A lány, aki hegesztőgéppel vagánykodik – Demcsák Dóra Vanda-interjú

DD8 Ujvári Sándor

Ahhoz, hogy az ember ne gyártson, hanem alkosson, úgy gondolom, elengedhetetlen, hogy valamilyen más tevékenységből éljen. Csak így tud alapot teremteni ahhoz, hogy ne külső elvárásoknak kelljen megfelelnie, hanem szabadon művészkedjen.

Az idei Kecskeméti Acélszobrászati és Képzőművészeti Szimpozion, Alkotótábor (KASZ) egyik résztvevője Demcsák Dóra Vanda volt, aki a csaknem életnagyságú fémagaraival ejtette ámulatba azokat a szerencséseket, akik láthatták a szobrokat. Az alkotómunka eme válfaja cseppet sem nőies, ráadásul Vanda eredendően ódzkodik az elektromos eszközöktől.

Demcsák Dóra Vanda és alkotása (fotó: Sin Olivér)

Demcsák Dóra Vanda és alkotása (fotó: Sin Olivér)

– A szobrászat fizikai értelemben sem könnyű mesterség, főleg egy nőnek. Miért éppen ezt a képzőművészeti ágat választottad?

Kicsi koromtól kezdve állandóan gyűrkésznem, nyomkodnom, hajtogatnom kellett a tárgyakat, és amikor nagyobb lettem,

volt egy belső, maró késztetésem, hogy ezzel kezdenem kellene valamit.

Jártam egy szakkörbe, ahol Szabó Gábor szobrászművész volt a mesterem. Szobrásznak készültem, az egyetemre mégis szoborrestaurátornak kerültem be. Első nekifutásra, amit csak a szerencsének tulajdonítok. Mindenki azt mondta, hogy elsőre senkit nem vesznek fel, ráadásul én előtte csak másfél évig foglalkoztam intenzíven a felkészüléssel, mások pedig Kisképzőbe is jártak. Annyira nem számítottam rá, hogy megszerveztem külföldön az életemet, szeptemberben mentem volna ki, de legnagyobb meglepetésemre felvettek. Az első gondolatom az volt, hogy basszus, ugrott Anglia, de persze egyáltalán nem bánom. Másfél évig voltam a restaurátoroknál, de aztán rádöbbentem, hogy az nem az én világom, (mert nem a kreatívkodásról szól), és először áthallgattam Karmó Zoltán osztályába, aztán át is jelentkeztem szobrászatra.

– 2014-ben végeztél. Papírod van arról, hogy szobrászművész vagy, de arról nincs, hogy ez elég a megélhetéshez. Miből tartod fenn magad?

Mindenféle másból, amit gyűjtőnéven megélhetési bűnözésnek hívok. Bármilyen pályán nehéz elhelyezkedniük a kezdőknek, de olyan álláshirdetést aztán végképp nem adnak fel, amiben szobrászt keresnek. Az évfolyamtársaim közül többen elmentek tanítani, vannak, akik a filmes világban helyezkedtek el maszk- vagy díszlettervezőként. A térlátás sokat segít például abban, hogy egy videójátékban milyenek legyenek a karakterek. Van, aki restaurátorként dolgozik. Ezek járható utak, de túl sokat vesznek ki az emberből.

Mellette nagyon nehéz megvalósítani a saját elképzeléseket.

Fotó: Sin Olivér

Demcsák Dóra Vanda (fotó: Sin Olivér)

Régóta érdeklődöm a cukrászat iránt, elkezdtem egy OKJ-s cukrásziskolát, és január óta egy cukrászatban dolgozom díszítőposztosként, ami azt jelenti, hogy formatortákat és marcipánfigurákat csinálgatok, másrészt pedig egy dizájnbetonból készült játék termékgyártását végzem, ami betonöntést, betoncsiszolást fed, és van még egy tevékenységem: gyerekekre vigyázok. Szóval, több pici lábon próbálok állni. Egyelőre sikerül. Tavaly nyár végén, ősz elején volt egy kis pánik, hogy mi lesz, hogyan tovább, de manapság igazából már egyik pálya sem életbiztosítás. A művészpálya meg sosem volt az, hol fent, hol lent. Igyekszem megoldani. Néha napján akad megrendelés is, ami besegít. Nem megyek utánuk, de időnként megtalálnak.

– Például?

