Archív

„Megtalálható-e a múlt?”

Forrás 2011/3

Megjelent a Forrás márciusi száma

A folyóirat élén Megtalálható-e a múlt? címmel Gyáni Gábor történésszel beszélget Ménesi Gábor. Az interjúban Gyáni Gábor érdekes szempontként veti fel, hogy a történelmet a történészek mindig felülnézetből írják. Ezzel párhuzamosan meg kellene teremteni a történetírás alulnézeti formáit is. A történészek uralmával szemben a kollektív emlékezet minden korábbinál erősebben követeli magának a jogot – mondja a történész.

A Forrásban Aczél Géza, Markó Béla, Turczi István és Bozók Ferenc versei olvashatók. Bozók Ferenc fiatal kecskeméti költő, a közelmúltban megjelent kötetéről Véghelyi Balázs írt recenziót.

 

Hetven éve született Utassy József költő, aki a Forrásnak a kezdetektől munkatársa volt. Születésének évfordulóján költészetét Olasz Sándor méltatta.

A közelmúltban hunyt el Kerényi Ferenc irodalomtörténész, Madách Imre és Petőfi Sándor monográfusa, aki a Katona-kutatásoknak is kiemelkedő képviselője volt. A Forráshoz és Kecskeméthez ezer szállal kötődő irodalomtörténészre Fried István emlékezik.

 

Markó Béla

 

Másféle minta


Előbb-utóbb majd innen is kitörnénk,

mert túlságosan zárt világ nekünk,

megtelt tücsökkel már az életünk,

s esővel, hóval is, egy más minőség,


más mennyiség, vagy egy másféle minta

kellene, mindenképpen tágasabb

és ismeretlenebb, hiszen szabad

csak úgy lehetsz, hogy semmi sincs megírva


abból, mi jön, se lomb, se szó, se csend,

se zeng, se hull, se száll, se lent, se fent,

zörgetjük már, mint a harminc ezüstöt,


a kulcsokat, pedig úgysem lehet

bentről kinyitni, átbújok veled

a kerítés alatt, akár a tücskök.

 

 

Megtalálható-e a múlt?

Gyáni Gáborral beszélget Ménesi Gábor

 

Azt javaslom, indítsuk a beszélgetést legújabb könyve következő gondolatával: „A szakmai éthoszához ragaszkodó történész egyre kevésbé találja a magahelyét (…) a mind kaotikusabb történeti diskurzusban; az eddig szentnek tartott véleménye a múlt egyes dolgairól hovatovább alig több a múlt egy lehetséges, ráadásul nem túl népszerű elgondolásánál. A ma embere jelene aktuális szellemiérzelmi szükségleteitől hajtva, a jelenbeli tapasztalatai nyomán keresi a múlttal való találkozás lehetőségét, amely azonban nem feltétlenül illeszkedik végül a történészek történelméhez. ”Az Ön érdeklődésének homlokterébe évekkel ezelőtt a történettudomány, azon belül pedig a történész aktuális dilemmái kerültek. A témát kifejtő könyveinek címei (Relatív történelem; A posztmodern kánon; Az elveszíthető múlt) nemcsak sokatmondóak, de meglehetősen provokatívak is. Ez érvényes az új kötetre is, hiszen laikusként a múlt minél pontosabb feltárását és bemutatását várnánk a történészektől, ezzel szemben éppen a történelem megragadásának, elbeszélésének problematikusságára irányítja a figyelmet. Nyilvánvalóan rendkívül sokrétű kérdéskörről van szó, hogyan vázolhatjuk fel mégis azokat a problémákat, amelyekkel a historiográfiának a posztmodern után elkerülhetetlenül szembe kell néznie? Melyek azok az apóriák, amelyek napjainkban a történészt foglalkoztatják?

