Mennyire van jelen az iskolákban a zaklatás és a netes megfélemlítés (cyberbullying) problémaköre? Hogyan foglalkoznak ezzel a tanárok és hogyan érinti mindez a diákokat? Hogyan kellene beépíteni a kortárs irodalmat és a kortárs ifjúsági regényeket az irodalomórákba? – mindezekről Arató Lászlót, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolájának vezető tanárát, és a Magyartanárok Egyesületének elnökét kérdeztük. Interjú.
– Mennyi helyet kap ma az ifjúsági irodalom az iskolai tanórákon?
– A kelleténél jóval kevesebbet, pedig helyet kellene adni a populáris és a kortárs irodalomnak, akár bizonyos klasszikusok rovására is. Félreértés ne essék, nem kiszorítván őket, hanem azok mellett. Ha a 7. osztályos tananyagot vesszük, a kortárs és klasszikus ifjúsági irodalomra, azon belül is a szabadon választott irodalomra mindösszesen nyolc órát biztosít a kerettanterv, de úgy, hogy ebbe a nyolc órába Mikszáth Szent Péter esernyője című művének is bele kell férnie. Azaz, gyakorlatilag összesen négy óra marad a klasszikus és kortárs ifjúsági irodalomra. Ez komikus. És nagy baj.
– Melyek a legkritikusabb időszakok, amikor az addig szívesen olvasó gyerekek jó eséllyel félreteszik a könyveket, vagy romlani kezdenek a szövegértési képességeik?
– Az olvasásfelmérések és a kompetenciafelmérések tanulsága szerint más országokhoz képest 4. osztályig nincs lemaradása a magyar tanulóknak az olvasni tudásában és a szövegértési készségekben. A kompetenciamérések során viszont megfigyelhető, hogy 4-6. osztály között nagyon, 6-8. osztály között pedig óriási mértékben zuhannak a szövegértési képességek.
– Mi ennek az oka?
– Az iskolai olvasmányok és a gyerekek saját olvasmányai ennél a pontnál válnak el egymástól a legélesebben: a különbségek miatt szakadék keletkezik a magánolvasmány és az iskolai tananyag között, ami nem szerencsés.
– Mondana konkrét példát?
– 7. osztályban a kötelező központi olvasmány a Kőszívű ember fiai, amivel nem igazán lehet ma olvasóvá nevelni egy gyereket. Bonyolultak a mondatszerkezetei, részben a szókincse is, a kimutatások szerint pedig ez az a könyv, amit a tanulók jóval több mint a fele egyszerűen nem olvas el. A háttéripar persze jól működik, remek olvasónaplókat készítenek, amiből adott esetben jól felkészülnek a gyerekek, de a leglényegesebb funkcióját, azaz, hogy olvasson a gyerek, nem tölti be. Ez pedig azért lenne különösen fontos, mert ekkor dől el, olvasó marad-e a diák, vagy ha addig nem olvasott annyit, olvasóvá válik-e.
– Fontos, hogy mit olvasnak ilyenkor?
– Erre szoktam azt mondani, hogy szinte mindegy mit, csak olvassanak. Főként azért, mert így fejleszthetik az olvasástechnikájukat, így sajátíthatják el a narratív sémákat, megtapasztalhatják a késleltetés vagy az elbeszélői nézőpontok különböző változatait, amelyek funkcióit és fogalmait aztán a magyarórán tudatosíthatjuk. Mindezekre pedig a populáris irodalom tökéletesen alkalmas. Igenis léteznek igényes ifjúsági könyvek, amelyek jól fejlesztik az olvasástechnikát és a szövegértési kompetenciát. Emellett gyakran fontos, a kamaszokat erősen érintő lélektani és erkölcsi problémákat exponálnak.
A mai kerettanterv ezzel szemben olyan könyveket ajánl szabadon választottként, amelyek évszázados olvasmányok, például a Tom Sawyer kalandjait vagy Dickens műveit. Egyrészt ezek nem alkalmasak arra, hogy nagyon erős tanári rásegítés nélkül a gyerekek aktuális problémáira reflektáljanak, másrészt korántsem nevezhetők frissnek vagy izgalmasnak, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy egy mai gyerek számára egy könyv izgalmas lehet.
