Archív

Zalai Imréné az én nagymamám – interjú Szabó Eszter Ágnes képzőművésszel

zalai_imreneTíz éve bukkant föl az interneten, és terjed e-mailben a Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowie-val című falvédő fotója. Az eredeti szerepelt egy New York-i kiállításon, meglehet, David Bowie is látta. Zalai Imréné unokájával, Szabó Eszter Ágnes képzőművésszel a befőtt- és lekvárkészítésről, a cukros perecről, a műgonddal végzett hétköznapi munkáról és egy erdei ufó-leszállópályáról beszélgettünk.

 

Tíz éve bukkant föl az interneten, és terjed e-mailben a Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowie-val című falvédő fotója. Az eredeti szerepelt egy New York-i kiállításon, meglehet, David Bowie is látta. Zalai Imréné unokájával, Szabó Eszter Ágnes képzőművésszel a befőtt- és lekvárkészítésről, a cukros perecről, a műgonddal végzett hétköznapi munkáról és egy erdei ufó-leszállópályáról beszélgettünk.

Tíz éve bukkant föl az interneten, és terjed e-mailben a Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowie-val című falvédő fotója. Az eredeti szerepelt egy New York-i kiállításon, meglehet, David Bowie is látta. Zalai Imréné unokájával, Szabó Eszter Ágnes képzőművésszel a befőtt- és lekvárkészítésről, a cukros perecről, a műgonddal végzett hétköznapi munkáról és egy erdei ufó-leszállópályáról beszélgettünk.

Internetes mém lett az alkotásából. Olyan ez, mint amikor Petőfi Sándor egyik-másik verse igazi népdallá vált. Hol látható az eredeti mű?

Magángyűjteményben. Ezt a hímzést 1998-ban készítettem, és tényleg érdekes volt, amikor vidéki pizzériában találkoztam vele, szórólapon, vagy fénymásoló szalonban, ahol azt demonstrálták rajta, milyen jól másol a gép. Mivel név nélkül terjedt, előfordult, hogy tévéműsorban mutatták, és arról beszélgettek mellette, hogy létezik-e városi folklór, és ha igen, tényleg ilyen lehet-e. Barátaim betelefonáltak, el akarták mondani, hogy ez nem népművészet, hanem egy képzőművész alkotása, de nem kapcsolták be őket a műsorba. Ezeken én ugyanolyan jót mulattam, mint amikor a falvédőt készítettem. Komolyan, vártam már, mikor látom meg egy céllövöldében, pálcikán. Az már nem volt ennyire szórakoztató, amikor elterjedt, hogy ez Pittmann Zsófia grafikus munkája. Ő is készít falvédőket, például Sandokánról, vagy a Piramis együttesről, de szerintem azért jól látszik, hogy máshogyan nézem a világot.

Ez a hímzés akkoriban terjedt, amikor a kereskedelmi tévék hatására kezdtek megváltozni a hírek Magyarországon. Nem az számít igazán, ami történik, hanem maga az ember. A média tényleg egy perc alatt bárkiről be tudja bizonyítani, hogy érdemes százezrek, milliók figyelmére.

Igen, nyugodtan gondolhat a néző Andy Warholra, a tizenöt perc hírnévre. Nekem viszont nem ez volt a fontos, hanem az, hogy megőrizzek számomra fontos érzéseket, egy képen ábrázoljam kamaszkorom nagy kedvencét és a nagymamámat, akit nagyon szerettem, és aki sajnos már nem él.

Tehát Zalai Imréné tényleg az ön nagymamája volt?

Igen. Az enyém, és nem Pittmann Zsófié… Amikor a falvédő New Yorkban járt egy kiállításon, a kurátor tervezte, hogy meghívja a kiállításra David Bowie-t, jó lett volna. Végül nem is tudom, ez miért nem sikerült. Ő tényleg igazi ikon, nagyon sokan ábrázolják, tetszenek El Kazovszkij róla szóló munkái. Az, hogy a falvédő révén a nagymamámból is ikon lett, igazán akkor tudatosult bennem, amikor valaki megkért: hímezzem rá egy képre, Zalai Imréné mellé. Nem értettem, megkérdeztem, ha már falvédőt szeretne, miért nem az övéi között akarja látni magát. Azt válaszolta, számára Zalai Imréné és a miliő a fontos. Ez tehát így működik.

