B.J. emlékére
1992, kora tavasz, vidéki kisváros. A két gimnazista srác, Jani és Shado játékgépezni indulnak.
-Hányra menjek hozzátok? – kérdi a telefonon Shado Janit.
– Három, négy fele. Nyomjad a kapucsengőt, majd beengedlek.
Janiék jómódúak, édesapja építési vállalkozó, nagy házban élnek. Janinak nincs sok barátja, bár nagyon sokan ismerik a városban, még kevesebben közelről. Van egy sajátos stílusa, ami nem mindenkinek szimpatikus, de Shado hamar megtalálja vele a közös hangot. Egy haveri körbe tartoznak, egy gimibe járnak, Shado elsős, Jani másodikos.
– Bazmeg, mindig ezek a körülbelüli időpontok, most akkor hányra legyek ott nálad?
– Nem tudom, bármi közbejöhet, de négyre gyere akkor.
Shado otthon, ebéd után kinyitja a törikönyvet. Olvassa, nézi, de elkalandozik. Már a délutáni programon jár az esze: nyerni kéne. Kétezret legalább. Az kemény lenne. El se tudnám baszni egy nap alatt. Bár azért igen. Van valami technikája ennek a rohadt gépnek. Csavarni kell az érmét, megpörgetni. Hány húszasom is van? Kettő-négy-hat-nyolc-tíz. Ez kétszáz. Plusz van egy papír százasom, beváltom, nem érdekel. Megduplázzuk.
Három óra. Shado anyukája megkérdi, mi van a leckével.
– Semmi. – vágja rá Shado. Már péntek este kész voltam. Hétfőn két tesi van, egy rajz, meg nyelvtan, töri és matek. Matekból nem volt semmi, nyelvtanból tudom, a törit meg most olvastam.
– Hittan, torna, rajz, persze, ne kábítsd anyádat, mert kikérdezlek. – hördül fel Shado faterja a tévé mellől.
– Ne olvasd, tanuld meg. Az én osztályfőnököm mindig azt mondogatta, hogy nem tanulni kell, tudni kell. Tudjad, kisfiam, az a lényeg. Tudod, apád rohadt ideges lesz, ha beszedsz megint valami karót. Én nem fogok sírva hazajönni a szülőiről, őt fogom küldeni. És akkor kapsz. Tanulj, abból bajod nem lehet – próbál hatni Shadóra az anyukája.
– Jól van, tanulok én, mint állat, de nem olyan egyszerű, rohadt szemetek mostanában a tanárok, én nem is tudom, ez tökre más, mint az általános.
– Igen, itt tanulni kell, nincs pátyolgatás, mikor tanulod meg végre? Jól van, végül is hétvége van. Készülsz valahova? – kérdi Shadót anyukája suttogva.
– Janival megyünk kicsit biliárdozni, tudsz adni egy százast?
– Tudok, de csitt, apád meg ne lássa.
Négy óra, Shado percre pontosan ott áll Janiék kapujában.
– Igen, tessék. Hálló, ki az?
– Őőő, Csókolom, jó napot, Salamon Attila vagyok.
– Janííí, Janííí, téged keresnek. Nyomom a gombot, bejöhetsz.
Shado belép a házba, ahol Jani apukája fogadja:
– Szervusz, menj föl nyugodtan, Jani öltözik.
Shado feloson a kőlépcsőn, majd bekukkant Jani szobájába.
– Heló, mi van, nem vagy még kész?
– Cső Jambi, de, mindjárt. Ezt nézd. CD lejátszó. Vannak lemezeim is.
– Ne hívjál már Jambinak, mi a faszom az a Jambi? Vagy inkább ki? A többiek Shadónak hívnak, csak te jössz örökké ezzel a Jambival. Aha, CD, de kemény. És ezen a kis fényes lemezen van a zene? Beszarok. Én maradok a kazettánál, azt lehet tekergetni. Toto? Honnan veszitek Gyurival ezeket a hülye együtteseket? Hallgassál EMF-et, KLF-et, vagy De
– Lehet, hogy az a menő, de ez igényes. Gyuri bátyja mutatta, tényleg profi. Jani betesz egy Toto lemezt, rátolja a hangerőt.
– Aha, ismerem, ez ilyen illedelmes zene. Senki sem fog megsértődni, ha ilyen szól valahol. Na, haladjunk.
– Mennyi pénzt sikerült hoznod? – kérdi Jani Shadót.
– Párszáz. Elég lesz. A második húszasból kiürítem a gépet, baszkikám!
– Akkor minek hoztál annyit? – ugratja nevetve Jani Shadót.
Gyerünk az úton, úgyse jönnek autók, először menjünk a Régi csibészekbe, utána visszafele Pikoló, Sport és Tölgyfa. Kifosztjuk a gépezeteket. – Jani belelkesedve diktálja a tempót, mögötte le-lemaradozva, kezében égő cigivel lohol Shado.
– Mi a francnak cigizel? Tök nagy baromság. Büdös leszel tőle, hatása semmi. A pia az oké, az legalább ellazít, de ez? Dobd el a picsába – förmed rá Jani Shadóra.
– Én szeretem, jó íze van.
– A Régimódis pacalnak jó íze van, de ez keserű. Füst. Belegondoltál? Füstöt szívsz levegő helyett.
– Nyugi, rászívok egy kis levegőt is, úgy kell letüdőzni. – löki a frappáns választ Shado.
Nem adja, ide ne dobjunk többet, húzzunk innen. El van állítva. – Jani elrántja Shadót a játékgéptől.
– Még egy húszast akartam volna rádobni, mit aggódsz?
– Hülye vagy, nem láttad a csapos fejét? Röhögött, én láttam, szerintem tudja, hogy nem adja ma ez a gép. Menjünk át a Pikolóba, ott múlt héten nyertem egy ötszázast.
– Dehogy láttam, a gépre figyeltem, hogy te miket észre nem veszel?
Shado beletörődve lépked Jani után, irány a másik kocsma.
– Jövőre már nem fogunk gyalogolni, tizenhét leszek, megcsinálom a jogsit. Viszem otthonról a kocsit, ha adják. Tudok vezetni, nem lesz gond, csak a Kreszt kell bevágnom. Megint rágyújtottál? Azért vagy te ennyire sovány, mert örökké cigizel. Nem zavar, hogy úgy nézel ki, mint egy veréb? Hány kiló vagy?
– Nem szoktam méregetni magam, hatvan körül. Leszarom. Így is szokott lenni csajom.
– De milyen? – kérdi mosolyogva Jani.
– Nekem tetszenek a nőim. Miért? Legyek kövér inkább? Hülye vagy te?
– Nem kövérnek kell lenned, izmosnak. Én nemrég elkezdtem gyúrni, és felszedtem pár kilót rögtön, izomban.
– Nem is látszik. Meg hagyjál már, a gyúrósok bunkók, nem az én világom. Tök égő lenne lemennem a terembe, a rudat sem bírnám kinyomni.
– Kinyomjuk együtt. Különben megegyáltalán nembunkók a kondisok. Jó, ott is van paraszt, hol nincs? Sportolni kell, különben eltunyulsz. Na, megérkeztünk, megyek előre, én kezdem a menetet, figyeld a szerencsés kezemet.
Este hat. Janit és Shadót elnyeli a Pikoló kocsma. Odabent hangoskodás, zene, a csapos tele korsókat pakol a pultra, külkerületi fiatalok markolják meg a söröket, nemrég ért be a buszuk, nekik már elkezdődött a szombat éjszaka.{jcomments on}
