Karafiáth Orsolya: Egyre inkább csőlátó mindenki

karafiath_marika

Hajléktalan emberek sikertörténeteiből nyílt videó- és fotókiállítás a Tranzit Art Caféban. Mentés másként címmel tíz sorson keresztül mutatják be, hogy bármilyen helyzetből fel lehet állni, újra lehet kezdeni az életet. A 2016. április 6-áig látható tárlatot Karafiáth Orsolya fővédnök nyitotta meg. Az esemény után készült interjúban azt is elmondta: az adófizetőknek többe kerül a hajléktalanellátó rendszer fenntartása, mint ha lakhatást biztosítanának számukra.

A Zöld Pók Alapítvány és a Van Esély Alapítvány Restart programjában tíz fedél nélküli vett részt. A mottó: van kiút a hajléktalanságból, de csak közösen tudunk elindulni. A program lényege: olyan eszközökhöz (végzettség, munkaeszköz) juttatja a rászorulókat, amelyek lehetővé teszik számukra a kitörést, munkalehetőséget teremtenek. A továbblépéshez, az életmód gyökeres megváltoztatásához, a lecsúszás okaival való szembenézéshez, a tanuláshoz óriási akaraterő kell. Ezek a történetek olyan elementáris erőt sugároznak, amely a társadalom szerencsésebb tagjainak is példát mutat.

A közösségi adományozási kampány révén sok száz egyéni felajánlásból több mint egymillió forint támogatáshoz jutottak a mentoráltak. László, Orsi, Marika, Gabi, Jani, János, József, Lajos, Mariann és Vilmos napi küzdelmét két évig segítették, fotózták és filmezték a programban részt vevő civilek. A művészi igényű és erejű alkotásokból az ART&ME Galéria rendezett a tárlatot, amelyet vándorkiállításként szeretnének eljuttatni az ország minden tájára, különösen irodaházakba.

Olyan emberek sorsába nyerhetünk bepillantást, akiket alig értünk, nagyon távolinak érzünk, holott valójában jól ismerjük őket, hiszen pontosan olyanok, mint mi vagyunk: dolgozni, tanulni, boldogulni szeretnének. A társadalom lemondott róluk, mégis személyes történetükkel sok száz embert tudtak megmozgatni és hihetetlen akarással megmutatták, hogy sorsukat jobbá tudják alakítani

– mondta Breitner Péter, a Van Esély Alapítvány kuratóriumának elnöke.

Karafiáth Orsolya

Karafiáth Orsolya

Karafiáth Orsolya felolvasta erre az alkalomra készült írását, amely arra figyelmeztet, hogy bármelyikünk belesodródhat kilátástalan helyzetbe, sokszor csak egy hajszálon múlik, hogy utcára kerülünk-e. A kiállításról szólva kiemelte: azon túl, hogy felhívja a figyelmet a hajléktalanságra, publicitást biztosít fiatal kortárs képzőművészek számára, innovatív kiállítási helyszíneken. A Zöld Pók Alapítvány és a Van Esély Alapítvány közös munkája egyedi példája annak, hogyan tud a média társadalmi változásokban szerepet vállalni. A projekt során készült alkotások egy új, kísérleti folyamat eredményei: szociális szakemberek, filmes stábok és fotósok együttműködéséből születtek az anyagok.

A történetek itt olvashatók.

Kiállításmegnyitó

A kiállításmegnyitó közönsége

A megnyitó után Karafiáth Orsolyát kérdeztem.

– Mi indított arra, hogy hajléktalanokkal foglalkozz?

– Nem csak a hajléktalanokkal foglalkozom. Érzékeny vagyok a bármilyen okból nehéz helyzetbe került, kiszolgáltatott emberek, csoportok problémáira. Ha van lehetőség arra, hogy szélesebb körök figyelmét is felhívjuk rájuk, szívesen megszólalok, hiszen ők csak nagyon ritkán tudnak vagy akarnak kiállni magukért. Évek óta követem a hajléktalanokkal kapcsolatos történéseket is, sok cikket írtam a Csillagszálló kulturális utcalapnak, megjelentem a Fedél Nélkülben, több interjút készítettem utcán élőkkel.

– Osztod azt a véleményt, hogy aki az átlagosnál nagyobb kapcsolati tőkével, illetve megszólalási lehetőséggel bír, annak kötelessége is szót emelni a kiszolgáltatottakért?

Régebben én is így gondoltam, de ma már nem vagyok biztos benne. A semlegesség is vonz.  Annak is megvan a bája, ha valaki úgy alkot, mintha a világ nem is létezne körülötte. Egyébként is nagyon nehéz döntés, hogy mi mellé tedd oda magad nyilvánosan.

– Milyen szempontok alapján szűrsz?

Kettéválasztom a szépírói és a publicista énemet. Publicistaként sokkal bátrabb vagyok. Nem biztos, hogy ilyen sok ügy mellett vállalnám a nyilvánosságot, ha csak szépirodalommal foglalkoznék. Újságíróként nyugodtan lehetek aktív a közéletben, de azért azt nagyon meggondolom, mit vállalok saját arccal és történettel. Ahhoz az kell, hogy különösen fontos legyen az ügy. A Mentés másként például ilyen, itt íróként is jelen voltam.

– Segít egy efféle civil projekt a tömeges problémák megoldásában?

