Könnyen visszaszokott a koránkeléshez. Az első két hétben, amikor az óra csörögni kezdett, azzal a boldogító érzéssel riadt föl, hogy “megint dolgozni megyek.” Ahogy egyre jobban benne voltak a tavaszban, úgy lett odakint napról napra világosabb, egy idő után lámpát sem kellett gyújtania ahhoz, hogy az este odakészített lavór vízben megmosdjon és fölöltözzön. Miután a nadrágját is fölhúzta, az asszonyra nézett, aki a plafont bámulta hanyatt fekve, és ingerülten azt mondta, már megint akkora zajjal van, nem hagy másokat aludni. A “mások” elsősorban a válaszfal túloldalán lakó albérlőt, a félszeg egyetemista fiút jelentette, aki a maga csöndes, ám alattomos modorában többször panaszkodott az öregnél, hogy a szomszéd lakásban hajnalonként zajjal vannak. “Hagyja már, papa” – mondta az asszony az öregnek, mikor visszajött a reggeli bevásárlásból, és odaadta neki a zsömlétől, párizsitól és tejtől dudorodó cekkert. – “Jó, vékony az a fal, de az emberem fölkel és mindjárt megy is el. Az a gyerek utána még százszor visszaalhat.” Utolsó szavai köhögésbe fúltak. Az öreg megvárta, míg befejezi, majd töltött mindkettejüknek egy felest. Este az egyetemista fiú faggatózására azt felelte, beszélt a másik albérlőkkel.
Eredetileg nyárikonyha volt, az öreg azonban, miután megözvegyült, a vejével kipucoltatta és kiadta albérletbe. Megszerették, a józsefvárosi lyukakhoz képest már-már luxusnak hatott, ott volt az udvar, a kert, a jó külvárosi levegő. Az asszony nem győzte emlegetni: így utoljára lánykorában lakott, régen följött már Pestre, de nem gondolta eddig, hogy itt ilyen helyek is vannak. Az ember valamennyire ismerte a környéket, míg nős volt, az egyik közeli gyárban dolgozott, most is hajnalonként arra kanyarodik a busza, csak nem ott száll le, ahol annak idején, hanem arrébb; ott, az egyik mellékutcában üzemel a gázcseretelep, amíg be nem vezetik mindenhová a gázt, remélhetőleg működik. Nem akarták elkiabálni, de az utóbbi időben tényleg jól alakult minden. Vége a hónak, a télnek, a munkanélküliségnek, remek helyen laknak, lényegében megvan majdnem mindenük, csak az asszony ne köhögne olyan sokat. Orvoshoz nem akar menni, holott az öreg is mondta, olvasni az újságokban, megint van tébécé, ám az asszony erre csak legyint, mondván, tizennégy éves kora óta bagózik, a köhögés azóta kíséri, igazán nem nagy ügy. Pedig most jobban köhög, néha egészen elfullad, mikor beszéd közben jön rá, perceket kell várni, míg folytatni tudja. Észrevették már, az egyetemista ilyenkor a szobája ablakából figyel, és onnantól fogva még jobban elkerüli az asszonyt.
Nem csak ezért nem szeretik az egyetemistát, nincs is különösebb indoka, egyszerűen nem szimpatikus; egy kora délutáni poharazgatáskor az öreg is bevallotta az asszonynak, ő sem különösebben kedveli, csak hát kell a pénz, amúgy meg mindjárt itt a nyár, akkor úgyis elmegy. Az asszony különben csak napközben bejáratos az öreghez, a konyhában szokott vele üldögélni, egyszer benézett az egyetemista szobájába is, megtapogatta a glédában álló könyveket és füzeteket, majd szó nélkül kijött. Később, mikor estefelé már hármasban ültek a veranda előtti padon, és a fiú belépett a kapun, köszönt, utána bement a szobájába, az asszony elejtett egy megjegyzést, miszerint a könyv nem minden; az ember azonban rászólt, honnan tudja ő azt, mit tehet meg az, aki rendesen járt iskolába, ha ők is jártak volna, most nem itt tartanának. Az asszony replikázni akart, aztán inkább csak pislogott, az ablakpárkányhoz csoszogott, elvette onnét a cigarettásdobozt és rágyújtott. Mindjárt az első szippantásnál olyan köhögési roham jött rá, hogy kétrét görnyedt, érezte, a tüdejéből elindult valami, előrehajolt, és egy nagyot köpött, mindhárman megnézték: piros.
Az orvos egyből kórházba utalta, nagyon csóválta a fejét, az asszony nem akart befeküdni, az orvos ráripakodott az emberre, győzze meg a feleségét arról, hogy a saját érdeke. “Nem a feleségem” – motyogta amaz, mielőtt kitántorogtak a rendelőből. Az asszony dohogott, micsoda gazság, május van, ragyog minden, neki meg itt, a rossz szagú kórtermekben kell feküdnie. Búcsúzkodásnál kicsoszogott vele a folyosóra, a lift előtt az ember visszanézett, látta, amint az asszony rágyújt; elkapta az osztályos orvost, mondjon már valamit, de az ugyanúgy ingatta a fejét, mint a rendelős kollégája: “Sajnos, nem sok jóval tudom biztatni”. Az ember megkérdezte, szabad-e az asszonynak dohányoznia, az orvos azt felelte, csak a kijelölt helyen, az ember hozzáfűzte, úgy érti, ebben az állapotában, mire az orvos valamit motyogott. Az ember a kezét tördelte, az orvos udvariasan mosolygott, és elköszönt, az ember még sokáig nézett a lobogó fehér köpenye után.
“A fiú elköltözik” – ezzel fogadta az öreg, mikor hazaért. Vizsgaidőszak van, a fiú vidéken, a szüleinél tanul, csak a vizsgákra jár föl Pestre, holnap már csomagol is, és végleg távozik. “Meghirdetem a szobát megint” – az ember bólogatott, és bekísérte az öreget a konyhába. Ültek a viaszosvászonnal borított asztal mellett, az öreg kitöltött a műanyag kannából két pohár bort, ültek, és egy darabig csak hallgattak, majd az ember hirtelen azt mondta, milyen jó lett volna, ha annak idején tanulhatott volna rendesen. “Sok minden jó lett volna” – dörmögte az öreg, és nézte a másik férfi arcán végiggördülő kövér könnycseppet. Odakint ezer ágra sütött a Nap. Május volt, rózsaillat úszott a levegőben.{jcomments on}
