Hogyan készült a halálra Seamus Heaney? Interjú az utolsó kötetének fordítóival

Seamus Heaney

Márciusban jelent meg a Jelenkor Kiadónál Seamus Heaney utolsó verseskönyve, az Élőlánc. A 2013-ban elhunyt Nobel-díjas ír költő betegségéből való lábadozásakor írta meg a kötetet, melynek egyik fontos témája az elmúlás. Az Élőlánc fordításán dolgozott többek között Gerevich András, Imreh András és Mesterházi Mónika is. Ők hárman már korábban is fordítottak Heaney-től, így az Élőlánc sokéves munkájuk lezárása. Seamus Heaney utolsó verseiről és az író munkásságáról beszélgettünk velük. Interjú.

– Az Élőlánc Seamus Heaney 2006-os szélütése után íródott. Fordítás közben mennyire érezték, hogy a szerző betegséggel küzd?

Gerevich András: A versekben semmi jele a betegségének. Friss és pontos minden sora. Viszont egyértelműen készül a halálra. Ez egy búcsúkötet. A versek nagy részében tematizálódik az elmúlás. Több „in memorian” verset is tartalmaz a könyv. Máshol virrasztásról és temetésről ír. Körbejár biblikus és mitológiai halál-történeteket és túlvilág-értelmezéseket. Amikor nem nyíltan, akkor rejtetten kísért egy-egy versben a halál gondolata.

Mesterházi Mónika: Inkább a felépüléssel küzdött, hiszen szigorúan véve nem beteg volt, hanem egy agyi baleset érte, amit szerencsére időben észleltek, és jól felgyógyult (szellemileg teljesen, fizikailag lassabban). A kötet tehát annak a tudatosítása, hogy a majdnem halál és a halál közötti sávba lépett, és ez intenzívebbé tette számára ezt az időszakot – ezért is az egyik legintenzívebb műve.

Imreh András: A betegség témája rögtön az első versben megjelenik, és kétségkívül végigvonul a köteten. Azt azonban nem mondanám, hogy Heaney „küzd” vele. Inkább megéli, feldolgozza, reflektál rá, beépíti az életébe. Ez egyébként nagyon jellemző rá: mindenből aranyat csinál. Mindent képes derűvel, humorral nézni. Amikor pl. kijött a kórházból, immár szívritmus-szabályozóval, boldogan nyilatkozta: „Long live the pace-makers!” Ami Írországban, kevesebb mint egy évtizeddel a békekötés után, mindenki számára érthetően a „peace-makers”-re játszik rá. A teremtőerőn, a megformálás mívességén egyébként öregségnek, betegségnek még a jele sem érződik.

Élőlánc– Az Élőláncban a halál és az elmúlás témája nagyobb szerepet kap, mint Heaney korábbi műveiben. Mennyire tekinthet egy szerző múzsaként a fájdalomra és a halál közelségére?

Gerevich András: Régi közhely, hogy a költészet két nagy témája a szerelem és a halál. Sok igazság van benne. A kötetben sok vers szól – ha nem is feltétlenül a szerelemről, de – a szeretetről, szülő-gyermek kapcsolatról, az életek lánccá fűződő összeforrásáról. Sok szerzőt tudnánk felsorolni, akik életük alkonyán írták meg legszebb verseiket, Heaney utolsó könyve is talán az egyik legerősebb kötete.

Mesterházi Mónika: Heaney életében és költészetében az északír polgárháborús zavargások (a Troubles, „nagy bajok”) miatt a halál folyton jelen van: kifejezetten holtakat idéz a Kálváriasziget c. kötet címadó ciklusa: részben a Troubles áldozatait, részben költő-elődöket, mestereket. A szülők halála is egy-egy emlékező ciklushoz vezet. Heaney amúgy is gyakran találja meg költői nyersanyagát az emlékek világában, így az Élőlánc emlékező versei a korábbiakhoz kötődnek. Amivel nem azt akarom mondani, hogy itt ne erősödne fel a halál témája. Különösen a vergiliusi elem, az Aeneis VI. énekéből, a halott apa megölelésének hiábavalóságáról.

