Archív

A régi probléma

hospA lépcsőfordulóban elkapta a szorongás: a földszinti ajtón még simán be lehet jutni, ellenben az emeleten csöngetni kell. Évek teltek el azóta, hogy utoljára itt járt, most viszont megint erősebben dobogott a szíve, és – akárcsak annak idején – a lépcsők tetején megállt kifújni az orrát. Ez is valami „pszichikailag” értelmezhető cselekedet: kicsit késlelteti, hogy a többszörösen elzárt folyosóra lépjen, hátha az utolsó pillanatban történik valami, mégse kell bemennie, kiderül, nincs bent a doktor, vagy bent van, de már előkészítette a szükséges papírt, odaadja és mehet is… Pedig semmi olyan nem történt itt vele, hogy félnie kelljen – pár beszélgetés, miegyéb, még jót is tett a magára találni sehogy se képes lelkületének –, de hát akkor se az úgynevezett kezelések miatt szorongott, a hely hat nyomasztólag, az ember a lépcsőházban is nehezebben szedi a levegőt, hát még miután becsönget…

– Tessék – a testes, középkorú ápolónő szokatlanul szívélyesnek tűnt, Sárosdinak egészen váratlanul az jutott az eszébe, hogy gyerekkorában azt olvasta, az indiánok is tisztelik az elmebetegeket.

– Vukovics doktorhoz jöttem. Sárosdi vagyok.

– Tessék – ismételte az ápolónő, és visszazárta az összes zárat, majd a kulcscsomót csörgetve elindult az osztály belseje felé. Sárosdi követte.

A bőrtámlás ajtó is ismerős volt, a tévészoba is, ahol a betegek előbb a műsort, most pedig őt figyelték. „Kicsit várjon” – villant az ápolónő tekintete, és résnyire nyitva az ajtót behajolt a főorvosi szobába. Mikor pár pillanat után visszafordult, gondosan becsukta maga mögött az ajtót, és az azzal szemben lévő székre mutatott:

– Foglaljon helyet. A doktor úr mindjárt kiszól.

– Köszönöm – mondta Sárosdi az ápolónő hátának, és leült. A bőrtámlás ajtót kezdte bámulni, annak idején sose tudta, hogyan kopogjon, a kilincs melletti területet kocogtatta meg, csak hát abból odabent mit lehet észrevenni?

– Szevasz.

Önkéntelenül megszorította az eléje nyújtott kezet, majd fölnézett, hogy a tulajdonosát is szemügyre vegye. Fiatal, szőke férfi volt, vállig érő göndör hajjal és vékony körszakállal.

– Szevasz – mondta Sárosdi, de nem emelkedett föl.

– Te mikor költözöl? – kérdezte a férfi.

– Hogyan?

– Mondom: mikor költözöl? Én két hónapja lakom itt.

– Ja – bólintott Sárosdi, most esett le a tantusz. – Én nem költözöm.

– Sajnálhatod – a férfi körbenézett, de mert a közelben nem látott széket, állva maradt. – Igazán sajnálhatod. Haláli jó hely.

– Igazán?

– Igazán. Én például az életemet köszönhetem neki.

– Hogyhogy?

A férfi közelebb hajolt.

– Itt nem találnak meg.

– Kik? – csodálkozott Sárosdi.

– A titkosrendőrség. Már születésem pillanatától ki akarnak nyírni. Tudják, hogy veszélyes lehetek rájuk. – A férfi tekintetében gunyoros fény villant föl. – Azonban nem fognak elkapni. Soha. Meg tudom védeni magam.

– Az jó – mondta Sárosdi.

– Persze. Nem vagyok olyan hülye, hogy bemásszak a csapdájukba. Mikor a doktor úr fölajánlotta ezt a helyet, tudtam, hogy itt biztonságban lehetek. Ráadásul soha a büdös életben rá nem jönnek, hogy éppen itt rejtőzködöm – kicsit vihogott, aztán megkérdezte: – Te ismered a doktor urat? Vukovics doktort.

– Ismerem.

– Rendes fickó, nem igaz? – Sárosdi bólintott, a férfi folytatta: – Csak az a probléma, hogy ítéletnapig mégsem ülhetek itt. Egyszer ki kell mennem. Teljesítenem kell a küldetésemet.

– Ez igaz – ismerte el Sárosdi.

A férfi egy darabig töprengett, a padlót bámulta.

– Hol vetted ezt a cipőt? – kérdezte hirtelen.

– Ezt? – Sárosdi a cipőjére nézett. A születésnapi ajándéka volt a lábán. Szép bőrcipő, még alig hordta, látszott rajta, hogy vadonatúj. – Nem vettem. Kaptam.

– Kaptad? S kitől?

– A feleségemtől.

– A feleséged nem rendes nő – jelentette ki a fiatal, szőke férfi. – Rendes nő ilyet nem tud vásárolni. A feleséged kurva. Abból szerezte rá a pénzt.

– Vagy úgy…

– Igen, kurva. Egy nagy mocsok kurva a feleséged. Tudom, hogy fáj megtudni az igazságot, de időnként muszáj.

– Jó napot!

Vukovics doktor állt az ajtóban, és nagyon kedvesen mosolygott.

– Balázs, maga nem nézi a tévét? – kérdezte, és arcáról továbbra sem tűnt el a kedvesség . – Úgy tudom, nagyon jó film megy.

A fiatal, szőke férfi végigmérte Sárosdit, azzal sarkon fordult és elcsörtetett.

– Jöjjön be.

Kezet fogtak.

Odabent minden a régi volt. A berendezés az évek alatt semmit nem változott. Az íróasztal, a fotelek, a heverő, a szobabicikli, minden ugyanúgy. S ugyanoda is ültek (két szembelévő fotel), mint annak idején.

– Nos? – kérdezte Vukovics doktor.

Sárosdi feszengeni kezdett.

– Tudja, doktor úr… Hogy is mondjam… Lehet, hogy nem igaz, nem is vagyok benne teljesen biztos… de mintha a régi probléma… megint…

Vukovics doktor nagyon csodálkozott.

– A régi probléma?

– Igen, főorvos úr…

Vukovics doktor elővette a zsebnoteszét, lapozgatta. Sárosdi a cipőjét nézte, és arra gondolt, hogy a feleségének nagyon jó ízlése van. S igazán rendes tőle ez a drága és gyönyörű cipő. Ezt még soha nem is mondta meg így. El is határozta, hogy amint hazaér, pótolja a hiányosságot. Föltéve, ha hazamehet. Most korántsem érezte annyira biztosnak a helyzetet. Alig egy-két óra, és lehet, hogy ő is odakint ül majd Balázzsal, és nézi a tévét. A cipőt viszont addig el kell valahová rejtenie.{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top