Az ember vendégeket hív vagy vendégségbe megy. Ha semmiképpen sem fér a bőrébe!
Hozzánk ritkán jönnek vendégek.
Anya már a családé, nem a vendégeké.
Ha valamelyikünk születés-vagy névnapja közeledik, anyám fülét-farkát behúzva lapít, hogy elkerülje a vendégsereget. Persze tudja, hogy nemsokára megcsörren a telefon. És meg is csörren. Egyik rokon hív, jelzi, hogy nem feledkezett meg a nagy napról.
Anyám pedig tündérien megkérdezi: nem jöttök ki egy kicsit?
Aztán lebiggyesztett szájjal mondja: kijönnek.
A vendégfogadás gond, teher neki. El van keseredve.
Mert betegesen ragaszkodik a terülj, terülj asztalkámhoz. Függetlenül attól, hogy éppen telik-e rá vagy sem. Elmegy a boltba, megvesz mindent, ami szem-szájnak ingere, és nekilát a munkának.
Napokkal a vendégek érkezése előtt takarít: porszívóz, port töröl, függönyt mos. Apámra parancsol, hogy nyírja le a füvet. (Apám is egyre kevésbé örül a vendégeknek.)
Aztán süt, főz. Mindent tökéletesre akar.
És amikor rájön, hogy tökéletes nincs, akkor elkeseredve, szeme alatt a kudarc árnyaival nyit ajtót a vendégeknek. A vendégeknek, akik látva a megterített királyi asztalt, a kicicomázott lakást, kényelmetlenül érzik magukat, amiért csak egy szál szegfűt hoztak ajándékba. Megnéznek, megtapogatnak mindent, és két kézzel szórják anyámra a dicséretet.
– Ugyan, semmi az egész! – legyint anyám zavarában, még mindig verejtékező homlokkal.
Pár óra múlva pedig, amikor anyám többnapos munkájának eredménye a gyomrokban pihen, minden megváltozik. Anyám felszabadul, beszélget. Tudja, hogy innentől kezdve ő már nem felelős semmiért.
Mert a vendégek már nem idegenek, akiket el kell kápráztatni, akiket ki kell szolgálni, akiknek meg kell mutatni, hogy mi tud. A vendégek barátok. Barátok, akiknek arcára az elégedettséget ő varázsolta.
Vendégségbe is csak ritkán megyünk. Csak, ha hívnak. És ha a születés- vagy névnap nem a mi családunk tagjait sújtja, akkor többnyire hívnak. Vendégségbe indulásunknak két iránya lehet.
Apám családja és anyám családja.
Apám családját ma már csak Borcsáék jelentik. Borcsa és Janó. Gyerekkoromban szerettem hozzájuk menni. Meg lehetett paskolni Janó kopasz fejét, és Janó nagyon örült ennek. És azért is, mert Borcsának mindig volt kutyája. Azt is megpaskoltam, az is örült.
Ma csak ritkán kísérem el a szüleimet Borcsáékhoz. Már nem vagyok biztos abban, hogy Janó örülne a fejpaskolásnak. Ezért nem paskolok. Így számomra nincs sok öröm egy ilyen látogatásban.
Borcsa mindig tesz egy tál pogácsát az asztalra. Szeretem a pogácsát. De mióta láttam, hogy Sherry, az uszkár egy óvatlan pillanatban az asztalon termett és végignyalta azok sós tetejét… Azóta csak akkor kérek pogácsát, ha találok olyat, amelyiknek tetején a só érintetlen. Egyébként nem szoktam sokat válogatni. Tudom, hogy Sherry már a vacsorát is megízlelte. Borcsa, amikor hazaérkezik a boltból, mindig leteszi a földre a kosarát. Sherryke pedig végigkopogva körmeivel a kövön odaszalad, és megnyalja a felvágottat vagy a papírból kilógó húst.