– Akadnak azért izgalmas ifjúsági művek, amelyek a tananyag részét képezik?
– A kerettanterv által javasolt könyvek között nincsenek ilyenek. Az új felső tagozatos „kísérleti könyvek” sem nyitnak komolyan ilyen irányban, ennyiben visszalépést jelentenek. Viszont az új keletű állami tankönyv-monopóliumon kívül eső Turcsányi Márta-féle sorozat kínálata igen gazdag. A vállalkozóbb kedvű tanárok pedig saját szakállukra számos ilyen könyvet tanítanak. Például Louis Sachar Stanley, a szerencse fia című regénye, amely az idősíkváltás technikáját alkalmazza. Ezt a technikát ugyanis késő 12. osztályban tanítani, de ha már 6. vagy 7. osztályban is megismerkednek vele, akkor nagyobb eséllyel válhatnak a modernebb irodalom olvasóivá. Vagy példaként említhetném Lois Lowry Az emlékek őre című kötetét vagy az amerikai írónő másik könyvét a Számláld meg a csillagokat című dán környezetben játszódó holokauszt-regényt.
Az éhezők viadala trilógiát Suzanne Collins-tól azért is szeretik nagyon a diákok, mert a disztópia, a szerelmi regény és a kalandregény sajátos egyvelege, ráadásul aktuális kérdéseket vet fel: hogyan hat a valóságshow-kból ismert megfigyeltség a magatartásunkra? Mennyiben torzulnak az érzelmeink ezáltal? Mennyiben játszunk más szerepet? Szemben a filmmel, ami csak a szerelmi szálat domborítja ki, a könyv nagyon komoly pszichológiai rétegeket tartalmaz, mindeközben pedig izgalmas.
Az Alkonyat trilógia is jól tanítható, mert a szüzesség problematikáját – ami mindenkit érdekel, de főként a lányokat –, anakronisztikus árnyaltsággal és érzelmességgel, de éppen a vámpírfikció által mégis hitelesítve dolgozza fel. A szüzesség elvesztésének ugyanis itt óriási tétje van, maga a főszereplő lány élete, hiszen ezután ő is vámpírrá válik.
– Ha már a kamaszok kedvenc könyveinél tartunk: említette, hogy létrejön egy szakadék a magánolvasmányok és az iskolai olvasmányok között. Hogyan lehetne ezen változtatni, avagy megszüntetni ezt a szakadékot?
– Fontos lenne, hogy legyen egy híd a kettő között, egy ún. kölcsönhatás. Ha megmutatnánk a gyerekeknek, hogy minket is érdekel az, ami őket, a kötelező irodalmat is szívesebben olvasnák. Be kellene tehát vonni azokat a könyveket az órákba, amelyek tanári közvetítés nélkül is vonzzák a gyerekeket.
Erre a hídépítésre viszont csak akkor van esély, ha a diákok látják, a tanároknak is fontos, mit olvasnak otthon. A tanároknak hagyni kellene, hogy a gyerek is válasszon. Ahogy Győri János megfogalmazta, nemcsak kötelező, hanem közös, sőt kölcsönös olvasmányok is kellenek, amelyek nem a nemzeti kánon vagy az iskolai kánon szerint kötelezőek, hanem az alapján, amit megbeszélünk a diákokkal. Kölcsönös olvasmányokon pedig azokat a könyveket értem, amelyeket nem mindenki olvas el, hanem projektmunkában adjuk ki a kisebb csoportokban dolgozó tanulóknak, ők pedig elemzéseken, prezentáció keretében mutatják be az adott könyvet a többieknek, kedvcsináló gyanánt.
– Igaz az a hiedelem, hogy a gyerekek a vékony könyveket szeretik?
