Archív

Karsai doktor bácsinál

egerek_temetik_a_macskt“Nagy, kövér perzsamacska ült egy farönkön, melynek mindkét vége hegyesre volt faragva. A macska mancsában kötelek voltak, melyekkel irányította a farönkön húzó egereket. A szürke, hegyes orrú, verejtékező egereket.” Kormos Anett nőnapinovellája.

 

A szüleim nem mennek orvoshoz.

Soha.

Miért? Anyám azért, mert fél, hogy kiderül, valami komoly baja van. És különben is. Mindig csak azt látja, hogy aki orvoshoz megy, az többé nem szabadul, mert annál mindig új betegséget találnak. Hát kell ez neki? No meg valahol a lelke mélyén amúgy is érzi, sejti, hogy „nagybeteg”. Jobb neki a boldog tudatlanság.

Apám meg egyszerűen sajnálja az időt a betegeskedésre. Talán úgy van vele, hogy ha nagy a baj, úgyis eljön érte a mentő, vagy rosszabb esetben a hullaszállító. Akkor meg minek strapálja magát fölösleges orvoshoz rohangálással?

Szóval nálunk az orvoslás elég kényes dolog. Időnként azért anyámékat is legyűri egy-egy betegség, de ők tudják, hogy majd elmúlik az magától is. És el is múlik. Csak mondjuk nem egy hét alatt, hanem két hónap alatt. De ha egyszer nekik nincs idejük az orvosra…

Nos mi, a bátyám és én ezzel mindig másképp voltunk. Talán mert láttuk a rossz példát. De még valószínűbb, hogy azért, mert, ha orvoshoz kellett mennünk, az szinte mindig azt jelentette, hogy iskolába nem kell mennünk.

Persze mi, mint minden gyerek, nagyon szerettünk iskolába járni, de tudtuk, hogy az egészségünk azért fontosabb, mint egy-egy matekóra. Épp ezért nagyon figyeltünk is annak megőrzésére.

Már az első tüsszentés után éreztük, hogy valami lappang bennünk. Azért írom mindezt többes számban, mert a bátyám és én mindig együtt, egyszerre éreztük magunkat betegnek. De hát nem volt ebben semmi meglepő, hiszen egy szobában laktunk, együtt játszottunk. Természetes volt, hogy a betegségekkel is együtt kellett megküzdenünk.

Ahogy tehát kóros tüneteket észleltünk magunkon (ez elég gyakori volt), azonnal jeleztük azt anyának. Ilyenkor jött a lázmérés, aztán, ha minden jól ment, a doktor bácsi.

Nálam sajnos csak ritkán ment minden jól, mert az engem sújtó szörnyű betegségek csak elvétve tudták feljebb csalni a hőmérő higanyszálát. És gondatlan anyámnak sajnos szüksége volt erre a bizonyítékra. A bátyám bezzeg! Ahogy megszagolta a nátha-szezont, már be is lázasodott. Hogy irigyeltem ezért a képességéért!

Ha tehát minden jól ment, akkor a bátyámnak harmincnyolc fokos, nekem pedig harminchét egész kettő fokos (gyötrő) lázam volt. Anyánk ilyenkor bepakolt minket a kocsiba (nem volt nehéz dolga, szinte még lázmérővel a hónunk alatt pattantunk be a hátsó ülésre), és mentünk Fonyódra Karsai doktor bácsihoz.

Karsai doktor bácsi a fonyódi dombon lakott.

Kanyargós út vezetett hozzá.

Ez az út maga volt az izgalom, a kaland. Nemcsak az éles kanyarok miatt, hanem, mert közben igencsak koncentráltunk, el ne vesszen nehezen a megszerzett „beteg” hőmérsékletünk.

A tizenötperces út alatt újra meg újra leltárba vettük a tüneteinket. Kaparó torok, fojtó köhögés, és ami a legsúlyosabb, szörnyű láz.

Karsai doktor bácsinál mindig volt beteg.

Így, sajnos nem kaparinthattuk azonnal kezünkbe az iskolalátogatás alól felmentő cédulát.

Várnunk kellett.

Ma is emlékszem a váróteremre.

A gyékényből fonott székekre és asztalra, a székeken fekvő világoskék párnákra és a képekre. Két színes rajzolt kép volt a falon. Csak az egyikre emlékszem pontosan. Arra, amelyik közvetlenül Karsai doktor bácsi szobájának ajtaja mellett lógott. Mintha nagyon vékony hegyű ceruzával rajzolták volna. Nagy, kövér perzsamacska ült egy farönkön, melynek mindkét vége hegyesre volt faragva. A macska mancsában kötelek voltak, melyekkel irányította a farönkön húzó egereket. A szürke, hegyes orrú, verejtékező egereket. Ezt a képet mindig érdekesebbnek találtam, mint a várakozókat.

