Archív

Változatok fényre

A spaletták között gyanúsan, metsző élességgel vág át a fény. Nyolc-kilenc-tíz-tizenegy – számolom a harangszókat. Már megint elaludtam.

 

Fél tizenkettőkor van a találkozó a Piazza Duomón. Minden olasz városban van egy. Ez az a hely, ahol az este folyamán mindenkinek illik egyszer felvonulnia, de reggelre a tér leveszi az ünnepi ruháját, helyét bevándorlók, turisták, robogók váltják fel. Itt van Catania szimbóluma is, az elefánt. A szobor, előkelőbb nevén Liotru, 1735-1737-ben készült, lávakőből természetesen. Sok legenda van róla. Például, hogy a városalapításkor vadállatok ejtettek el egy elefántot, majd az arab uralom alatt Balad-el-fil-nek illetve Medinat-el-fil-nek hívták a várost, azaz az elefánt városának. 1239-ben a város akkori szimbólumát, Szent Györgyöt le is cserélték az elefántra. A leginkább elterjedt legenda róla mégiscsak az, hogy ő védi meg a várost az Etnától. A Piazza Duomon vannak továbbá a legfontosabb hivatalok, ebből következően pedig a sztrájkok és a felvonulások többsége is. Két hónap alatt körülbelül öt tüntetést láttam, volt koporsó Berlusconi nevével, paradicsomdobálás, és aludtak már itt egy hétig sátrakban a munkanélküliség ellen tüntetők is, de ez különösebben senkit nem zavar. A turisták fotóznak, te meg vársz, mert időd az van, leginkább csak az van.

Negyedórát késem, de azért jó olaszokkal barátkozni, mert még így is te vagy az első általában minden találkozón. Fél óra késés természetes, háromnegyed elegáns, egy óra csúszás esetén azért rád szólnak telefonon, hogy kicsit késnek. Időközben megérkezik két orosz barátom, a lány nem beszél az oroszon kívül nagyon semmilyen nyelven, a fiú kémikusnak tanul, Dr. Hofmann a beceneve. Befut még egy német lány a litván barátnőjével, a két olasz sehol. Hívjuk a lakókocsis barátunkat, Fra poco! – a válasz, azaz nemsoká. Ez olasz időszámítás szerint jelenthet öt percet, fél órát, egyet, kettőt, fél napot is, de számunkra leginkább most egy sört. Leülünk a templomlépcsőre, megbontjuk a 0.33-as Morettit (olasz kőbányai), meg még egyet. Fra poco megérkezik a lakókocsi, sofőrünk, Otto teker egy cigit, ő is iszik egy sört, délután kettőkor indulunk Pantalicába.

Az olasz sofőrök többségével ellentétben Otto nem használ GPS-t. A hatodik érzékében bízik, ami meseszép helyeken visz minket keresztül, közben csöndben többször újratervez, olyankor közel 100 métert tolatunk vissza az autópályán, valami földúton belefutunk egy tehéncsordába, szép lassan körbezárnak minket, a dudaszóra, orosz, magyar, német, olasz nógatásokra meg se mozdulnak. Centinként tolatgatva őket érünk vissza a főútvonalra és alig négy óra késéssel a tervezettől, megérkezünk célállomásunkig.

A Catania és Siracusa közt félúton lévő Panatilcai Nemzeti Park egyik különlegessége a közel 5000 darab sziklafalba vájt, Kr. e. XIII-VIII. században épült méhkaptár szerű sírkamra, mellettük patakok, citromfák, helyenként viperaveszélyre figyelmeztető táblák, alagutak. Az egyik közel 300 méter hosszú. Kettesével állunk össze, kitartott kézzel, hogyha oldalra mennénk, ne kenődjünk fel a falra. Egyre jobban fogy a fény, görbül az alagút és a kanyar után már valóban csak a sötét van. Se mögötted, se előtted nem látni semmit. Egy idő után azt érzem, mintha lebegnék. Így képzelem el a halált. Nem létezik egyelten dimenzió sem, leginkább csak nyugalom. Aztán fokozatosan, ahogy tapogatózva imbolygunk kifelé a kanyarból, jön már a fény. Elengedem a kísérőm kezét, már látok egyedül is.

Este kilenckor érkezünk meg másik úti célunkhoz, a Segesta közelében található kis termálfürdőhöz. Hiába akarnám leírni, hogy hol van, nem tudom. Sofőrünk is több évig kereste. Az biztos, hogy egy gyilkos szerpentinen megyünk sokáig lefelé kocsival, majd egy patakon gázolunk át, immár csak gyalog. A csontig hatoló kénes szagot messziről érezni, aztán az elemlámpák fényében kirajzolódik a tó, szélén pár gyertya. Néhány helyi bácsi, érthetetlen szicíliai dialektussal, csöndeseten beszélget, de amint megérkezünk, indulnak is, a gyertyákat azért ott hagyják nekünk. A forró, kénes termálvizet tíz percnél tovább nem bírjuk, hanyatt fekszünk a mellette folyó, bokáig érő vízben, majd vissza a termálvízbe. Közben az esti vacsorát tervezzük, sofőrünk megnyugtat minket, hogy mindenről gondoskodott. Az ivóvizünk közben elfogyott, de van egy forrás, eszembe se jut, hogy bármi bajunk lehetne tőle, ez ma egy olyan nap. Megtöltjük a palackokat, a fiúk elmennek fát gyűjteni a tűzhöz, diadalittasan jönnek vissza a lakókocsi mögé kötött száraz pálmaágakkal. Két zacskó spenótos, túrós tortellinit találunk a hűtőben, fél üveg rumot, meg persze olívaolajat. Feltesszük forrni a vizet, tíz percen belül elkészül a tészta, és a hét ember, a négyféle nyelv elhalkul, csönd van, eszünk, valami még profánabb szentség veszi át a szavak helyét a szájakban.

Másnap reggel leparkolunk a tengerparton, fogalmam sincs, hol vagyunk, valahol az északi parton, Palermo közelében. Épülnek már a lidók, de vasárnap lévén ma nem dolgozik senki. Bedobunk 5 eurót a közösbe, és olyan reggelit rittyentünk mortadellástól, többféle olívabogyóstól, szárított paradicsomostól, sajtostól, hogy a délután további részében máshoz nincs is erőm, mint feküdni a parton és olvasni. Anna barátnőm itt hagyott egy Kosztolányi és egy Szabó Lőrinc kötetet. Mielőtt Szicíliába jöttem volna, megfogadtam, hogy egy ideig nem olvasok semmit, elég volt élő és a halott költőkből egyaránt, és most, mint a kezdő dohányost az első slukkok, ahogy Petri is megírta, fejbe vág az egész. Mert bár jó itt, kimondhatatlanul jó, honvágyam egy percig sincs, csak hát a nyelv, a nyelv, az egyetlen, ami. Nézek magam elé, kérdik, hogy mi az, nekem meg nincs más szavam rá, ahogy fénylik, mint egy kifeszített bőrdarab, csak az, hogy il mare.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top