A legutóbbi jelentősebb felkérés a Wagner Társaságé volt, ők rendeltek egy domborműves emléktáblát, ami a Marriott Szálló északi falára került. Magát a táblát nem én csináltam, de a rajta lévő Wagner-portré az én munkám. Van még néhány köztéri munkám: a SOTE Dr. Kovács Ferenc-emléktáblája, Dr. Romics László-emléktáblája és a Corvinus Egyetem Bosnyák János-emléktáblája is tőlem származik. Illetve magánszemélyek is találtak már meg egy-egy meglévő munkámmal kapcsolatban.

Demcsák Dóra Vanda: Wagner-portré

Demcsák Dóra Vanda Wagner-portréja

– Hol készíted a szobraidat, plasztikáidat?

Van otthon egy kis szoba, amit kineveztünk műteremnek. Vázlatokat, skicceket, kisplasztikákat, tudok ott csinálni, de minden másra alkalmatlan az a szoba. Ezért is hihetetlenül jó lehetőség például a Kecskeméti Acélszobrászati Szimpozion (KASZ) alkotótábor. A rengeteg összegyűlt tervet ott próbálom megvalósítani, mert máshol sincs rá mód. Az egyik pályakezdési nehézség az, hogy nincs műterem, ahol úgy igazán lehetne dolgozni. Nagyon sokat segítene, ha lenne, rajta is vagyok az ügyön, de persze semmit nem szabad siettetni, ennek is megvannak a lépcsőfokai. Léteznek műteremlakásokra kiírt pályázatok, de egyrészt a huszonhat évemmel valószínűleg hiába pályáznék, másrészt a legtöbb műtermet festők számára megfelelő, emeleti lakásokban alakították ki, amik szobrászkodásra többnyire nem alkalmasak.

Igazából nem is műterem kellene, hanem műhely, ahol lehet kalapálni, hegeszteni, úgy, hogy a szomszédban nincs senki.

Amit én csinálok, nagy zajjal jár, másokat nyilván zavarna.

– Mindig is fémmel akartál dolgozni?

Egyáltalán nem, nagyon messze voltam tőle már csak azért is, mert elektromoseszköz- fóbiám van. Ehhez képest hegesztőgéppel kezdtem vagánykodni, úgyhogy nagy előrelépés történt a személyiségfejlődésemben. Kezdetben abszolút figurálisan gondolkodtam, (eleinte az ember agyagba, gipszbe csinálja a dolgait, utána esetleg kiönteti bronzból). De aztán fordulatot vettem, elkezdtem egy kicsit absztrahálni és viaszba dolgozni – azokból lettek a bronz kisplasztikáim. Viszont ez egyrészt nagyon költséges, másrészt ezzel a technikával nagyon nagy méretben nem tudtam gondolkodni, tehát ki kellett találni valami mást. A diplomamunkám környékén jöttem rá, hogy fémes, gyűrt lemezes hatású, héjszerkezetes valamit nagyobb méretben vaslemezből lehetne megcsinálni, de az már más technikát követel. Nálam az egyes formák több irányba gördülnek, így az nem elég, hogy hengeríti az ember. Hideg kovácsolással domborítani és még hegeszteni is kell.

Nem mondom, hogy tökéletesen tudok hegeszteni, de felhasználószinten elbíbelődöm.

(Nevet.) Ilyen módon sokkal nagyobb méreteket tudtam elérni, kisebb költséggel. (A diplomamunkám, a Harcoló című, 2,45 méter magas szobor anyagköltsége a harmada volt egy bronz kisplasztikáénak).

Demcsák Dóra Vanda: Harcoló

Demcsák Dóra Vanda: Harcoló

Megtetszett a vas, mert annak ellenére, hogy merev, rideg, a maga nemében nagyon jól formázható. Az is jó a vasban, hogy egyből anyagba dolgozik az ember. Egy bronzszobornál megcsinálja valaki a mintadarabot, azután átöntik bronzba, azt még utána cizellálni, patinázni kell, tehát egy csomó plusz lépés és hibázási lehetőség van benne. Ha van valami kis hiba az öntésnél, akkor nem biztos, hogy rendesen kijön a forma, tehát kockázatos – ezt  nevezem „szoborveszejtéses öntésnek”. (Nevet). A vasnál pedig rögtön a szobrot formázom, utána le lehet kezelni, fújni, festeni, tehát sokféleképpen lehet vele dolgozni, és akár kültéren, akár beltéren megállja a helyét.

Fotó: Bakó Mihály

Fotó: Bakó Mihály

– Ehhez a munkához – hogy úgy mondjam – vasgyúrónak kell lenni. Egy szál magad bírod erővel, vagy van például segédkalapálód?

