Archív

Váróterem

halden_train_740

A haldeni vasútállomás várótermében alig fordult meg valaki. A büfés tartotta csak szemmel a társaságot.

– Trondheimből jöttünk együtt, és várjuk a göteborgi vonatot.

Mintha csak ez lett volna a világon a legtermészetesebb.

Honnan van ezeknek erre pénze? – gondolta Robi, de nem kérdezett semmit, látszott, se csomagjuk, se ennivalójuk, valószínűleg jegyük sem volt.

 

Nem kell annyira mellre szívni, Rozika! Kell egy kis virsli?

Kell hát – szólt oda Robi örömében. Amióta Norvégiában volt, nem hallott értelmes szót.

Hát maga magyar? – kérdezte ugyanaz a csávó, aki Rozikát igyekezett megnyugtatni.

Maguk is azok?

Nyem, nyem – a fiatalabb pasas rázta a fejét. – Nyeviem magyarszke.

Ez szlovák – fordította a jóval öregebb. – Aladár vagyok, hogy hívnak?

Hirtelen letegezte Robit.

Kiderült, hogy a magyar, a szlovák és a szlovák húga, aki úgy volt a húga, mint a Robié, útközben találkoztak.

Rozika elvette a virslit, és rúzsos száját kezdte tömni vele.

Én már beutaztam egész Európát – hencegett az öreg a koszos dzsekijére bökve.

És mit csinálnak itt?

A haldeni vasútállomás várótermében alig fordult meg valaki. A büfés tartotta csak szemmel a társaságot.

– Trondheimből jöttünk együtt, és várjuk a göteborgi vonatot.

Mintha csak ez lett volna a világon a legtermészetesebb.

Honnan van ezeknek erre pénze? – gondolta Robi, de nem kérdezett semmit, látszott, se csomagjuk, se ennivalójuk, valószínűleg jegyük sem volt.

– Hát, elmegyünk addig, amíg le nem szállítanak.

Munkát kerestek. Az öreg Aladár Marseille-ben kezdte, de nem nagyon adtak neki semmit, mert nem tudott franciául.

Ne tudd meg, a franciák milyen szemetek. A feketék a legszemetebbek az idegenekkel. De nem adtak munkát a hollandok sem, hogy a tetű essen beléjük. Akkor azt mondták nekem, hogy északon, favágás, halfeldolgozás, ilyesmi még van. Kellett a munkaközvetítőhöz hurcolkodni, de nem értettek bennünket. Csak norvégul tudtak.

Mióta, hogy így vannak? Egy nejlonszatyor.

Hogy mikor jöttem el otthonról? Fél éve.

Csak így? Semmi nélkül?

Nincsen semmink otthon a faluban. Nincs munka. A szüleim meghaltak már. A testvéreim is.

Robinak egyszerűen nem fért a fejébe, hogy ilyen megeshet. A két világháború között. Akkor igen. A világgazdasági válságkor. A csavargók, akik sokszor gyalog bejárták egész Európát. Neki konkrétan egy író jutott eszébe, akiről még Réka beszélt neki, amikor az érettségire készültek. Kassák, vagy hogy is hívták a pasast. Azt hitte, ilyenek csak a könyvekben vannak.

És ez a tag? – mutatott a szlovákra, aki elkezdett vigyorogni, mint a vadalma.

Nem tudom. Én nem ismerem. Alig beszélünk egymással. Azt mondja, az a húga – biccentett a piros lakkos körmeit szopogató csajra.

Rendőrségen nem voltak még?

Dehogy nem, voltunk bejelenteni, amikor ennek itt ellopták a fényképezőgépét. A szemetek. Ellopták neki a vonaton. De hát magyarázhattunk ezeknek!

Konokul felcsapta a fejét és megrándította a vállát, majd lemondóan elfordult az ablak felé.

A te vonatod lesz! – mondta Robinak. – Már meg ne haragudjál, hogy nem hívtunk meg egy hotdogra, de nekünk se futja többre. De mondd már meg, nem ismersz valakit Göteborgban, aki tudna munkát szerezni nekünk?

Nem. Én nem dolgozni jöttem.

Hát minek? – ámult az öreg.

Mennem kell. Ez tényleg az én vonatom.

Elköszöntek.

Robi alig várta, hogy felszállhasson, olyan bűntudata volt. Már nyaralni sem érdemes. Feldobta a kis bőröndjét a csomagtartóra, és befészkelte magát az ülésbe. Várta, hogy minél előbb átessen a jegykezelésen, és tudjon egyet aludni – mielőtt megérkeznek Oslóba.

{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top