– Ha nem is a történészt, egyes történészeket mindenképpen. A történetírás ugyanis rendkívül differenciált, sokféle hang és meggyőződés megfér a keretei között. Az utóbbi évtizedekben azonban azt vehetjük észre, hogy a különböző nézőpontok egyre távolabb kerülnek egymástól. Ha azonban kérdését magamra és a hozzám hasonló gondolkodásúakra vonatkoztatom, megpróbálom körvonalazni, miért érzem problematikusnak a történelem kutatását és írását. Egyfelől azért, mert a történetírásnak az a tekintélye, amely a 19. század óta csaknem töretlenül érvényesült, mára megrendülni látszik, ugyanis a történetírás nemzeti öntudata, a tudományosként tálalt múltfogalmat illető pozíciója mind erősen megkérdőjeleződött. Olyan kihívást jelent ez, amelyre a historikusnak fel kell figyelnie. Nem ringathatja magát tovább abban az illúzióban, hogy teljes egészében az ő tanításának megfelelően formálódik a múltról alkotott kép, vagyis az átlagembertől a politikai elitig mindenki azt gondolja a történeti múltról, amit ő állít. Ma már egyáltalán nem ez a helyzet. Nem tartható fenn az a naiv realista magabiztosság sem, amivel a történetírás a racionális megismerést hosszú időn keresztül kezelte, vagyis az a meggyőződés, hogy a történész birtokában van azoknak a módszereknek, amelyek képesek elvezetni őt az igazsághoz, a múlt pontos megismeréséhez. Ráadásul az is kérdésessé vált, hogy mit ismerhetünk meg egyáltalán, és mi az értéke annak, amit e megismerés eredményeként kommunikálunk. Mennyiben szól a múltról az általunk konstruált elbeszélés, és milyen mértékben rólunk? Létezhet-e egyáltalán objektivitás, a valóság elfogultság nélküli szemlélése és tálalása? Úgy vélem, hogy ezek a problémák mára összesűrűsödtek, és az így kialakuló episztemológiai krízisre vagy megismerési szkepticizmusra a történésznek mindenképpen reflektálnia kell. Figyelmen kívül is hagyhatjuk, ám sokkal gyümölcsözőbb, ha a felsorolt dilemmákba intellektuálisan belemélyedünk, elgondolkodunk a problémákon, saját magunk praxisán, azon, hogy a történész milyen szerepet tölt be a politikai, intellektuális diskurzusok világában, mihez és hogyan járul hozzá a kutatásaival, egyáltalán mi célt szolgál mindaz, amiből él, a professzionális kutatói és oktatói tevékenység. Ezek kivétel nélkül olyan kérdések, melyeket a hivatásos akadémiai történetírás a 19. század közepétől elintézettnek vélt. Ma viszont éppen ezek megoldatlansága és az újragondolás szükségessége vetődik föl. Erre azonban a történészek többnyire nem hajlandók.

 

– Mi ennek az oka?

– Elsősorban az, hogy elméleti kérdésekről van szó, ami a történész empirikus felfogásától meglehetősen távol áll. Az egyetemeken azt tanulják a leendő kutatók, hogy ilyen kérdésekkel nem is szabad foglalkozniuk, mert a historikus feladata nem a spekulálás, hanem a tapasztalati úton, források alapján történő megismerés. Ez azonban véleményem szerint nem más, mint a lényegi kérdések elől való elfutás. Az imént említett szkepszis ugyanis nemcsak a saját szakmámat érinti, hanem a teljes tudományos megismerést, legalábbis a humán- és a társadalomtudományok területét bizonyosan. Az erről való töprengés igen alapos elméleti

felkészültséget igényel, olyan eszmefuttatások ismeretét, amelyek alapvetően a filozófia körébe tartoznak.

 

– Kiknek az interpretációi válnak meghatározóvá a múlt fogalmának megformálásában, ha a történészek hangja egyre kevésbé érvényesül?