– Egyáltalán nem. Ők azokat a regényeket szeretik, amelyekbe át lehet lépni és hosszan ott lehet tartózkodni, tehát a vastag könyveket. Ezen belül pedig a sorozatokat, mert akkor még tovább ott ragadhatnak az adott világban. Márpedig az „ismerősség érzése” és az újdonság élménye egy hét kötetes sorozatban egyszerre van nagyon erősen jelen. A kamaszok pláne sorozatolvasók, és nagyon szeretik a fantasy regényeket. Nem véletlen, hogy az ifjúsági irodalom újbóli virágzását a Harry Potter-sorozat indította be.
– A magyar piacokon is megjelentek a lányregény sorozatok, ráadásul hatalmas sikerük van – hogy csak Leiner Laura: A Szent Johanna gimi vagy Kalapos Éva: D. A. C. kamaszregény-sorozatát említsük…
– Ez a siker nagyon is érthető. A Szent Johanna gimi egyszerre nagyon mai a zenék, a net és az emotikonok miatt, másrészt erősen kozmetikázott, cukormázzal leöntött álomiskola és álomvilág. Azt mondanám, hogy túlzottan is szobatiszta könyv, klasszikus viktoriánus lányregény modern környezetben. Részben – az ügyes késleltetéseken kívül – éppen ebből az idealizálásból, no meg Cortezből, az álompasiból adódik a sikere. Jól lehet ez után a hiperjómódú környezet után ácsingózni. A D. A. C. viszont sokkal hitelesebben jeleníti meg a kamaszok problémáit, az anorexia, a kábítószer, a családi elhagyatottság vagy éppen a szexuális élet bonyodalmait tárgyalva. Ráadásul kevesebb olcsó, populáris eszközt használ, de valamennyit használnia kell, hiszen ifjúsági regény, sikerkönyv. Sokkal tanulságosabb, igényesebb és hitelesebb, mint A Szent Johanna gimi, épp ezért fontos vállalkozásnak tartom. Ha tehát a gyerekek ezeket választják, akkor nincs mese, ezt is tanítani kell. A tanár nem teheti meg, hogy fanyalog és azt mondja, ezt inkább olvasd otthon.
– Nemrég jelent meg Kalapos Éva legújabb kötete a Massza, amely a netes megfélemlítés (cyberbullying) és az iskolai zaklatás témakörét dolgozza fel. Habár a Radnóti az ország egyik legjobb gimnáziuma, de tapasztalatai szerint itt is előfordul, hogy valakit zaklatnak vagy megfélemlítenek a társaik?
– Az az igazság, hogy a gyerekek szégyellik a zaklatás tényét. Nem nagyon beszélnek róla, sem a tanáraikkal, sem a szüleikkel. Miért is beszélnének szívesen arról, hogy rendszeresen megalázzák őket valamilyen kényes témában, például a külsejükkel vagy a szerelmi, esetleg képzelt szerelmi viszonyaikkal kapcsolatban? Előfordul, hogy elmagányosodnak, pláne, hogy a kamaszbarátságok gyakran fordulnak ellenségességbe. És igen, sajnos, előfordul itt is, akadnak bizony pellengérre állított gyerekek az osztályokban, akiket szívatnak a társaik. Egymás elleni szövetségek alakulnak, kipécézik az illetőt és a háta mögött terjesztenek róla „csúnyaságokat”.
Nálunk is volt egy diák, aki lerontotta az osztályátlagot, és mivel a Radnótiban különösen fontos a tanulás, valamint a jó eredmény, megalakult az ellene szövetkezők köre. Egy népszerű és jó tanuló lány szolidaritást vállalt a fiúval, így őt is kiközösítették. A történet egészéhez hozzátartozik, hogy a kipécézett fiú más társadalmi réteghez tartozik, mint az osztály többi tagja. A rá irányuló megvetésnek így szociokulturális gyökerei is vannak, csakúgy, mint a szerényebb tanulási képességeinek. Abszolút létezik tehát a jelenség, legyen szó offline vagy online megfélemlítésről, így nagyszerű, hogy született egy ilyen könyv, mint a Massza.