Imreh András: Természetes, hogy egy költő életművének utolsó darabja többet foglalkozik a halállal. Heaney világképére jellemző viszont, hogy a személyes elmúlás egyúttal a generációk makacs stafétáját, az élet túlélését is jelenti. Talán a korábbinál is nagyobb hangsúlyt kapnak a szülőkről szóló versek, de mellettük immár megjelennek az unokák is. Arról nincs tudomásunk, a betegség járt-e fájdalommal, s ha igen, milyennel. Arról viszont több versben is van szó, hogy a felépülés, a mozgás újratanulása a szélütés után nem volt szenvedés nélküli. De hát erről egy másik nagy költő, Kálnoky László, már megírta a magáét:

a szenvedés

a költészet üzemanyaga is nemegyszer,

s akinek nem fáj semmi sem, se testileg,

se lelkileg, lehet, hogy írni sem tud azután.

– Egy irodalmi művet – különösen verset – nyilván nem lehet szóról szóra lefordítani, különben elveszik a szöveg hatása, ereje. Fordítóként mekkora kihívás Seamus Heaney versein dolgozni?

Gerevich András: Sok kihívással kell megküzdeni, de ettől izgalmas a fordítás. Heaney nem csak előszeretettel használ ír dialektális szavakat és kifejezéseket, gyakran jelöletlen bibliai és mitológiai utalásokat, hanem a legnehezebb feladat talán visszaadni magyarul a versnyelv tömörségét, könnyedén egymásra írt jelentésrétegeit, a versek hihetetlen nyelvi intenzitását.

Mesterházi Mónika: Minél jobban ismerem, annál nagyobb kihívás, annál több mindent veszek észre. A fordítás (vers és próza ebben nem különbözik) empátia, azonosulás kérdése is. Azonosulok egy hanggal, látásmóddal, kerülök olyan eszközöket, amit a szerző sem használna, és amit nem tudok megoldani, azt ideális esetben az ő eszközeiből próbálom pótolni.

Imreh András: Heaney kifejezetten a nehezen fordítható költők közé tartozik. A szóválasztásai mindig elképesztően megfontoltak, sokszor három irányban is nyitottak, ám ez a fajta értelmezési körhinta mindig nyelvfüggő, a fordítónak legtöbbször választania kell a felmerülő lehetőségek közül. Az egyik vers címe Derry Derry Down. Ez egy ismert angol népdal refrénje; a dal, ahogy oly sok népdal, erotikusan enyhén túlfűtött. Ez a cím, különösen az erotikus konnotáció, a magyar olvasónak semmit sem mond. Próbáltam hát magyar ekvivalenst találni, ha lehet, gyümölccsel, hiszen a versben is szerepel kert. Így lett belőle Hull a szilva. Csalás, de talán elnézhető. És akkor azt még nem is említettük, hogy Derry és Down egyúttal Észak-Írország két megyéje. Én először azt hittem, a kétrészes vers ezen a két helyszínen játszódik; de nem. Mindenesetre ez az utalás a magyar olvasónak mindenképp kiesik. Heaney-nél nagyon fontosak azok a tájszavak, amelyek az ír, pontosabban az északír, még pontosabban a szülőfaluja környéki angolban megvannak, máshol viszont nem, vagy alig, vagy egészen más értelemben használják őket. A Régi refrén című vers 2. része erre épül. Hogy én hány tájszótárat átböngésztem, mire megfelelő szinonimákat találtam a sásra és a bodzára – olyanokat, amelyeknek a hangalakja is beleillik a koncepcióba (mert hiszen ez a vers épp a szavak hangzásáról szól)! De hát jó fordító holtig tanul. Amúgy a jó költő is.

– Ha más címet adhatnának Heaney utolsó kötetének, mi lenne az, és miért?

Gerevich András: Nem adnék más címet. A jelenleginél jobb címe nem is lehetne.