Állítólag már felnőtt vagyok én is, de a felnőttek beszélgetése most sem érdekel. Így Borcsáéknál többnyire csak ülök, és próbálom az asztal alatt leküzdeni Sherryt, aki a lábujjaimat nyalogatja.
Igazi ínyenc az a kutya.
A másik irány anyám családja. Mielőtt elindulunk hozzájuk, otthon megvacsorázunk. Mert Zsuzsic, anyám nővére bizony nem sokat konyít a konyhaművészethez. De még csak a konyhához sem. Az ételek ízetlenek, nincsenek rendesen megfőzve, megsütve. És Zsuzsic bizony nem a terülj, terülj asztalkájáról híres. Az ő asztalkája nem terül, az övé inkább spórol. Zsuszic számol. Többnyire kiszámol. Mindenkinek egy darab hús. Vagy egy fél.
Zsuzsicéknál sokan szoktunk lenni. Ez azért jó, mert Zsuzsicék lakása nem túl nagy. Nincs alkalom, hogy el ne sütnék: sok jó ember kishelyen is elfér.
Mi nem férünk el.
A hét felnőtt a konyhában üli körbe a négyszemélyes asztalt. Mi gyerekek pedig a nappaliban eszünk. Ez persze sosem zavart minket. Hiszen a felnőttek csak felesleges fecsegéssel töltötték az időt. Mi pedig gyorsan szétpiszkáltuk tányérunkon a véres csirkehúst, hogy úgy nézzen ki, mintha ettünk volna belőle, aztán mentünk játszani. Evésidő alatt legfeljebb a játékszabályokat tisztáztuk. Játékszabályok persze nem voltak. Mert játékaink a másik leigázásáról szóltak. És mi már ekkor tudtuk, hogy leigázni nem lehet szabályszerűen. Vitatkoztunk, verekedtünk, hajat téptünk.
Anyám mesélte, hogy felnőtti beszélgetésüket egyszer rettenetes gyereküvöltés szakította szét.
Apám azt hitte, hogy az unokatestvérem visít, így nem félt megkérdezni:
– Kinek van ilyen rettenetes, erőszakos hangja?
Mikor kiderült, hogy nekem, apám módosított:
– Milyen kis öntudatos ez a lány!
Aztán mikor bent nagy lett a csönd, szüleink beszóltak:
– Gyerekek! Megyünk!
Ilyenkor vagy mi oldoztuk el unokatestvéreinket, vagy azok vették le rólunk a bútorok szivacsait.
És egy perc múlva kabátban, cipőben álltunk az ajtóban. Néha egy félórát még így beöltözve ácsorogtunk, mert apám indulás előtt mindig talált valami fontos témát. Többnyire azt részletezte, hogy milyen jó gyerekek vagyunk.
Még ma is azt részletezi.
Mert Zsuzsicéknál még mindig gyerekek vagyunk.
Még mindig a nappaliban eszünk a kisasztalnál.
A kisasztalnál, amely alá már nem fér be a térdünk. Amelyhez lehetetlenség olyan közel hajolni, hogy semmi se essen mellé.
Ott ülünk, a gyerekkorunkban ránk ragasztott beceneveinken szólítjuk egymást, és a játékszabályok tisztázása helyett iskoláról, munkáról, pénzről, kilátástalan jövőről beszélgetünk. Persze csak addig, amíg apa be nem kiabálja:
– Gyerekek, megyünk!
Akkor mi megyünk. Felvesszük a cipőket, indulásra készen állunk az ajtóban. Zavart arccal tűrjük a ránk szegeződő rokonok méregető tekintetét, melyet most is apánk irányít ránk. Dicsekszik velünk. Velünk, a jó gyerekekkel.
Aztán elbúcsúznak egymástól a felnőttek is. Beülünk a kocsiba, és elindulunk…
Természetesen a volánhoz a bátyám, az anyósülésre én. Apa és anya pedig hátra.{jcomments on}
