Gaál József a reklámipar arcai ellenében dolgozik

gaál-józsef

Gaál József Tornyai-plakettes képzőművész Persona című kiállítása, 2016.10.01. – 2016.11.06., Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely, Dr. Rapcsák András út 16-18.

Deák Csillag

Végtelen ismétlődés, végtelen kitekintés

Gaál József Persona című kiállítását látogatom Hódmezővásárhelyen. A tavalyi Vásárhelyi Őszi Tárlat fődíjasa, Tornyai-plakettes képzőművész díjához tartozik, hogy idén, egy időben az Őszi Tárlattal, egyéni kiállítással mutatkozik be a Tornyai Múzeumban.

A persona jelentése: álarc, egyéniség, méltóság, rang, személy, személyiség, sőt szerep. Gaál az ember méltóságát hangsúlyozza, szerepbe helyezi figuráit, rangot ad nekik, talán álarcot is. A közhelyek ellen szól, az ellen, hogy valakit erkölcstelen, gonosz személyként neveznénk meg.  A Persona szó negatív jelentését fordítja ellentétébe. visszaadja a szó eredeti jelentését, hogy egy személyt látunk és nevezünk meg általa. A legkorábbi mű 2006-ból való, bár szobrokat ezúttal nem látunk, de reliefeket igen, amelyeket kifaragott, majd kifestett (Vésett arc XIV, 2010).

Gaál újra és újra neki kezd, újra és újra arcokat fest, formáz. Lehet, hogy maga Dionüszosz néz velünk szembe egy mulatság után, mosolyog, sőt vigyorog ránk, a világra. Életkedvet sugároz, még akkor is, ha a kép aláírása: Együgyű II., 2016. A képaláírás megtévesztő, nem cirkuszi figurákat látunk, és nem is degenerált utódokat.

A kép olyan legyen, mint a világ, ha már a világ sohasem lehet olyan, mint a kép.

– írja Lajta Gábor egyik Csernus tanulmányában. Gaál olyan sajátos világot teremtett alkotásaival, mintha ezek az arcok névjegyei lennének, bármikor és bárhol felismerhetők, az alkotóhoz köthetők. Mélységek nyílnak és záródnak össze, mítoszok születnek és halnak el. Új-régiek, és régi-újak, mondhatnánk Ady szavaival. A személyiség megszületését látjuk, még minden amorf, elmosódó, zaklatott, ösztönös és korlátolt, szavak híján vagyunk, a szavak elején.

Gaál ilyennek látja figuráit, a kort, amelyben él. Nem rezignált, lehetne az is, figurái arcán néha megfagy a mosoly (Merengő III., 2015), csak egy rángás fut végig az arcon, mint aki nem éli túl a holnapot. Konzerv-figurák, az első világháborúból, a föld alól, a bányából, valahonnan, az űrből. A világ zavarodott, és ez tükröződik az arcokon is, és nem fordítva. Nem ürességet látunk, ha a figurák szeme sötét és üreges is (Merengő I., 2015), csak orruk, álluk, arccsontjuk és fülük él, homlokuk torzul el, szétesik az arc, úgy áll össze egésszé, hogy csak a foltok világítanak, pászmák, apró egységek. Fontos az életmozzanat, a kiállás, a világra nézés. Ősképeket fest, illúziók nélkül. Túlmegy a lelki tényezőkön, a testi valóban találja meg a lelket. Figurái érzelmi húrok, mint a bőgő hangja, erős és szaggatott egyszerre. Azt a pillanatot ábrázolja, amikor az én tudat kialakul (Földműves portré II., 2016), aminek segítségével meg tudja magát különböztetni környezetétől. Visszalép az időben, hogy álarcot ölthessen, és úgy szóljon hozzánk, mintha az ókorból szólna, akár Szókratész.

A portréfestészet és portrészobrászat kezdeteihez lép vissza. Rendre kiemeli az arcon a kép textúráját és felszínét, téralkotása, a síkok egymásutánisága vagy a perspektívahasználat révén a semmiből áll össze az arc, a lélek. Mintha mindig megcsúszna az ecsetje, így jön létre egy-egy vonás, arcrészlet (Portré, 2008). A fény és textúra különös viszonyokban találkozik egymással. Színes és színtelen portrékat látunk.

