vehemenciával tudok kommandírozni, és mennyire utáltam, mikor az én anyám egzecíroztatott hasonlóképpen.
A legnehezebb azt hiszem, az az állandó empátia, amit Mátéval szemben éreznem kell. Mit érzékelhet most, mennyire éhes, mennyire szomjas, miért dülöngél, mennyire álmos, mennyire égeti a nap, mikor van elege a fürdésből. És főképp, mikor kell más mércével mérnem. Mert rendben, hogy megvan a saját érzékelési küszöböm, és mivel ő is emberből van, ezért lehet ehhez viszonyítani, sokszor azonban másképp érintik a jelenségek, események, mint engem. És akkor miben érintik másképp és mennyire. Pl. ne csorogjon a fejéről a víz, de nyugodtan járhat ő is zokni nélkül nyáron. Vagy kint maradhat még este hat után a kertben, de ne legyen nedves a szandálja.
Olyan ez, mint amikor állandóan odakapsz. Ez a legfárasztóbb. Odakapsz, mint a rántás. Sündörög a pulya, totyog, mászik, letottyan, feláll, szöszmötöl, és akkor látod, hogy a lépcsőfokon meginog… Na, akkor. Odakapsz. Megrándul benned a féltés, hirtelen, görcsös mozdulat, 
elkapod, visszatámogatod az egyensúlyához. És akkor csodálkozom, miért vagyok este fél tízkor olyan, mint akit egész nap vertek. Ettől fogok gerincsérvet kapni, ettől az állandó, készenléti odakapástól. Ennek a szellemi megfelelője az előzőekben említett empátia – mit érez, mennyire, és mit kell tenni, hogy ne legyen számára kellemetlen. Tehetek-e bármit is, vagy rábízhatom, oldja meg.
A seggretottyanásokat pl. lazán rábíztam. Szépen megtanulta visszanyerni az egyensúlyát. Dombot mászik, fel és le. Díszköveken megy mezítláb. Ebben nagyon profi. Legyen a közelében egy kis anyabőr – értsd, tyityi –, és nem idegen a világ.
{jcomments on}
