Mit szólna ehhez anyád? – Sándor Erzsi-interjú

sándorerzsi5

Sándor Erzsit színészként ismerhettük meg a nyolcvanas években, 1994-től pedig a Magyar Rádió munkatársa volt egészen 2012-ig. Első könyve 2013-ban jelent meg Szegény anyám, ha látnám címmel, amely vak fiának felneveléséről szólt. Nemrég megjelent Anyavalya című könyve, amely az édesanyjával való különleges kapcsolatot tárja elénk. A fanyar humorú könyvről Sándor Erzsivel beszélgettünk.

Sándor Erzsi: Anyavalya. Park Kiadó, 2016.

A Szegény anyám, ha látnám című könyve született meg először, holott a mostani, Anyavalya című regény ötlete kezdte el korábban foglalkozni. Segítettek az első könyvnél szerzett tapasztalatok?

Nem sokat segített az első könyv, sokkal inkább bezavart. Amikor elkezdtem írni az Anyavalya első változatát, nem volt különösebb koncepcióm: viszont egy idő után dermedten láttam, hogy az előző könyvet írom tovább. El kellett engednem, és vártam nagyjából egy évet, amíg a Szegény anyám, ha látnám hangvétele és mondatritmusai leestek rólam. Amikor ez megtörtént, újra elkezdtem dolgozni a szövegen, akkor meg zsákutcába jutottam, ahonnan vissza kellett jönnöm, és ráakadni arra, hogy mi az a pont, ahonnan el lehet indulni.

Végül mi lett ez a pont?

A fürdőszobás jelenetek: ez volt az a hely gyerekkoromban, ahol anyám mindig mesélt nekem, ott igazán csak az enyém volt. Fontos volt megtalálnom, hogy mi az a terep, ahonnan az elbeszélésben mindig el tudok ágazni és ahová mindig vissza tudok térni. Viszont nagyképűség lenne azt állítanom, hogy előre tudtam, hogy mekkora köröket fogunk megtenni a fürdőszobából. Ezt inkább anyám tudta.

A történetek több szűrőn is átmentek az idők során. Lehetett azért még csavarni rajtuk egyet?

Hogyne, hiszen ezek a történetek állandóan változtak anyám elbeszéléseiben is. Voltak persze szilárd alapok, például az, hogy az anyám nagynénje Moszkvában lelőtte az orosz nagyherceget, vagy az, hogy a nagyszülők meghaltak Auschwitzban. De anyám történetei mindig alakultak, aszerint, hogy éppen miért kezdte mesélni őket. Egyébként pedig egy kicsit sem bánom, hogy ezek a történetek sok változáson mentek keresztül. Az anyám emlékei váltak az én emlékeimmé, és az én reflexióimon és önreflexióimon keresztül vándoroltak bele a szövegbe. És már olyan mindegy, hogy mi volt ebből az igazság. Van benne sok.

Ezeket a történetek ön is gyakran mesélte később?

A gyerekeimnek folyamatosan meséltem, meg ők még az anyámtól is hallották ezeket. Aztán voltak olyan baráti házibulik, ahol mondjuk el kellett mesélnem a moszkvai Margit néni történetét, vagy az unokatestvéréét, Piroska néniét, aki vele együtt ment ki annak idején, és a hatvanas években egy háromszobás lakást lakott Moszkvában, ami rajta kívül talán egyedül Brezsnyev elvtársnak lehetett akkoriban. Olyan KGB szagú az egész, hogy nem igazán szeretném tudni, miképpen is volt ez lehetséges…

Ki volt az, aki a rokonságból belefért még a regénybe?

A másik, akinek a története nagyon bennem van, az anyám testvére, Bizsu, aki ebben a könyvben sokat szerepel. Eredetileg csak kettőnk történetét akartam megírni anyámmal, de kikövetelte a helyét! Rajta kívül viszont nem nagyon voltak rokonok, mert mind meghaltak Auschwitzban. Anyám szülei, az összes unokatestvér, az ő gyerekeik, mindenki. Egy-egy nagynéni volt csak, aki időnként érintőlegesen bejött a képbe, de ők nem tartoztak szorosan hozzánk. Apám szüleivel lehetett volna még kapcsolatunk, ők meg erősen elhatárolódtak a fiuk zabigyerekétől, hiába próbálkozott anyám náluk. Végül ki is mentek Amerikába apám után, ott haltak meg.

Az apja a születésekor disszidált, később pedig nem lett más férfi az anyja életében. Önnek nem hiányzott egy férfi a családból?

Erről a pszichiáterem tudna sokat mesélni. Gyerekkoromban úgy éreztem, hogy egyáltalán nem hiányzik, amikorra meg felfogtam a hiányát, már az anyám sem élt. Hiába vettem gyerekként az apanélküliséget természetesnek, később ennek meglett a hatása, a saját párkapcsolati őrületeimben például biztosan.