Valamit biztosan segít abban, hogy felülvizsgáljuk a hajléktalanokhoz való nagyon ellentmondásos viszonyunkat. Ha úgy is gondolja valaki, hogy támogatni kell őket, azt nem szeretné, hogy túl közel kerüljenek hozzá, befogadni pedig végképp nem akar senkit. Ezért kellene egyre több ilyen projekt, amelyben nem egy masszát látunk, hanem személyes életutakat. Megváltozik a képünk, ha látjuk, hogy nem csak az a hajléktalan, aki beesik egy kapualjba, pénzt, cigarettát kunyerál az utcán, vagy a szeméttárolóban alszik. Nagyon fontos, hogy differenciáltan, egyéni sorsokon keresztül tudjuk nézni a hajléktalanság problémáit. Sok olyan emberrel beszéltem, akinek sikerült kitörnie – tegyük hozzá: embertelenül nehéz munkával. Ha valaki rossz szociális helyzetben van, nem tud úgy törődni magával, az egészségével, az öltözködésével, az egész megjelenésével, ahogyan a többség. Ez óriási hátrányt jelent akár csak akkor is, ha bemegy egy boltba, az ügyintézésnél meg pláne. Ezt a hátrányt nagyon nehéz behozni, mert

ha elesettnek és ápolatlannak látnak valakit, akkor az lesz a státusa, hogy ő a társadalom legalja. Többnyire megvetés tárgya, ráadásul a legtöbben úgy gondolják, maga tehet arról, hogy ennyire mélyen van.

Karafiáth Orsolya mellett Marika, az egyik támogatott

Karafiáth Orsolya mellett Marika, az egyik támogatott

Tudatosítani kellene: egy kicsi segítség is elég ahhoz, hogy kitaszítottakból a közösség tagjaivá emeljük ezeket az embereket; odarakjuk őket a többi munkakereső, -vállaló mellé. Ha a Mentés másként vagy más hasonló projekt híre eljut sok médiumhoz, talán a többség is elgondolkodik ezen végre. Látja, hogy létezik olyan szervezet, amelyiknek érdemes adományozni, mert nem egy feneketlen zsákba megy a pénz. Ha valós eredményeket, valós példákat látunk, van esély rá, hogy nyitottabbá válik a társadalom.

– Projektszinten van kapcsolatotok a Kukorelly Endre-féle Nyugodt Szív A Lakhatásért Alapítvánnyal?

Nincs, de személy szerint én is próbálom népszerűsíteni őket.

– Jó néhány szervezet van, amely igyekszik segíteni a hajléktalanokon, de elszigetelten működnek, nincs egymással semmilyen kapcsolatuk. Ennek mi az oka?

Szerintem az, hogy senki nem él jól, mindenkinek az a célja, hogy ő maga boldoguljon valahogy. Ez jellemző az egész országra.

A borzasztó szociális helyzet következménye, hogy egyre inkább csőlátó mindenki. És irigy is: ha neki rosszul megy, akkor másnak se legyen jó.

Vilmos, az egyik mentorált

Vilmos, az egyik mentorált

– Ne hagyjuk ki az állam felelősségét sem. Nyilvánvaló, hogy nincs politikai akarat arra, hogy emberhez méltó élethez segítsék a hajléktalanokat, de olyat se hallottam még, hogy egy képviselő egyénileg támogatta volna a fedél nélkül élőket vagy bármelyik elesett csoportot.

Sőt azt szorgalmazzák, hogy takarítsuk el az aluljárókból ezeket az embereket. Pedig érdemes lenne odafigyelni például arra a kezdeményezésre, amely Utahban volt néhány éve. [Erről bővebben itta szerk.] Világosan kiderült, hogy

az adófizetőknek többe kerül a hajléktalanellátó rendszer fenntartása, mint ha lakhatást biztosítanának számukra. Bérlakásokat adtak a hajléktalanoknak, és utána tízből kilenc ember megtalálta a méltó helyét a társadalomban; tudott élni a lehetőséggel.

Az, hogy a szabad ég alól lakásba költözhettek, megváltoztatta az identitásukat. Kitörtek a kitaszított státusból.

Mivel a döntéshozóink semmire sem becsülik azokat az embereket, akik valamilyen okból szörnyű élethelyzetbe kerültek, elősegítik, hogy egyre nagyobbak legyenek a szakadékok.

Aki akár csak egy putriban lakik is, a hajléktalanokhoz képest királynak érzi magát, és lenézi a másikat. Éppen most kaptam egy levelet, amiben azt kérdezték, miért állok ki a hajléktalanok mellett, amikor ezek a trógerek a társadalom élősködői. Ezen a szemléleten kell sürgősen változtatni.

– A közéleti aktivitásod nem megy a szépirodalmi munkásságod rovására?

A napok nagy részében újságíró vagyok, utána keresem magamnak a lopott perceket, hogy csak íróként írjak. Ha így nézzük, minden a szépirodalom rovására megy, még az alvás is. Úgy oldom meg, hogy sokat dolgozom publicistaként, utána elutazom, és csak a szépirodalommal foglalkozom.

– Készülőben van most új műved?

Igen, nemrég jöttem vissza egy hosszabb thaiföldi útról, és tervezem, hogy a közeljövőben visszatérek. Mindig messzire megyek, hogy ne érjenek el. Egyébként a könyvemben benne lesz a kiállításmegnyitón felolvasott történet egy része is, csak kicsit másképp. Remélem, hamarosan befejezem, mert már elég régóta dolgozom rajta.