Csak akkor vettem le róla a tekintetem, amikor Karsai doktor bácsi szobájának ajtaja kinyílott, kijött egy beteg, és kiszűrődött a mély, de barátságos hang:

– Jöhet a következő.

Mindig a bátyámmal együtt mentünk be. Szűk kis szoba volt. Baloldalt egy fóliával letakart ágy, jobbra gyógyszerekkel megtömött üvegajtós szekrények, és szemben, a redőnyös ablak alatt egy kis faasztal, ölében Karsai doktor bácsival. Ugyanaz a szag simogatta az ember bőrét, mint kint a váróban. Nem a betegség szaga volt az, hanem a gyógyulásé. Nem a nagy, szürkefolyosós rendelőké, hanem a gyerekeké, a gyógyszereké, a nyelvlenyomó falapoké, Karsai doktor bácsi sötétbarna gyapjúöltönyéé. Mintha csak ez a sötétbarna gyapjúöltönye lett volna. Csak erre emlékszem. A zakójára nem is, csak a mellényre és a felhajtott ingujjra. És Karsai doktor bácsi magas termetére, óriási, szőnyegtakaró barna bőrcipőjére, formátlan, krumplifejére. A ráfésült hajra, mely a kopaszságot próbálta –hiába- takarni és a felfelé kunkorodó, pödrött, dús bajuszra.

Míg Karsai doktor bácsi egyikünk hátát kopogtatta, addig a másikunk állva várt. Aztán jött a csere. Sosem maradt ki a falapos nyelvlenyomás. No én ezt nagyon utáltam. Magát a műveletet. Mert a falapot és annak édeskés, fürészporos ízét nem.

A falapocska komoly orvosi kelléknek számított.

Nagyon vágytunk egy-egy olyanra. Így többnyire még a kocsiban megvitattuk, melyikünk kérdezi meg, hogyan és hol lehet hozzájutni ehhez a kincshez. Megvitattuk, de bent persze elszállt a tervünk, elszállt a hangunk. Csak nyitottuk a szánkat, áááztunk, aztán vártunk a sorsunkra.

Karsai doktor bácsi igazán értette a dolgát. Tudta, hogy mi komoly gyerekek vagyunk, nem zavarnánk őt, ha nem lenne nagy a baj. Az ötperces vizsgálat után azonnal felismerte rettenetes betegségünket. Még azt is megszokta kérdezni, nagyon rosszul érezzük-e magunkat. Mi persze annyira rosszul éreztük magunkat, hogy szólni sem tudtunk, csak bólogattunk.

– No akkor, kedves anyuka, ha nem nagy gond, hogy hiányoznak a gyerekek egy-két napot az iskolából – itt tartott egy kis szünetet, hogy anyám szeméből kiolvashassa a beleegyezést, akkor kiírom őket, meg ne fertőzzék az osztálytársaikat.

És ebben a percben felszabadultunk. Tüneteink máris enyhülni kezdtek. Mindketten ültünk a fóliával letakart ágyon, csillogó szemmel néztük, ahogy Karsai doktor bácsi írja az igazolást. Aztán anyánk felé fordultunk, és hol felé, hol a falapokkal megtömött üvegpohár felé sóvárogtunk.

Anyám aztán megkérdezte a doktor bácsit, nem adna-e nekünk egy-egy olyan falapot, mert ez nyilván meggyorsítaná egy kicsit a felépülésünket.

Falapokkal és orvosi igazolással tértünk haza.

Mindig.

Otthon pedig, leküzdve szörnyű panaszainkat, berendeztük a saját orvosi rendelőnket, hiszen már volt mindenünk (falapunk is), ami a gyógyításhoz kell, és hol az egyikünk, hol a másikunk játszotta Karsai doktor bácsit. Kopogtattuk egymás hátát, és áááztunk, amikor a másikunk kezébe vette a falapátot. Csak akkor éreztük, hogy ismét eluralkodik rajtunk a rosszullét, hogy a betegségünk miatt szüneteltetnünk kell a rendelést, amikor megkívántuk a forró mézes teát vagy a diós pirított cukrot. Ezek elfogyasztása után viszont visszatértünk a rendelőnkbe, hiszen tudtuk, hogy a betegeket nem lehet megvárakoztatni.

Nem volt jobb játék az „orvososdinál”.

Érthetetlen volt számunkra, hogy a szüleink miért nem látják, orvoshoz járni jó. Miért nem látják, hogy nincs érdekesebb hely Karsai bácsi rendelőjénél, hogy nincs jobb dolog a nyelvlenyomó falapocskánál, hogy nincs értékesebb papír az orvosi igazolásnál.{jcomments on}

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top