Az Anyavalya elbeszélése azon a ponton változik meg látványosan, amikor elindult a színésznői karrierje és megnőtt a földrajzi távolság az édesanyja és ön között. Dilemma volt az, hogyan lehet ezt az időszakot megírni?

Igen, eredetileg nem is akartam erről írni egyáltalán. Ha nagy író lennék, nagy víziókkal, kitalálhattam volna erre egy áthidaló megoldást, hogy ne kelljen a saját színésznőségemen merengenem, mert én ezt a történetet már hihetetlenül unom. De hát nem így sikerült. Úgy képzeltem, leírom, elmesélem azokat a történeteket aztán pricc-pracc-prucc anyám meghal és vége. A szerkesztő viszont nem így gondolta. A barátnőm sem, aki megjegyezte, hogy hát tinédzserként állandóan feljártunk anyádhoz. Nehogy már ezt hagyd ki, mit szólna ehhez anyád? Innentől kezdve viszont tudtam, hogy nem fogom megúszni a színészetet sem, mert el kellett magyaráznom, hogy anyám miért csinált a lakásból egy éjjeli menedékhelyet, ahová imádtak járni a barátaim. Anyám nem nagyon szerette volna, ha én leválok róla, és ő ezt így tudta megoldani. Ez a szál viszont belevezetett a színésznőként eltöltött évekbe.

Nekem ez volt a legizgalmasabb rész a könyvben. Persze könnyű kívülről beszélni.

A legpokolibb dolog az volt, amikor anyám elkezdett bejárni a színházba és ott ellenőrizte, hogyan működöm én ott. Iszonyú éretlen voltam abban az időszakban, hogy ezt engedtem. A könyvben is megjelenő Házsé (Horváth Zsuzsa színésznő, Sándor Erzsi barátja – a szerk.) akkor sokkal jobban értette nálam, hogy ez mekkora téboly.

A könyv egy pontján kettejük kapcsolatát egyfajta szeretet-szkanderként írja le, ami eléggé találónak tűnik.

Volt ebben egy erős provokáció: akkor is szeretsz, ha ezt csinálom? És még ez is belefér? Komoly játszmák voltak, amikről főleg anyám halála után olvastam sokat. Amikor viszont benne voltam a játszmákban, akkor fogalmam sem volt róluk, és nagy meglepetés volt, amikor ezeket át lehetett később gondolni. Sok dolog akkor lett világos kettőnk kapcsolatáról, csak akkor már mindegy volt. Lehet, hogy egyébként sem tudtuk volna ezt megbeszélni: nem sokkal anyám halála előtt olvastam Eric Bernie Emberi játszmák című könyvét, és azonnal el akartam magyarázni az anyámnak, de pokolian megsértődött. Ennyit a játszmáinkról.

Foglalkozásának megnevezése: többnyire újságíró. Nem kezd ez lassacskán többnyire íróvá átváltozni?

Nem. Inkább az lesz lassan, hogy Sándor Erzsi: többnyire. Engem ezek a címek egyébként sem nagyon izgatnak. Ugyanakkor óriási szerencsém van, hogy egy könyvkiadó kifejezetten noszogat engem, hogy írjak meg egy szöveget. Ez ritkaság, és ők jobban hittek bennem az elején, mint én magamban.

Akkor nem lett a napi rutinjának része az írás?

Nem, dehogy. Nem vagyok szorgalmas, napi rutinos hangya, nehezen veszem rá magam, hogy folyamatosan és szisztematikusan csináljak valamit. Kampányszerűen. Az megy. Megszívom magam, végigtolom, megpihenek. Kezdem elölről. Az írásra visszatérve: leülök júliusban és augusztus végéig írok napi 8000 karaktert, mert nagyjából – az újságírás miatt – arra vagyok hitelesítve. Ez megy, de képtelen lennék ugyanezt csinálni egész évben, meg azt hiszem, hogy nincs is annyi közlendőm az emberiséggel.

Ha nem rúgják ki a rádióból, akkor is írna most?

Lehet, hogy akkor nem lett volna rá időm. Amikor kirúgtak, ott állt előttem egy nyár, és szerencsére volt kereső társam és akkora végkielégítésem, hogy nem kellett azon gondolkodnom, miből fizetem ki a rezsit. Akkor lett időm igazán írni. A Park Kiadó tényleg a semmiből keresett meg azzal, hogy írjak egy könyvet. Viszont amikor tétován megjegyeztem, hogy az anyámról írnék, láttam, amint elsötétedik a tekintetük. Nem így gondolták. Akkor jött a Szegény anyám, ha látnám ötlete. Megbeszéltük, hogy augusztus végén leadom a szöveget. Szerintem ők voltak a legjobban meglepve, amikor tényleg leadtam. Nem gondolták volna, hogy végigírom a nyarat.