Jakab Ernő
„Jakab Ernő, alias Rostás Kálmán, Csalog Zsolt Fel a kezekkel! című könyvének egyik szereplője a Magyar Köztársaság miniszterelnökének, dr. Orbán Viktor úrnak és a Magyar Köztársaság kormányának, tisztelettel!”
Blikkfangosan a nyomorról. Hogy el is olvassák. Mert ki nem unja már. És kit nem fenyeget? „Háltak az uccán”? Szegény József Attila. Lépni nem lehet az utcán alvók tömegétől!
A sikeres hajléktalan történetével azonban kivívhatok talán egy kevés érdeklődést. A sikeres hajléktalan, Jakab Ernő (1955), sikere az, hogy lakik. Ernő – kinek a nyolcvanas évek első fele óta írjuk a történetét – dr. Bognár Szabolcs (1947–1999) fölfedezettje. Piros fedelű, kockás füzetében Ernő így írja le a találkozásukat: „1984 van, hideg tél. A fagyos földön fekve látom, hogy Angyal szállt elém. Karizmatikus, jóságos tekintetű, kedves szavú fiatalember. Megmondta, hogy dr. Bognár Szabolcsnak hívják, volt állami gondozottak, hajléktalanok, elesett emberek és családok megsegítésén fáradozik. Csak beszélt hozzám, csak beszélt és egyre kérdezett. Én pedig mind nagyobb bizalommal válaszoltam neki. Azután magánál megebédeltetett és megfürödhettem. Majd adott a saját ruháiból, vásárolt is nekem ruhákat és kaptam tőle pénzt. Abban maradtunk, hogy másnap találkozunk. Mielőtt elmentem tőle, azt mondta: »Ne add fel, Ernő, hisz olyan fiatal vagy még és semmit sem éltél. Meglátod, minden jóra fordul.«”
Még tudtunk segíteni: Gazsó L. Ferenc írt Ernőről, azután Csalog Zsolt, később én, miközben a rádió és a televízió is foglalkozott vele. És Ernő szükséglakást kapott Zuglóban. Amelyikből gyorsan kimaffiázták. Évekig élt megint az utcán, mire sikerült másik szükséglakáshoz juttatni.
Megismerkedésük után tíz évvel dr. Bognár Szabolcs családjogász, szociális munkás, hajléktalanmentő, tudós elméleti ember – akkor, 1994-ben már a Főpolgármesteri Hivatal egykori szociálpolitikai vezetője is –, így összegzett egy rádiós beszélgetésben: „Már tizennyolc éve dolgozom a szociális szférában, és én örültem a legjobban, hogy van rendszerváltás, de még a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején egy-egy csöves kallódó mellé lehetett állni, s volt sikerélmény. Akkor még könnyű volt kivívni, hogy a sajtó a csövesek apostolaként beszéljen az emberről, és akkor a kezdők beképzeltségével el is lehetett ezt hinni. Ma már ezrével, tízezrével vannak csövesek, tehát miközben politikai értelemben enyhülés, változás következett be, a szociális szférában eltöltött tizennyolc évem alatt a szociálpolitika folyamatosan, szakadatlanul csak romlott.” Dr. Bognár Szabolcsot alighanem ez a romlás ölte meg. Belehalt az életünkbe.
Ernő még bírja. Vasazik, tavasszal kerteket tesz rendbe: „Állandó helyeken alkalmizok, ahová minden évben visszajárok. De van, amikor hiába.”
Tizenegy gyermekes cigány család negyedik gyermekeként született Ernő Budapesten. Hathónaposan került állami gondozásba, és ott is maradt tizennyolc éves koráig. Zsebében szakmunkás-bizonyítvánnyal, kezében egy szatyorral lépett ki az életbe egy intézet kapuján 1973-ban. A kockás füzetben Jakab Ernő, aki beleolvasta magát a Bognár Szabolcs és mások által jegyzett szakirodalomba, tárgyszerűen foglalja össze azokat az éveket: „Abban az időben, és végig a szocializmus évtizedeiben a hajléktalanügyet a szőnyeg alá seperték. A diktatúra nem ismerte be, hogy vannak hajléktalanok. A nagykorúvá nevelkedett volt állami gondozottak utógondozása nem volt megoldva. Az intézetek kapuin fiatalok ezrei ömlöttek az utcára, a hajléktalanságba.” Ugyanez személyesen: „A hosszú évek gyötrelmei, útkeresései és kudarcai mindinkább kikezdték fizikai állóképességem, lelki beteg, depressziós lettem. Szembesülnöm kellett azzal is, hogy egzisztenciám és otthonteremtésem állandó harca lehetetlen helyzet elé állít. Emberi és párkapcsolataimban sebezhető és kiszolgáltatott voltam. Nem ismertem ki magam az élet, a hivatalok útvesztőiben, és eltévedtem. Oly sokáig hányódtam az utca, a kórházak, és a munkásszállások rideg világának ördögi körforgásában, remény és jövő nélkül, hogy egy napon mindent feladva arra készültem, hogy eldobom magamtól az életet.”