Kölüs Lajos

Akhilleusz pajzsa

Egyszemélyes alkotásokat látunk, vagyis különbözőeket: Gaál újabb eltéréseket tár fel a karakterek között. Karakteresít. Kiemel, egyénivé tesz egy-egy arcvonást. Nincs beállított arc, a világba vetik tekintetüket, nem fejünk fölé néznek, hanem ránk. Nyugtalan arcok és tekintetek, bambulások és együgyűségek (Egyszerű ember I., 2015). Gaál nem szépít, az életből ellesett pillanatokat rögzíti, formálja át, emlékezik, miként is csorog a nyál a szájból, milyen, ha a fejtartás merev és béna. A beszéd fojtott, rövid mondatok hangzanak el, felkiáltások.

Férfi arcokat látunk, lágyakat, keményeket, vigyorgókat, szomorúakat. A mai világban, amikor modellek uralják a médiát, amikor plasztikai műtétek indokolt és indokolatlan sokasága zajlik, mert külsőnket nem tudjuk vagy akarjuk viselni, elviselni. Külsőnk csínja értékelődik túl. A csúnyát emeli fel, hozza be a köztudatba, teszi szalonképessé, az elfogadást, a kételyek legyőzését, hogy másik embertársunk – legyen bármilyen az arca – továbbra is embernek számít. Nem a betegség jellegzetes vonásait rögzíti, hanem a személyiséget. Ez a kiállítás fő üzenete, a közhelyek terítékre hozása, szembenézés előítéleteinkkel.

A szépség apokrif arcait látjuk. Gaálnál az arc látvány, katedrális. Nem a Párizsi Notre-Dame Quasimodójának, a púpos harangozónak arcát látjuk. Victor Hugo könyvein szocializálódtunk sokan, a romantikán. Gaálban nincs romantika, részvét van, de kerüli a gyámkodást. A csúfsággal tüntet a csúfság ellen. Persona, mondja (Persona fragmenta X., 2014). Személy, sőt polgár, nem heroizál, inkább lecsupaszít, és rádöbbenünk, hogy egyre több arcvonást találunk, amelyek bennünk is megtalálhatók. Sokszor mi is harangozók vagyunk, sorscsapásban és váratlan öröm idején. Az erőszak arcait is látjuk, a visszataszító kinézetű arcok idegrángásait, a ferdülést, az emberi formából kivetkezett mosolyt.  Sokszor megmunkálatlanul hagyja az arcokat. A formálatlanság, a sivárság így válik belső emberi lelki tényezővé, mert Gaál tipizál, elhagy arcvonásokat, fittyet hány az anatómiára, vagyis a fantasztikumig is elmegy. Kifordítja az arcot, belülről halad kifelé, és a kifordításban jelenik meg, hogy olykor torzak vagyunk, miközben egészségesnek mond az orvos. A reklámipar arcai ellenében dolgozik. Tudjuk, hogy ebben a küzdelemben Gaál alulmarad, a celebség győz. Gyalázat szépnek mondani egy ilyen csúf arcot.

Gaál egyszerre trágár és egyszerre gyöngéd érzelmeket pendítő is a portrékban (Egyszerű ember II., 2015). Kitette az arcokat a világ csúfjára. Az előítélet ostobaságát figurázza ki, ill. mond ellent neki. Kosztolányi Dezső A csúf lány (1910) című tárcanovellája kapcsán vetődik fel bennem, hogy Gaál nem tesz úgy, mint a csúnya lány, vagyis halott húga fényképét küldi el a sajátja helyett. Gaál arcai a reprezentációs-helyettesítő szerepén túl, szimbolikus formában a csúfos (kevésbé szerencsés) élet képzetköre is megjelenik. Oximorok is ezek a képek. A látszólag egymást kizáró karaktervonások iróniát sugallnak. Felülemelkedést a hétköznapokon.

Gaál művészetével, esztétikai érzékiségével egy antropológiai (kulturális és szimbolikus) tulajdonsággá, viselkedésformává avatja a csúfat, a rondát. Ronda tanár úr lesz, látomásával és képzeletével.

KÉPALÁÍRÁSOK

Portré, 2008,40×30, olaj,vászon

Vésett arc XIV, 2010, 68x47x5cm, festett fa

Egyszerű ember I. 2015, 60×40, olaj,vászon

Persona Fragmenta X. 2014, 60×40, olaj,vászon

Földműves portré, 2010, 55×35, olaj, vászon

Egyszerű ember II. 2015, 60×50, olaj, vászon

Merengő I. 2015, 70×50, olaj,vászon

Együgyű II. 2016, 50×40, olaj,vászon

Arc III. 2016, 70×50, olaj,karton