Szerszámosládában, szemeteszsákban, koporsóban csempészte ki a gyerekeket Irena Sendler ápolónő

A lengyelországi Cieszynben hatalmas falfestménnyel tisztelegnek Irena Sendler emléke előtt. Irena lengyel ápolónő volt, aki mintegy 2500 zsidó gyerek életét mentette meg azzal, hogy – saját élete kockáztatásával – kicsempészte őket a varsói gettóból.

A Klamra Alapítvány kezdeményezésére Lengyelország különböző városaiban freskók örökítik meg Irena Sendler személyét és történetét. A gyönyörű, multikulturális történelméről ismert dél-lengyelországi Cieszynben lengyelek, csehek, németek éltek együtt. A második világháború előtt jelentős zsidó kulturális központ volt. A bátor és jószívű Irena különleges portréjánál nem is lehetne elevenebb, szebb emléket állítani a zsidó örökségnek és a két nemzet, a zsidók és a lengyelek tragikus sorsának – vallják Cieszynben.

Irena Sendler 1910-ben született Varsóban. Gyerekkorától szoros szálak fűzték a zsidókhoz. Orvos édesapja egy Varsó melletti kisvárosban praktizált.

A legtöbb páciense szegény zsidó volt, akiket ingyen gyógyított.

Amikor tífuszjárvány tört ki, ő volt az egyetlen orvos, aki vállalta a betegek kezelését. Majd maga is tífuszfertőzést kapott, és belehalt. Irena akkor hétéves volt. Miután elveszítette az édesapját, a helyi zsidó közösség felajánlotta az édesanyjának, hogy fizeti a kislány taníttatását. Az anya ugyan nem fogadta el az ajánlatot, mert tudta, hogy a zsidók nagy szegénységben élnek, de Irena egy életre megjegyezte ezt, és a szívébe zárta őket.

Az ápolónő a német megszállás előtt Otwockban és Tarczynban lakott, ahol a városi szociális osztályokon dolgozott. 1939-ben, amikor a náci Németország hadüzenet nélkül megtámadta Lengyelországot, a varsói önkormányzatnál kapott munkát. Ekkor kezdte meg zsidósegítő tevékenységét.

Társaival együtt több mint 3000 hamis iratot készített zsidó családok számára, titokban élelmiszerrel, gyógyszerrel és pénzzel is támogatták őket.

Mivel a nácik rettegtek a járványoktól, a gettón belül 1940-ben kitört tífuszjárvány lehetővé tette Irena számára, hogy – a  szociális osztály alkalmazottjaként – egészségügyi vizsgálatokra hivatkozva bejusson a varsói gettóba, és ott szabadon mozoghasson.

Irena Sendler 1942-ben

1942-ben csatlakozott az újonnan alakult Żegota (zsidómentő) földalatti szervezethez, amely őt bízta meg a gyermekekkel foglalkozó csoport vezetésével (fedőneve Jolanta volt). A falakon belül egyfelől szolidaritásból, másfelől az álcázás hitelessége érdekében sárga csillagot viselt. Együttműködött a városi önkormányzat gyermekrészlegével és az RGO-val (Rada Główna Opiekuńcza), amely egy német hatóságok által jóváhagyott lengyel segélyező intézmény volt. Irena szervezte meg a zsidó gyerekek kijutását a gettóból.

A csecsemőket szerszámosládába, a nagyobb gyerekeket ruhás- és szemeteszsákokba, dobozokba, bőröndökbe, koporsókba rejtve csempészték ki, és vitték tovább teherautókkal, villamossal, vagy – egy felnőtt beteg alá fektetve – mentőautóval menekítették ki őket.

Gyakran pincéken, csatornákon át jutottak el a gettóval szomszédos városi bíróság épületébe. Sok gyereket úgy mentettek ki, hogy a Żegota német tiszteknek álcázott emberei erőszakot mímelve kiragadták őket a sárga csillagot viselő Irena vagy beavatott segítőtársnői karjaiból.

Mivel a babák gyakran sírtak, Irena és egy teherautó-sofőr társa maguk mellett tartottak egy kutyát, és betanították, hogy ugasson, amikor németek közelednek. Az okos kutya harsány ugatása elnyomta a gyereksírást.

Minden műveletet másodpercnyi pontossággal ki kellett számítaniuk. A nagyobbacska gyerekeknek el kellett magyarázni, mi történik velük, hiszen szükség volt az aktív közreműködésükre. Egy megmentett fiú emlékezéséből tudjuk, hogy Irena azt mondta: ,,A sarkon van egy biztonságos ház, oda kell eljutnod. Várd meg, amíg elhalad a német járőr, majd számolj 30-ig, utána rohanj az utcára a csatornafedélhez, és ugorj!”. Az akna fedelét arra a pillanatra megnyitották alulról, és a gyereket ,,elnyelte a föld”. A szennyvízcsatorna csövein keresztül menekült ki a gettóból.

A varsói gettó (forrás: AFP)

A legnehezebb az volt, mesélte Irena Sendler a róla készült portrékban, hogy meggyőzze a családokat: hagyják elszakítani tőlük a gyermekeiket. A varsói gettó 16 kis blokkjában összezsúfolt 450 ezer zsidó közül havonta 5 ezer meghalt. Éhen vesztek, vagy fertőzés végzett velük. Irena úgy érezte: ha már a legnagyobb erőfeszítés árán sem tud mindenkin segíteni, a legtöbbet azzal teheti, ha a legkiszolgáltatottabb gyerekeket menti. A szülők könnyebben, a nagyszülők nehezebben egyeztek bele; sokan attól tartottak, hogy pusztán katolikusokat akarnak faragni belőlük. Az egyetlen, ami erőt adott nekik ahhoz, hogy legyőzzék a fájdalmukat, és megbízzanak egy nem zsidó idegenben, a túlélés esélye volt. Megkérdezték, tudja-e garantálni a gyerekek biztonságát. Az ápolónő csak annyit mondhatott:

a gettóban a közelgő halál vár rájuk, de ha kikerülnek onnan, és új identitást kapnak, megmentheti az életüket.

Éhen halt embereket szállítanak a varsói gettóban (forrás: AFP)

Néha, amikor nem sikerült rábeszélni a szülőket, hogy engedjék el a gyereket, másnap újra visszament a családhoz. Előfordult, hogy már nem találta őket a gettóban: az éjjel meghaltak, vagy Treblinkába, Auschwitzba hurcolták őket.

Irena a kimenekített gyerekeket – hamis papírokkal – keresztény lengyel családoknál, árvaházakban, illetve katolikus kolostorokban, zárdákban, plébániákon helyezte el Turkowicében és Chotomówban.

Mindegyik pártfogoltjáról feljegyzést készített, felírta a tartózkodási helyüket, a régi zsidó és az új keresztény nevüket, a szüleik nevét. A papírdarabkákat egy almafa alá elásva, befőttesüvegekben tartotta.

Ez volt az egyetlen nyom, amelyen a túlélő hozzátartozók elindulhattak, így találhattak rá a gyerekekre a háború után.