Ekkor talált rá a fagyos földön fekvő Jakab Ernőre dr. Bognár Szabolcs. Elhelyezte az egyik fővárosi kórház idegosztályán, s testi-lelki gyógyulása ideje alatt rendszeresen látogatta: „Mindennapi kapcsolatban maradtunk az évek hosszú során. Munkát és szállást keresett nekem, és eltöltött jó reménnyel és bizakodással a jövőt illetően. Jó volt a tudat, hogy ő nem hagy magamra, mindenben segít, s jó, hogy ő van nekem. 1985-ben tudósítások sora jelent meg rólam a Magyar Hírlapban Gazsó L. Ferenc tollából. És tudósított az ügyemről rendületlenül, makacs elszánással. Dr. Bognár Szabolcs pedig ezalatt fáradhatatlanul írt, gépelt, s a hivataloknál eljárt az érdekemben. Fáradozásaik eredményeként 1986-ban szükséglakáshoz jutottam a főváros XIV. kerületében.”
Jakab Ernő divatba jött: Csalog Zsolt Fel a kezekkel! (1989) című szociográfiai könyvében Rostás Kálmán néven szerepel a Hontalan vagyok a hazámban című fejezetben. „A könyv tizenhárom volt állami gondozott életét mutatja be, szakmailag az a dr. Bognár Szabolcs ellenőrizte – írja Csalog Zsolt könyvéről Jakab Ernő –, aki mindannyiunk egyedüli ismerője és segítője, egyetlen támaszunk és minden reménységünk volt. Az embermentő családjogász példája volt a mindenkori és feltétel nélküli segíteni és menteni vágyásnak. A becsületnek, a tisztességnek és a meg nem alkuvásnak. Ő megszolgálta a pénzt, amelyet a taníttatására költöttek. Alászállt értünk a mélybe és hazavitte az önként vállalt munkát, a fizetség nélkül valót, az általa nyitott és csak általa vezetett dossziékat, bennük a segélykiáltásainkkal. Büszke az a nemzet, amely ilyen hősöket terem. Sok-sok éven át látogattam őt hivatalában és otthonában is. Mindig szeretettel, barátsággal fogadott. Akkor is, amikor a kilencvenes évek elején a főpolgármesteri hivatal szociálpolitikai ügyosztályának vezetője volt. El is várta, hogy ott is, a magas hivatalban is megkeressem őt! Szabad bejárásom volt hozzá, vállamat átkarolva, kitüntető figyelemmel fogadott. Bár ő, az embermentő családjogász eltávozott, munkássága és emberi nagysága visszaköszön bennünk.”
Ernő fogadta e visszaköszönést. Neki jutott eszébe, hogy dr. Bognár Szabolcs emlékét márványtábla örökítse meg. Évekig levelezett szociális osztályokkal, főhatóságokkal, fogadta Demszky Gábor főpolgármester – mígnem 2009 augusztusában, halálának tizedik évfordulóján, Szabolcsra emlékező márványtáblát helyeztek el a Budapesti Módszertani Szociális Központ Dózsa György úti épületének falán. Kapun belül, nehogy a gyakran arra járó rászorulók a tábla sarkaiból elvigyék a rézszögeket.
„A sors furcsa fintora s minden bizonnyal kegyetlen játéka – olvasom Ernő füzetében –, hogy beszélnem kell róla. Nekem, az örök vesztesnek, aki dr. Bognár Szabolcs munkásságának egyik fontos szereplője voltam. Mindig is betegen éltem. Éheztem, nyomorogtam és fáztam egész életemben. Sokszor megvertek. Belémrúgtak, leköpdöstek, megaláztak. De az egész életemet tisztán, feddhetetlenül éltem. Megesett többször is, hogy meginogtam és majdnem elestem a becsület és a tisztesség göröngyös útján. De példája nyomán, és mert bizonyítani akartam, mégis állva maradtam és egyenes derékkal éltem tovább. Felteszem magamnak a kérdést, mi végre jöttem a világra? Hogy tanúságot tehetek dr. Bognár Szabolcsról, ezért érdemes volt élnem. Álmaimban gyakran látom őt, és érzem, hogy szeret.”
Itt akartam befejezni az idézetet.