Szóval a művészet megőrzi azt, ami az alkotó számára fontos – aztán rendszerint kiderül, hogy az másoknak is sokat jelent. Lehet ugyanilyen története a befőtteknek, lekvároknak is?

Szerintem mindig izgalmas, amikor hétköznapi tevékenységek kerülnek művészi kontextusba, például a gyümölcsszedés és a befőzés. Műgyűjtő is vagyok, barátaim alkotásaiért cserébe adtam saját készítésű befőttet, lekvárt, és 2008-ban volt két ilyen dzsem-akciónk is, amiben az volt a fontos, hogy az ember maga gyűjtse a diót, almát, körtét, szedret, amivel aztán dolgozik. A címke nem volt fontos: az ennivalóval már a futuristáknak is voltak izgalmas terveik, most is számon tartanak agrár-artot, és mint utóbb kiderült, szintén 2008 óta Los Angelesben működik egy csoport, amelynek tagjai az utcára kihajló, vagy a közterületen álló gyümölcsfák termését gyűjtötték össze, tálalták föl akcióikon. Ahogyan divatba jönnek a házi készítésű ételek, valahogy ezek a gyümölcsös projektek is egyfajta válaszreakcióknak tekinthetők a mostani társadalmi jelenségekre. Miközben éhező városi emberekről ír az újság, sok gazdátlan gyümölcsfa termése megy veszendőbe. A Balaton-parton például sok ilyen elhanyagolt fát lehet találni még, ott, ahol régebben kertek voltak. Jár-kel az ember, és már nem is veszi észre, hogy csak föl kellene nyúlnia vagy le kellene hajolnia a termésért.kecskepasztor

Ön viszont fölnyúlt a cukros perecért is. Utánajárt a receptnek, sokszorosította, és, mint egy galéria honlapján olvastam, „lemezre énekelte”.

Gyerekkoromban Vas, Zala, Veszprém megyében sütötték a cukros perecet, fehér színű, lakodalomban a borosüveg nyakára húzták. A tapolcai piacon szoktam venni, egy idős asszony árulja még. Amikor régebben vettem, és ott, rögtön beleharaptam, az idősebbek csodálkoztak, hogy én ezt meg bírom enni. Mondták, ők aztán meg nem kóstolnák még egyszer, annak idején annyira megutálták, hiszen szinte ez volt az egyedüli édesség. Tényleg nem különösebben finom, és kislányként én is ugyanúgy utáltam, mint a többiek, mégis a gyerekkoromra emlékeztet, és nekem most fontos lett. Utolsó pár előre fuss: ezt szerettem volna bemutatni a cukros pereccel is. Egy régi holmi ismét fölbukkan, megtalálja a helyét, élni, működni kezd az új, modernnek nevezett közegben. Ennek a jelenségnek, a múlttal való játéknak nap mint nap a részesei vagyunk, hétköznapi munka közben, kertművelés, főzés, vagy rajzolgatás, naplóírás közben, jó ezt észrevenni, megfigyelni, kísérletezni vele. A művészet ilyen értelemben hétköznapi létszükséglet. Mondom ezt így, álnaivan.

Mivel foglalkozik, amikor nem mos, főz, takarít?

Az iparművészeti múzeumban dolgozom, iparművészekkel, dizájnerekkel együtt, a tárgykultúra ad munkát, vagy a saját dolgaimat rendszerezem. Részem van egy projektben, amelynek Art Ventura a neve, és Szentendréről indulva most országszerte több helyen is látható. Vakoknak és gyengén látóknak szóló kiállításról van szó, és számomra azért fontos a részvétel, mert korábban nem is gondoltam bele, hogy a hímzés lényegében letapogatható kép. Itt az egyik abroszom szerepel, az Ufó-leszállópálya erdei vadakkal. A science-fiction valósága is régóta foglalkoztat; azt képzeljük, hogy a földönkívüliek itt járnak közöttünk, és csak azért nem látjuk őket, mert más dimenzióban mozognak, illetve intelligensebbek, mint mi. Azért mégis muszáj hinni róluk valamit, elképzelni őket valamilyennek, elsősorban játékból. És itt a közös pont: ahogyan a vakok, mi sem láttuk még soha őket. Közben ugyanolyan különc bolygólakók vagyunk, mint azok a földönkívüliek, akiket elképzelünk. Úgy versenyzünk velük, hogy azt sem tudjuk, léteznek-e.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Népszerűek

To Top