Egyfajta munkaterápia ez nekem, azt hiszem. Pont azért, mert év közben nem nagyon tudok ilyesmivel foglalkozni, fölgyülemlik sok-sok ötlet, energia, és ilyenkor kiadom magamból. Egyedül csinálom, még részfeladatokat sem tudnék másra bízni, mert nem tervezem meg előre, hogy konkrétan hol, hogyan fogok gyűrni vagy hegeszteni. Olyan, mint a mintázás: ha úgy gondolom, leszedek belőle valamit, ha meggondolom magam, visszapakolom. Másrészt pedig abszolút érzelmi alapúak a munkáim, rapszodikusan alakulnak, nagyon gyakran változtatok rajtuk, attól függően, hogy mi zajlik bennem éppen. Az én belső fűtöttségem van bennük, és azt csak én tudom megformálni. Más nem tudja lekövetni.

– A KASZ-on  készült agarakat milyen belső fűtöttség ihlette?

Az állatvilág, főleg az állatok mozgása folyamatosan foglalkoztat, és nagy lovas vagyok. A Lovin a galoppversenyek előtt általában agárfutamok is vannak, és egyszer láttam egyet. Az agarak elképesztően harmonikusan mozognak, és lenyűgöző az az energia, az a sebesség, amit ki tudnak hozni magukból. Ez megfogott. Egy évvel ezelőtt csatlakoztam egy csapathoz, akik a Lupa-tóhoz járnak agarakat sétáltatni, futtatni. Elmentem velük, hogy testközelből figyelhessem és rajzolhassam az állatokat. Aztán váratott magára egy évet ez az agaras dolog, mígnem decemberben lett egy blökink, akivel elkezdtünk kutyajátszótérre járni. Oda jár egy kétagaras gazdi is. Gyönyörű orosz agarai vannak, keskeny fejű, megfoghatatlan, lebegő állatok, éteri lények – hihetetlen energiával. Ezt szerettem volna feldolgozni. A szépségüket, a dinamizmusukat igyekeztem formába önteni.

Demcsák Dóra Vanda és alkotása (fotó: Ujvári Sándor)

Demcsák Dóra Vanda a készülő szoborral (fotó: Ujvári Sándor)

– Mekkora méretben?

Majdnem életnagyságú angolagárformák.

– Szeptember 2-áig láthatók a KÉSZ Ipari Parkban, Kecskeméten, az Izsáki út 6. alatt. Mi lesz a sorsuk utána?

Hazaviszem őket. Egyelőre ennyi. Benne van a pakliban, hogy kiállításokon még láthatóak lesznek, és – ne kiabáljuk el – felkeltettem néhány agaras társaság érdeklődését, talán valamelyiknél igényt tartanak rájuk.

– A KASZ-ra pályázati vagy meghívásos alapon lehet bekerülni?

Meghívással. Tavaly, amikor kaptam egy e-mailt, hogy szeretettel várnak, nem is értettem, hogyan sikerülhetett, de az, hogy az idén is részese lehettem ennek az alkotótábornak, még hihetetlenebb szerencse. Nagyon sokan vannak, akik már évek óta szeretnének eljutni, de valahogy nem kerülnek be a szűk létszámkeretbe. Tavaly tizenketten voltunk, az idén tízen. Grafikusok, festők, szobrászok vegyesen. Nekem a KASZ,

az ipari park a hatalmas apparátussal, egyedülálló lehetőség, máshol esélyem sem lenne megvalósítani, amit szeretnék.

– Szakmailag hol szeretnél tartani tíz év múlva?

Jó lenne, ha viszonylagos rendszerességgel rendelnének, vásárolnának tőlem valamicskét, de igazából nem ez a fontos, hanem az, hogy a magánéletem harmóniában legyen, és közben ne kelljen lemondanom a szobrászatról. Mert a belső maró kényszernek muszáj utat törnie. Szeretném, ha nem esnék ki a szakmából, ha tudnának a munkáimról. Viszont nem szeretnék beleesni abba a hibába, amibe sokan, hogy befutott művészként megrendelések tömkelegének tesznek eleget, és elkezdik ismételni magukat. Ahhoz, hogy az ember ne gyártson, hanem alkosson, úgy gondolom, elengedhetetlen, hogy valamilyen más tevékenységből éljen. Csak így tud alapot teremteni ahhoz, hogy ne külső elvárásoknak kelljen megfelelnie, hanem szabadon művészkedjen.

Ezt az állapotot szeretném fenntartani tíz év múlva is.

Részben ezért viszem a cukrászvonalat.

Fotó: Sin Olivér

Fotó: Sin Olivér