De másnap telefonált Ernő. Elmondta, ragaszkodik hozzá, hogy amit a végén írt dr. Bognár Szabolcsról, azt is vegyem bele a cikkbe. Mert ez az igazság: „Dr. Bognár Szabolcs túl az élet küzdelmein, vágyakon és reményeken, Angyallá lett, s a hétköznapok hőseként a Magyar Hősök soraiba, a csillagok közé emelkedett.”
Beleírtam. De a cikk továbbra is, még hosszan a szövegszerkesztőmben vergődött.
Szokásos, Bosnyák téri pizzázónkban találkoztunk legközelebb. Ernő újabb levélmásolatokat tett elém: „Mert nem nyugszom addig – mondta –, amíg Szabolcs nem kap posztumusz kitüntetést. Levelet küldtem a köztársasági elnöknek. Még a réginek! Nem jutott eszembe, hogy várjak egy kicsit.”
Azután írt a kormányfőnek is:
„Jakab Ernő, alias Rostás Kálmán, Csalog Zsolt Fel a kezekkel! című könyvének egyik szereplője a Magyar Köztársaság miniszterelnökének, dr. Orbán Viktor úrnak és a Magyar Köztársaság kormányának, tisztelettel!
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Üdvözlöm Önöket.
Jakab Ernő vagyok, volt állami gondozott, dr. Bognár Szabolcs, az embermentő családjogász egykori pártfogoltja.
Azzal a kéréssel fordulok a tisztelt Miniszterelnök Úrhoz és a Magyar Köztársaság kormányához, hogy az 1999-ben elhunyt dr. Bognár Szabolcs családjogászt, a fővárosi önkormányzat szociálpolitikai ügyosztályának egykori vezetőjét, a rendszerváltás előtti munkássága és életútja iránti elismerésként, a Magyar Köztársasági Érdemrend adományozása céljából, posztumusz kitüntetésre, a Magyar Köztársaság elnökének felterjeszteni szíveskedjék.”
Utána vagy hat oldal indoklás. Ami Szabolcs érdemein túl arról is tanúságot tesz, hogy Ernő értéktudata megtartott. Nagy teljesítmény. A sikeres hajléktalan ugyanis megint szükséglakáscserére kényszerül. Költözni kell, Zugló egyik szegény utcájából, a Telepesből, Zugló egy másik szegény utcájába a párjával, Rózsával együtt, aki már hosszú ideje tényleg nem iszik: „De azért egy alaptermészete az van neki.”
Április első felében Ernő megint telefonált: „A részeg szomszédok egész éjjel az ajtónkat rugdosták, fenyegetőztek, ordítoztak. Rettegtünk egész éjszaka. Ki se tudtunk menni, hogy segítséget hívjunk, mert elállták a kijáratot. Amíg nem sikerül a csere, ezt addig el kell tudni viselni.”
„De nem lesz mindig így – olvasom az indoklásban, amelyet Ernő a kitüntetési javaslatához írt. – Egyszer majd felépül ez az oly sokat szenvedett csodaszép Ország. Egyszer majd véget ér a megosztódás és gyűlölködés, s a nemzet egy egésszé forr egybe.”
Rövid beszámolóm azonban nem tud itt véget érni. A sors ilyen könnyen nem adja meg magát. Nagycsütörtökön reggel Ernő rémülten telefonált: „Húsvét után kedden munkakezdéskor mennénk be a zuglói családsegítőbe az adósságcsoporthoz, ahol Reider Gabriella vár minket, hogy megkösse velünk a szerződést a számláink kiegyenlítésére. Mert a lakáscseréhez nullás közüzemi igazolás kell. De ahhoz, hogy az adósságcsoportnál szerződjenek velünk, az önrészszámlákat be kell fizetnünk. Ők csak azután fizetik ki a még fennmaradó ötven-hatvanezer forint tartozásunkat. Be is fizettünk mindent! Az összes számla nagyon be lett fizetve. Erre tegnap jött még egy kilencezer forintos számla. De már nincs több pénzünk. Teljesen padlón vagyunk. Nem tudom, hogy mit csináljak. Ha nincs szerződés, nincs csere. Lehet, hogy kedden kórházba megyek.”
Még estefelé is bolondítóan gyönyörű az idő. Látom, Ernő szomszédai, magyarok, cigányok vegyesen, már nekivetkőztek egy kicsit és kihurcolták a székeket az ajtók elé az udvarra. Kezükben sörösüveg, borosüveg meg tömény.
Ha igazi jóidő lesz, ha megjön a nyári hőség és a hold majd kiül a Bosnyák tér fölé, itt az ecetfák között elszabadul a pokol. A szükséglakáscsere fontos.
Minél hamarabb.