Elsősorban a kollektív emlékezet hatásával kell számolnunk. Első hallásra talán személytelennek tűnik a fogalom, hiszen az emlékezés alapvetően szubjektív mentális tevékenység, amennyiben csak én emlékezhetek. Ez valóban így van, de az egyéni emlékezetekből – elsősorban a kommunikáció szintjén – mégiscsak kollektív emlékezet jön létre. A kollektív emlékezet merőben más minőségű képet ad a múltról, mint amit a mainstream történettudomány előállít. Egyrészt azért, mert nem kifejezetten racionális megismerés terméke, erősen érzelmi töltésű, másfelől elsősorban orálisan terjed, rituális viselkedésformákon, ceremóniákon (ünnepség, kommemoráció stb.) keresztül hagyományozódik tovább. A kollektív emlékezet ugyanakkor nem totális, vagyis nem fogja át a múlt egészét, mint a történészek történelme, sokkal inkább pontszerű, csak bizonyos témákra, elsősorban a közelmúlt vélt vagy valós, nagy dicsőséghez vagy nagy bukáshoz vezető eseményeire fókuszál. A történészeknek versenyre kell tehát kelniük a kollektív emlékezettel. Erre már a 19. század folyamán is volt példa, amikor a hivatalos történetírásnak le kellett törnie a kollektív emlékezet tudatformáló hatását. Akkor ez a törekvés több-kevesebb sikerrel járt, s több mint száz évig a történészek uralma vált meghatározóvá. Jelenleg azonban a kollektív emlékezet minden korábbinál erősebben követeli magának a jogot a múltkép formálására. Persze továbbra is létezik intézményesített történetírás, működik a tudományos intézményrendszer, az iskolában többnyire azt tanítják, amit a történészek sugallnak, de a hatékonyságuk ma már erősen korlátozott. Úgy tűnik, a kollektív emlékezet sokkal erősebben képes befolyásolni, hogy miről mit gondoljanak az emberek a múltat illetően, mint maguk a történészek. A szakma képviselői ugyanis nincsenek jelen abban a mediatizált közvélemény-formálásban, amelyben a médiumok fontos szerephez jutnak. A hagyományos csatornák, amelyeken keresztül a történészek szólnak, nevezetesen a tankönyvek, ma már csak részlegesen vannak ellenőrzésük alatt. Amerikában szociológiai módszerekkel vizsgálták, hogy mit tudnak és mit gondolnak az átlagemberek az amerikai történelemről. Az derült ki, hogy alig hagy nyomot a tudatukban mindaz, amit az iskolában tanultak, jóval erősebben befolyásolja a múltról alkotott képüket a családi hagyomány, valamint a tömegkommunikációs eszközök.

 

– A történelem relativitása kapcsán felmerül bennem a kérdés, hogyan lehet vitaképes a történész, aki a múltértelmezések pluralitását vallja? Milyen álláspontot képviselhet egy esetleges diszkusszióban, ha pontosan tudja, hogy a magáé csupán egyike a sok lehetséges elbeszélésnek?