Mesterházi Mónika: Jó ez a cím, szerencsére könnyen fordítható, mert magyarul is létezik a kifejezés, az élőlánc, és így megmarad a Heaney-féle többértelműség. (Ha válogatott kötetről lenne szó: valamelyik fontos vers címét választanám, vagy egy erős szókapcsolatot valamelyik versből – Heaneynek emlékezetesek a fordulatai, és ez egy kötetcímnek is jót tesz. A Hűlt hely címét például így találtuk meg, pontosabban végül Imreh András.)

Imreh András: Nem adnék. Ebben mindhárman, valamint a kötetben szereplő másik két fordító, Ferencz Győző és Szilágyi Mihály is, az első pillanattól egyetértettünk. Ez egy önálló kötet, amelyet hiánytalanul fordítottunk magyarra – nem merül fel, hogy eltérjünk a szerző szándékától. Más a helyzet egy válogatás esetén – és mi, nagyjából ugyanebben az összetételben, néhány éve épp Heaney válogatott verseit állítottuk össze. Azt a Kalligram adta ki, és Hűlt hely lett a címe. A keresztelő legalább egy éjszakán át tartott – ha nem számoljuk a megelőző hónap intenzív keresgélését.

– Melyik az a magyar irodalmi mű, mely leginkább eszébe juthat az olvasónak, amikor Heaney utolsó kötetét lapozgatja?

Gerevich András: Érzéseiben, hangulataiban sok helyen emlékeztet Oravecz Imrére, sokan Illyés Gyulát is kihallják belőle. De mivel nagyon erősen az angol-ír hagyományra épít, nehezebb magyar szerzőkhöz kötni a költészetét.

Mesterházi Mónika: Nyilván valamilyen kései kötet lenne valakitől, nem patetikus… Bár Heaney-ben van emelkedettség, de nem kenetteljes, inkább talán valami – visszafogott – ünnepélyességnek nevezném ezt. A vergiliusi alvilágban, klasszikus irodalomban otthonos költő kellene, aki személyes témákról távlatosan ír. Arany János? Baka István? Egyébként Géher István, a válogatott Hűlt hely egyik fordítója idősödve szintén közel érezte magához Heaneyt, és hatott is az ő verseire, az Esztendők évére például.

Imreh András: Nagyon nehéz magyar megfelelőt találni. A műre különösen, de a figurára is. Csak egyes tulajdonságai emlékeztetnek valamelyest magyar költőkére. A bölcs derűje bennem, néha és halványan, Kálnokyt idézte fel. A földközelisége Illyést. A férfias szemérmessége Ferencz Győzőt. A képalkotása talán leginkább a Dante-fordító Babitsot. Ez négy elég különböző költő. Szóval a komplett Heaney leginkább a komplett Heaney-re emlékeztet.

Seamus Heaney 2

Seamus Heaney 1995-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Összesen 12 kötetet publikált. – a kép forrása: thedailybeast.com

– Heaney-t irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták és a kortárs angol-ír irodalom egyik jelentős alakja volt. Mi lehetett sikerének titka?

Gerevich András: Miközben néhány verse magyarul talán érthetetlennek tűnhet, és angolul is meg kell küzdeni sok szövegével, mégis egyszerre tudja megfogni a kiművelt, értelmiségi olvasót, és a nem bölcsész-irodalmár közönséget is, sőt, tudtommal sok versét a kocsmák közönsége is előszeretettel szavalja. Nagyon sokféle közönséget tud párhuzamosan megszólítani. Bizonyos embereket a hangulataival-érzelmeivel, akik értik a verseket az irodalmi utalások ismerete nélkül is, miközben az akadémikus olvasót talán épp az utalások szofisztikáltsága tudja elbűvölni.