– A bullying és a cyberbullying témakörében ingyenes ismeretterjesztő előadásokat tartó Felelős Társadalomért Alapítvány arra panaszkodik, hogy az iskolák mégsem igénylik a munkájukat, mondván, a tanárok túl vannak terhelve, sőt náluk nincs is jelen ez a probléma.
– Ha nálunk is jelen van, akkor feltételezem, hogy más iskolákban is. A netes megfélemlítés vagy zaklatás is létező probléma. A gyerekek nagy többsége használ közösségi oldalakat, az interneten keresztül pedig sokkal könnyebb zaklatni, mint direktben. A nagy veszély pedig az, hogy manapság gyakran nagy nyilvánosság előtt történik a zaklatás, amit sok esetben anonim módon, virtuális személyiségekkel követnek el. Valós veszélyről beszélünk, ami borzalmas, fojtogató légkört tud kialakítani a gyerekek körül.
– Mit lehetne ez ellen tenni az iskoláknak és a pedagógusoknak?
– Ha tetszik, ha nem, a mai kamaszok az életük nagy részét a közösségi oldalakat böngészve, a számítógép előtt ülve töltik. Így fontos lenne elsajátítaniuk az internet-etikettet: mit lehet nyilvánosan vagy csak ismerősökkel megosztani? Ha valakinek az írásos vagy vizuális dokumentumát megosztják, hogyan és milyen esetekben kell engedélyt kérni erre? Hogyan védekezhetnek a zaklatás ellen? Hogyan ne okozzanak akaratlanul bajt, mondjuk, egy számukra kedves fénykép megosztásával? Ezeket az osztályfőnöki, az erkölcstan, a médiaismeret vagy az irodalomórák keretein belül is tanítani kellene.
Nem lehet struccpolitikát folytatni és becsukni a szemünket, az iskoláknak és a tanároknak feladata van. Hozzáteszem, a tanárokat is érzékenyíteni kellene erre a problémára. Néha a gyerekek belátnak az óvatlan tanárok netes életébe vagy a tanár akaratlanul is belélát a kamaszok nyilvánosan kezelt intim titkaiba. Ebből is adódhatnak nagyon kínos dolgok. Előfordul, hogy a tanár szinte akaratlanul szembesül olyan dolgokkal, amik nem tartoznak rá, mert a gyerek nem figyel oda, hogy mit posztol ki a közösségi oldalon, és ki mindenki olvashatja azt. Úgy gondolom mára a digitális közeg meghatározó nevelési problémává és pszichológiai állapotforrássá vált. A személyiség kialakulásában ma már az internetes személyközi kapcsolatok is meghatározóvá váltak, a kapcsolattípusok részben átalakultak. Azt, hogy a közösségi oldalak szinte természetszerűen nem választják el a nyilvános és a privát szférát, egy félprivát, félnyilvános szféra létrejöttét eredményezte, amely az egész magatartáskultúrára kihat.
– Ön hogyan dolgozza fel a diákjaival az offline és az online megfélemlítés problémakörét?
– Mivel az elmúlt években több bullying jelenség is volt azokban az osztályokban, ahol tanítok, szükségessé is vált, hogy foglalkozzunk ezzel. De más tanárok is megteszik ezt, leginkább az osztályfőnöki órákon. Általános szabályokat próbálunk együtt megfogalmazni: mire kell ügyelni, mit szabad és mit nem szabad, a fentebb említett szempontok szerint tanítjuk az internet etikettjét. Ide alapvetően kulturált gyerekek járnak, ezért nem igen fajult még véressé a bullying, de kevésbé cizellált magatartású közegekben ebből nagyobb bajok is lehetnek.
Szerencsénk volt, mert a fenti eset, amit említtettem, elrendeződött, a fiú azóta jobban beilleszkedett, hiszen a gyerekek amilyen könnyen beszállnak a zaklatásba, olyan könnyen ki is szállnak belőle. Ezek a problémák elsimultak, de sajnos számíthatunk rá, hogy nem ez volt az utolsó ilyen eset.