– Ez minden esetben a beszédhelyzettől függ. Különböző beszédhelyzetek jöhetnek létre. Vegyünk sorra néhányat! Az első szakmán belül alakul ki, amikor olyan kollégák vitatkoznak, akik legitimnek ismerik el egymást, vagyis nem kérdőjelezik meg, hogy a másik fél egyezményesen elfogadott eszközökkel végzi a megismerő tevékenységet. Ilyen esetben két síkja van a kérdésnek. A hagyományos vitában különböző szemléletmódok képviselői csapnak össze, ilyenkor a vita reménytelen, mert mindkét felfogás azt az empirikus alátámasztást szolgáltatja alapként, amely az ő nézőpontjából relevánsnak tűnik. Ha viszont nagyjából azonos szemléletű történészek között bontakozik ki a vita, akkor rendszerint ténykérdésekről van szó, például arról, hogy megfelelően használta-e a forrásokat, helyesen csoportosította-e az adatokat az illető. Ily módon könnyen megállapítható a szakmai közvélemény által, hogy kinek van igaza. Létezik olyan beszédhelyzet is, amikor szakmabeli nem szakmabelivel kerül vitába. Itt persze rögtön feltehetjük azt a kérdést, hogy ki és hogyan dönti el, ki tekinthető szakmabelinek. Ma is vannak olyan történészek, akik megfelelnek azoknak az intézményes akadémiai történettudomány által meghatározott szakmai kritériumoknak, amelyek a tudomány műveléséhez megkívántatnak, vagyis egyetemi diplomával, publikációkkal, tudományos fokozattal rendelkeznek, mégsem fogadják el őket kollégának. Most vegyünk egy olyan esetet, amikor a történészek azzal kerülnek szembe, amit a kollektív emlékezet szócsövei vetnek föl igen komoly hatással. Ez olyan vitára teremt lehetőséget, amibe nem szívesen megy bele a történész, tudniillik neki meg van kötve a keze, nem korlátlanok azok az eszközök, melyeket intellektuálisan bevethet ebben az eszmecserében. A másik félnek nincsenek ilyen kötöttségei, korlátlanul élhet az érvelés olyan módjaival is, amelyeket a történész nem tekint legitimnek a maga szempontjából. Ezért ezt a vitát nem is érdemes lefolytatni, mert a történész úgyis vereséget szenvedne, retorikailag mindenképpen, és azzal a konzekvenciával zárulna, hogy a historikus nem az igazságot tárja fel. Annak azonban, hogy a történészek elkerülik az ilyen típusú vitákat, az a következménye, hogy nem hallható a hangjuk, s így csupán azok a nézetek válnak a közvélemény számára történeti kérdések megítélésében mérvadóvá, azokat ismerik meg egyáltalán, amelyeket a másik oldal hangoztat. Ennek következtében olyan elképzelések is hangot kaphatnak, amelyek a racionális megismerés szempontjából elfogadhatatlanok, nemcsak naivak, hanem akár károsak is. Fontos kérdés tehát, hogy mi a teendő ebben a helyzetben, hiszen a racionális, felvilágosult tudós mindeközben úgy véli, a szerinte rossz, sőt káros képzetek nem kaphatnak tömegtámogatást, de talán még ismertséget sem. Ha azonban ő az előbb elmondottak miatt nem szívesen bocsátkozik vitába, akkor maga engedi át a terepet az ordas eszméknek, az előítéletes gondolkodás által uralt múltszemléletnek, amelynek a huszadik századi történelmi eseményekre kifejtett hatását jól ismerjük. Ez olyan súlyos probléma, amin el kell gondolkodniuk a modern korokkal foglalkozó történészeknek. Végül meg kell említeni még egy beszédhelyzetet, azt, amikor olyan történész kerül vitába kollégáival, aki szkeptikus a saját megismerése értékét illetően. Azt gondolja, az övé csupán az egyik lehetséges történet az általa vizsgált múltról, és nem vindikálja magának a jogot, hogy az egyedüli igazságot adja elő. Természetesen az álláspontja vitatható, miként bármelyik, történész által előállított elbeszélés, ám főként olyanok vitatják – és éppen ezért sajátos ez a beszédhelyzet –, akik meg vannak győződve arról, hogy ez a történet rossz, és csupán az az egyetlen helyes és elfogadható megközelítés, amelynek nevében ők azt negligálják. A szemben álló felek közül tehát az egyik nem sajátítja ki magának az igazságot, csak azt mondja, hogy a múltról szóló történetnek egy hihető verzióját adja elő, a másik pedig az abszolút igazság nevében akarja leradírozni kollégáját. Ez egy teljesen új vitahelyzet, hiszen az egymást legitimnek elismerő szakmai közösségek tagjai között nem ilyenek szoktak lezajlani. Itt megint csak egyenlőtlen pozíciók kerülnek szembe egymással. Be lehet bizonyítani ugyanis rólam mint szkeptikus gondolkodású gyakorló történészről, hogy az általam előadott történet nem jó. Erre viszont azt mondom, elképzelhető, hogy nem jó, de lehetséges, miként a tiéd is csak egy a lehetséges ellentörténetek sorában, de nem a történet maga. Süketek párbeszéde folyik ez esetben, merthogy én elfogadom az ő jogát ahhoz, hogy a saját történetét szembeállítsa az enyémmel, ő viszont nem ismeri el, hogy létezhet másik, az övétől eltérő, ám éppúgy helyénvaló történet.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top