Mesterházi Mónika: Heaney életrajzi okokból és érdeklődése révén sokfelé kötődött. Nemcsak a múltbeli tradíciókhoz – az északír iskolában az angol kurrikulumot tanulta, később saját magának fölfedezte az ír-kelta hagyományt, a modern katolikus ír költészet –, hanem a kortárs angol nyelvű és angolra fordított világirodalomhoz is. Ezt folyamatosan tágította, mindig nyitott volt, nem szűkült bele egyetlen hagyományba. Irodalmi tapasztalataiból kiváló, olvasóbarát, lényeglátó műhelyesszéket írt. És az sem mellékes, hogy költői egyénisége, mármint a verseiben megteremtett költőalak is szerethető.

Imreh András: Az északír költőgeneráció, amellyel együtt ő is indult, elképesztően erős volt. Heaney, Michael Longley, Derek Mahon, aztán a nyomukban Paul Muldoon, Ciarán Carson, Medbh McGuckian – egymást húzták felfelé. Egyébként Muldoon neve, ha emlékezetem nem csal, szóba került a tavalyi Nobel-díj esélyesei között – teljes joggal. Közülük talán a Heaney életműve a legkiegyensúlyozottabb. Egyszerre tradicionális és modern. Nagyon személyes, és így nagyon ír és nagyon egyetemes. Rendkívül népszerű: kritikusok és olvasók körében egyaránt. Azért persze a Nobel-díjhoz nyilván „szerencse” is kellett: az ír konfliktus az irodalmukat is helyzetbe hozta.

– Heaney több kötete is megjelent magyarul. Vajon mennyire kapta meg a neki járó elismerést nálunk?

Gerevich András: A kortárs idegennyelvű költők elég periférikusak a magyar irodalmi tudatban. Miközben a modern klasszikusok egy részének neve már benne van a versolvasók műveltségében, a kortársak még nem tudtak meggyökerezni. Heaney költői életművének több mint a fele most már olvasható magyarul is a Hűlt hely és Élőlánc c. kötetekben. (A Hűlt hely szinte teljes egészében tartalmazza a korábbi két magyar kötet anyagát.) Nagyon remélem, hogy hamarosan akár középiskolai irodalmi szöveggyűjteményekbe is bekerülhet Heaney egy-egy verse. Különben több költő is hivatkozik rá, például Varga Mátyás egyik kötetének a mottója Heaney idézet, és Térey János is előszeretettel beszél róla.

Mesterházi Mónika: A 80-as években az Európa Kiadónál megjelent Tandori Dezső fordításában egy vékony kötet – a Napjaink költészete sorozatba. Aki ismerte ezt a sorozatot, megvette a köteteit, persze: szűk réteg, de mégis. A Nobel-díj után két éven belül vékony válogatás jelent meg, Különös gyümölcs címen, több fordítóval (ebben már mindhárman szerepeltünk, Géher István szerkesztette). Ha jól emlékszem ennek a kötetnek nem volt különösebb visszhangja, de a Kalligramnál megjelent bő válogatásról, a szép kiállítású Hűlt helyről például Kappanyos András írt elismerően, és a Magyar Narancs „Minimum tizenegyes” listáján (világirodalomból) első lett.

Seamus Heaney, a ragyogó ír költő magabiztosan győzte le ezúttal a Magvető által a magyar piacra igen eredményesen bevezetett Cormac McCarthy, listánk régi szereplője új kötetét, mögöttük sokáig semmi, távolról követi őket Joseph Conrad, újabb szakadék, aztán a mezőny, szerzők egymás hegyén-hátán.

– foglalta össze Vári György.

Imreh András: Heaney-nek és a magyar olvasóknak igen nagy szerencséjük van egymással. Kevés külföldi költőnek – hát még kortársnak – adatik meg, hogy négy kötete is megjelenjen magyarul. Különösen úgy, hogy ebből három a rendszerváltozás után látott napvilágot, vagyis azóta, hogy a versfordítás-köteteknek kevésbé kedvez a széljárás. Az első pedig még 1980-ban, az Európa Új Pegazus sorozatában (de kár, hogy megszűnt!), Tandori Dezső fordításában, alig öt évvel a nagy áttörést hozó North megjelenése után – tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy igen hamar felfigyeltünk rá.